Kereső toggle

A totális futball diadala

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Európa-bajnokság csapataira az jellemző, hogy játékrendszertől függetlenül
minden csapat nagy magabiztossággal alkalmazza a különböző taktikai elemek gazdag
arzenálját. Ma már nem az tesz sikeressé egy csapatot, hogy egy-egy játékelemet
sikeresen alkalmaz, hanem akkor válik sikeressé egy-egy gárda, ha meg tudja teremteni a
taktikai alapját az ötletes, gazdag skálájú, improvizatív játéknak. Ugyanígy azok
a csapatok estek ki idő előtt, amelyek makacs csökönyösséggel egy-egy elem sikeres végrehajtásától
remélték elérni a sikert.



Az aktuális világbajnok ismét aranygóllal győzött Fotó: Reuters

A mostani tornára jellemző támadófutball alapjait a csapatok bizarr módon a védekezéssel
teremtik meg. Mára szinte egyeduralkodóvá váltak a tolódásos-zárásos zónavédekezés
különféle formái. Rendszeresen tapasztaljuk, hogy a gárdák 8-9 mezőnyjátékossal védekeznek.
A középpálya minden tagjának (néha még az egyik csatárnak is) kötelező védőfeladata
van: mindig a játék irányába kell zárniuk, lezárva az ellenfél passzolásra
alkalmas területét, minél kisebbre szorítva a támadóterületet. A védekezés az
ellenfél labdaszerzésével kezdődik, akár rögtön az ellenfél térfelén.

Kulcsfontosságúvá válik a középpálya közepe, labdaszerzés után pedig rövid kényszerítős
labdakihozatal után lehet az ellenakciót elindítani. Sajnos, televízión keresztül
nem tudjuk pontosan nyomon követni, de néha lehet látni egy-egy totálképet, amin
megfigyelhetjük, amint megpróbálják a támadókat minél kisebb területre szorítani.
Ez a fajta kis területre szorított játék kedvez a zseniális labdazsonglőröknek,
mint Zidane vagy Djorkaeff, ilyenkor tudják megmutatni, valójában mit tudnak, zsebkendőnyi
területeken mutatnak be technikai trükköket a nézők nagy örömére. A grundfoci ezáltal
újra beköltözik a nagypályákra.

A labdakihozatal sokszor a szélekre szorul, ami a középpálya közepének komolyabb védettsége
miatt általában biztonságosabbnak tűnik, habár a védelem sokszor ide is átzár.
Sokszor a labdakihozatalnál ki is marad a középpálya, a védő által felívelt labdát
az ékek visszateszik a középpálya szervezőihez.

A mai totális focival kapcsolatban mindent el lehet mondani, sőt annak az ellenkezőjét
is. Olvashattuk, amikor egyik szakértőnk az egyik napilapban megkérdőjelezte a
hollandok által is alkalmazott négyfős vonalvédekezés hatékonyságát, majd egy héttel
később dicsérte az öszszesen egy gólt kapó hollandok négyfős vonalvédekezését.

Olvashattunk arról is, hogy magyar szakértők szerint lejárt az irányítójátékosok
kora. Ami legfeljebb annyiban igaz, hogy a nálunk alkalmazott, a pálya közepén csípőre
tett kézzel álldogáló, a labdákat leosztó játékos eltűnt (már rég). Viszont a támadások
szervezésére képes játékosoknak továbbra is óriási szerepe van, posztjukat
tekintve akár a csatársorban (Shearer) legyenek, akár a középpálya közepén vagy szélén
tűnjenek fel (Zidane, Djorkaeff, Figo, Beckham).

A magyar futball-közgondolkozás megkülönböztet zongoracipelő, vízhordó, robotoló
játékosokat és lazsáló, megvillanó zseniket. Az Eb-n azonban azt tapasztaljuk, hogy
szenzációsan jó játékosok a csapatok átlagos tagjai is, viszont a valóban zseniális
sztárok szintén elképesztő mennyiséget vállalnak a mezőnymunkában is, védekezésben
is. A játéknak nincsenek üresjáratai, élő organizmusként fejlődik a védekezésből
a támadásba, a sztárok mindegyikből vállalják a rájuk eső részt, megvillantva kivételes
tudásukat, amikor kell.



Az olaszország ellen elvesztett elődöntő után lemondott Frank Rijkaard, a holland szövetségi
kapitány    Fotó: Reuters

Amelyik csapat az építkezésnél ezeket nem veszi figyelembe, komoly veszteséget
szenvedhet az összjátékban. Például az angoloknál hiába láttunk a szélen szépen
kihozott labdákat, vagy a védősorból indított, a csatárokat kereső labdákat –
ehhez járultak még Beckhamnek az ellenfél védősora mögé ívelt labdái –, önmagukban
ezek kevésnek bizonyultak a sikeres játékhoz. Hiányoztak a középpálya közepén
azok a labdarúgók, akik képesek lettek volna erőteljes letámadásokra, labdaszerzésekre,
technikás labdakihozatalokra, az ellenfelek rendszeresen könnyedén, szabadon
szervezhették az angol középpálya közepén a támadásokat. McManaman kiesése után
sajnos teljesen hatástalanná vált az angol baloldal. Beckham fizikailag túl finom játéka
miatt a jobboldalon is csak azokra a szemre szép, ám a védőknek könnyed csemegét ígérő
beívelésekre korlátozódott az angol csapat játéka, amelyek legfeljebb csak az öncélú
szecessziós képzőművészet darabjai maradtak.

Úgy tűnik, hogy a németek által rögeszmésen alkalmazott 3-5-2 alkalmas ugyan a
szervezett összjátékra, de a más csapatok által játszott rendszer sokkal alkalmasabb
a játékosságra, rögtönzésre, egy-egy helyzetben akár létszámfölény kialakítására
is, ami sokszor segít egy akció továbbpörgetésében vagy gólhelyzet kialakításában.
Ha nincs benne a játékrendszerben ez a mozgékonyság, elúszik a játékosság is. Ami
eddig a németek erénye volt, az lett most a német csapat veszte. Joggal mondják is a németekre:
játsszák azt a játékot, amit megtanultak még a kőkorszakban.

Az erőnlétről: a korszer? futballban az erőnlét nem arról szól, hogy egy csapat képes-e
végigfutni a 90 percet. Az erőnlét különböző tényezői taktikai elemekké váltak.
Az edző az erőnléti felkészítéssel alapvetően meg tudja határozni csapata játékstílusát.
Az angoloknál az erőnlét hiányosságai is hozzájárultak, hogy a játékosok nem
rendelkeztek az ötletesebb játékhoz szükséges robbanékonysággal. Ilyen szempontból
a legjobb képet – mint annyi másban is – a franciák és a portugálok mutatták.

Még egy álvita jellemzi a jelenlegi labdarúgást a különféle labdarúgó-iskolákról:
a latinos, kontinentális, angol és a hagyományos keleti (cseh-magyar) iskolákról. Azt
lehet mondani, hogy ma a totális foci korában elhalványultak ezek az iskolák, az igazán
jó csapatok a taktikai elemek olyan széles skáláját alkalmazzák, akár meccsenként
mást-mást, hogy a fő irányzatok különböző jellemzőit megfogalmazni nagyon nehéz,
a különbségek sokszor csak a labdához való igen személyes viszony mikéntjében van.

Végül azt lehet mondani, hogy nagy örömünkre a játék diadalát hozta az Eb, azoknak
a csapatoknak a sikerét, akik játékrendszerükkel a játékosság folyamatosságát, s
nem a mindenáron való eredményességet akarták biztosítani.

Olvasson tovább: