Riport

Grátiszba kapott élet

Hetek Online — Fri, 13 Jan 2012 19:03:25 +0100

Horváth Szilveszter a rendszerváltás utáni években ünnepelt humorista volt. Rádióban, tévében szerepelt, fellépésekre hívták - miközben gyakorlatilag egy kocsmában lakott, súlyos alkoholbetegként és szerencsejáték-függőként. Azt mondja, hogy harminchárom éves korára teljesen „elfogyott", így két lehetősége maradt: vagy befejezi földi pályafutását, vagy leáll. Immár tizenhét éve, hogy józan, az alábbiakban lejegyzett története pedig számos tanulsággal szolgál az egymillió alkoholista országában. Azoknak a hajléktalanoknak is, akik a nyolcadik kerület úgynevezett LÉLEK Házában a múlt év végén kezdték meg rehabilitációjukat - az intézmény igazgatója ugyanis Horváth Szilveszter lett.

A tudomány még nem talált egyértelmű bizonyítékot arra, hogy az alkoholbetegség genetikailag öröklődne - azt szokták mondani, hogy a hajlam átadódik, ám a függőség nem. Ezt a kérdést nem tudom eldönteni, mindenesetre tény, hogy apai ágon minden általam ismert férfi rokonom alkoholista volt, mint ahogy a nők egy része is. Persze a szocializációs faktort sem lehet figyelmen kívül hagyni: meghatározó tapasztalatom volt, hogy ha van egy nehézség vagy egy érzés - akár fájdalom, akár öröm -, akkor azt csak alkohollal lehet igazán megélni. Mégis úgy gondolom, hogy született alkoholbeteg vagyok. Tizennégy évesen ittam először, de akkor mindjárt jóval többet - négy korsó sört -, mint az az idősebb srác, akivel elmentem a kocsmába. Mindennek megvoltak az előzményei.

Mosolyszünet és álarcok

Anyám soha nem akarta, hogy felnőjek, mindig mindent eldöntött helyettem. Kilencévesen veszítette el az édesanyját, és mivel mostohatestvéreiről neki kellett gondoskodnia, idejekorán „felnőtté" vált. Nekem is csupa jót akart, de sajnos az volt a meggyőződése, hogy „Szilvikének" - mindenki így hívott - csak az a jó, amit ő kigondol. Ezzel viszont elfojtotta bennem azt a valamilyen szinten minden életkorban jelentkező és egyre erősebb igényt, hogy önálló legyek. Gyakorlatilag elnyírt a saját sorsomtól. Eldöntötte, hogy tízévesen átíratnak egy másik iskolába, ahol ő iskolatitkár lett; megmondta, hogy hova tanuljak tovább; de még azt is szabályozta, hogy mikor beszélhetek a nagypapámmal vagy az unokatestvéreimmel, akikkel többnyire rossz viszonyt ápolt. Anyámnak soha semmi nem volt jó vagy elég jó, mindig hibáztatott valakit. Apámmal sem tudták a konfliktusaikat kezelni, ehhez semmilyen mintájuk nem volt. Sokszor volt köztük mosolyszünet - az alkoholisták ezt így hívják -, vagyis a haragjukat „nembeszéléssel" fejezték ki, illetve - anyám - a házasélet szüneteltetésével.

Egy gyerek számára az ilyen légkör mérgező. Ezért gyerekkoromtól fogva menekültem a családom elől. Például éjszakákon át olvastam: minden percet kárba veszett időnek éltem meg, amit nem a könyveimmel és a fantáziavilágomban töltöttem. Igyekeztem teljesen elnyomni az érzelmeimet - ez törvényszerű és ösztönös reakció, hiszen, ha egy gyerek átérezné azt, ami egy ilyen családban körülveszi, összeroppanna. Ehhez álarcokat vettem fel. Kezdetben a jófiúságba menekültem, eminens tanuló lettem. Ugyanis semmi mást nem tudtam kontrollálni az életemben, csak azt, hogy milyen jegyeket kapok. Ezt nevezik a pszichológusok hősszerepnek, amikor az alkoholbeteg szülő gyereke úgy kalkulál, hogy mivel a papa és a mama tökéletes, ezért ha baj van a családban, annak én vagyok az oka - tehát ha elég ügyes és jó vagyok, akkor megszűnnek a problémák. (Nem meglepő, hogy a „megmentő típusú" társfüggők, illetve a segítő szakmák tele vannak sanyarú gyerekkorú emberekkel.) Több álarcot is használtam. Van a bűnbak, aki úgy érzi, hogy mindennek ő az oka, és ennek megfelelően is viselkedik; a bohóc, aki az összes problémát, sőt az egész világot egy nagy viccként fogja fel, így kerülve el, hogy mélyen megérintse a szorongás és a fájdalom (nem véletlen lettem humorista); és ott van a „láthatatlan" gyerek, aki el akar bújni a szülők kiszámíthatatlan reakciói elől (ma is akármilyen kicsi társaságban észrevétlenné tudok válni).

Az eminens korszak hetedikes koromig tartott. Akkor tudatosan eldöntöttem, hogy rossz leszek, mert nem éri meg jónak lenni. Bevittem az iskolába egy kiló rizst, és egy nap alatt szétlövöldöztem egy köpőcsővel. A tanárok mondták, hogy Szilvi, te olyan jó fiú vagy, és anyukád is itt dolgozik, most az egyszer még nem írjuk be az intőt. Elkezdtem kiabálni, hogy igenis írják be, ragaszkodom hozzá. Egyből lett egy csomó barátom, és nem sokkal később már alkoholos házibulikat rendeztem otthon. Úgy éreztem, hogy végre élek, ezért az alapállásom a deviancia és a lázadás lett.

Hogy mit adott az alkohol? Biztonságérzetet. Bármikor, bármilyen helyzetben, bárhol megihattam, és tuti, hogy hatott. Semmi más nem adott ilyen biztonságérzetet: se nő, se házasság, sem munkahely, sem a siker - az alkoholhoz képest ezek mind múlékony, nem garantált dolgok. Ezzel az érzéssel nagyon nehéz volt versenyezni. Borzasztó szorongás volt még csak elképzelni is, hogy mi lesz, ha ezt én lerakom, lemondok róla. Ráadásul az alkohol több órára vagy akár napokra is fölmentést adott az alól, hogy együtt éljek a jövőre irányuló félelmeimmel, a kisebbrendűségi érzéseimmel, a felelősség nyomasztó súlyával.

A döntés illúziója

Ehhez kiválóan passzolt a szerencsejáték. Egyrészt azért, mert az átlagnál nagyobb szükségem volt az adrenalinra - ez azokra jellemző, akik hajlamosak a depresszióra. Másrészt pedig azért, mert a játékgép megadja a kompetencia és a szabad döntés illúzióját. A mi társadalmunkban nagyon kevés szabadsága van az embereknek, a legtöbb élethelyzetben a kényszerek döntenek - vagy a bank, az anyagi helyzet, vagy az anyós, de valaki mindig kényszerít. Ilyenkor alakul ki az az életérzés, hogy nekem nincs beleszólásom az életembe, azt láthatatlan sorsfonalak mozgatják. A szerencsejáték viszont azt mondja, hogy végre saját döntéseket hozhatsz, és ha elég ügyes vagy, jó irányba befolyásolhatod a sorsodat. Vagy hirtelen, tőled teljesen függetlenül beüt a szerencse, mint a filmekben. Ez persze hazugság, hiszen a gép válaszai nem attól függnek, hogy te milyen gombot nyomsz meg. Nem te játszol a géppel, hanem az játszik saját magával: előre el van döntve, hogy nyerni vagy veszíteni fogsz - nyilván többnyire az utóbbi történik.

A szerencsejáték és az alkohol hozzásegített a túléléshez. De ez egy olyan túlélés, ami egy idő után halálos. A vége felé már egyre kevesebbet kaptam az alkoholtól, és egyre többe került, egyre több mindent pusztított el: a kapcsolataimat, a lehetőségeimet, a megbízhatóságomat, a jó híremet, azt a kevés önbizalmamat is, ami még volt. A rendszerváltás után jó nevű humorista lettem, humorfesztivált is nyertem, évekig Éles Istvánnal dolgoztam együtt. Volt olyan, hogy a saját fellépésünkre nem engedett be a portás, úgy kellett beszöknöm. Inkább ne tettem volna: teljesen felsültünk, úgyhogy bánatomban visszamentem a kocsmába inni. Az volt az otthonom, öt évig gyakorlatilag egy presszóban laktam.

Józanodás

Az utolsó két évben már tudtam, hogy alkoholista vagyok, de nem tudtam, hogy ennek a betegségnek milyen velejárói vannak, nem ismertem a lényegét. És ami a legnagyobb probléma volt: soha nem láttam józan alkoholistát. Olyat viszont annál többet, aki tagadta, hogy az, noha ténylegesen az volt.

Azt viszont tudtam, hogy ebből az egészből ki akarok törni. Elkerültem egy neves pszichiáterhez mint VIP-páciens. Antetil tablettát írt fel, ami egy elég drasztikus módja a leszoktatásnak: ha ugyanis ráiszol, akár meg is halhatsz. Persze én ráittam - akkor kerültem legközelebb ahhoz, hogy befejezzem a földi pályafutásomat. Azután kezembe akadt egy könyv, amiben egy Svájcban élő magyar diplomatafeleség írta le, hogyan tudott leállni. Felvettem vele a kapcsolatot, így jutottam el az Anonymous Alcoholics egyik csoportjába.

Rá kellett jönnöm, hogy az akaraterő kevés ahhoz, hogy abbahagyjam, hiszen ez egy betegség. Akaraterőből nálam nincs hiány: maratonit futottam, több diplomám van. Több tucatszor próbáltam leállni, de az alkoholista már csak olyan, hogy századszor is felugrik a forró kályhára. Az igazi áttörést az adta, hogy beláttam: alkoholbeteg vagyok. Ez az új identitás olyan stabil pontnak bizonyult, amire az új életemet ráépíthettem. Megtanultam, hogy ehhez képest gondolkodjak, beszéljek és cselekedjek - így egy háromnapos kezdeti visszaesést leszámítva, harminchárom éves korom óta, azaz tizenhét éve nem iszom.

A betegségem része volt, hogy mindent egyedül akartam megoldani. Gyerekkoromban ha segítséget kértem, általában elutasítással vagy megszégyenítéssel válaszoltak. Volt egy olyan tévhit a fejemben, hogy az az igazi férfi, aki egymagában belovagol a városba, és elintézi a rosszfiúkat, majd magához veszi a nőt, a pénzt és az italt, és mint aki jól végezte dolgát, kilovagol a városból. Nagyon nehéz beismerni, hogy egyedül csak arra vagyok képes, hogy berúgjak, eljátsszam a pénzem, hogy rossz döntéseket hozzak. Mikor először beláttam ezt, fájdalmas volt, de kijózanított.

A legnagyobb siker

Ugyanakkor nem tekintem magamat „szabadult" alkoholbetegnek, mert továbbra is függő ember vagyok. Elfogadom, hogy keresztény körökben az ivás tébolyából Jézus segítségével kiszabadult sorstársaimat „szabadultnak" nevezik, illetve ők maguk is így definiálják önmagukat. A szabadság azonban az egó szinte teljes átengedését jelenti Istennek, ami nekem csak ritkán sikerül.

Voltam humorfesztivál-győztes, népszerű celeb, most igazgató vagyok, mégis a legnagyobb sikernek azt tartom, hogy kijózanodtam. Tulajdonképpen ez már a második életem, amit grátiszba kaptam. Az a legfontosabb a számomra, hogy ne rontsam el - ezt a kötelességemnek tekintem. Közben pedig igyekszem segíteni azoknak, akik szintén változtatni akarnak a saját életükön. (Lejegyezte Sebestyén István.)

A roma–magyar kapcsolat újraértelmezése

Hetek Online — Fri, 13 Jan 2012 11:47:24 +0100

A vezetői képességek nem függnek a származástól – bizonyíték erre az a roma polgármester, aki egy vegyes lakosságú falut virágoztatott fel, tett élhető településsé az ezredforduló utáni Magyarországon.

Baranyába igyekszünk, egy festői kis faluba, Cserdibe. A 411 lelkes, ősrégi település három utcából áll, amit romák és magyarok laknak vegyesen. Régebben tipikus hazai falu volt Cserdi: etnikai feszültségekkel terhes, ahol mindennapos volt a lopás, garázdaság, uzsora, a játékgépezés, az elhanyagoltság. Csak az egyenruhás masírozás hiányzott az összképhez. De mindez már a múlté. Hosszú út után, lepusztult, bánatos külsejű kistelepüléseken áthaladva jutunk el a barátságos, rendezett külsejű falucskába. A lankás, dimbes-dombos mesebeli tájjal körülölelt Cserdinek roma polgármestere van, még nincs 40 éves, de már másodjára választották meg a falu vezetőjének. Sikerült élhető helyet teremtenie, kibékíteni az ellentéteket, munkára fogni az embereket, s mindez rányomja a bélyegét a helység felújított arculatára is.

„A 80-90 százalékos munkanélküliséget az elmúlt évek alatt sikerült 15-20 százalékra levinnünk. A lakosságnak csak a fele cigány, de a legtöbb problémát ők okozták a településen. 2005-ben 170 betörésünk volt, ma az a probléma, ha elvisznek egy fürt szőlőt" - meséli Bogdán László polgármester, aki cigány lecsóval, terített asztallal vár minket az irodájában. 2002-től alpolgármester volt, 2006 óta polgármester. Kezdetben összeült a környékbeli potentátokkal, és elkezdtek azon agyalni, hogyan lehetne az áldatlan helyzetet megváltoztatni, a cigányságból a pozitívumot kihozni. Ezek a közös beszélgetések idővel rendszeres lakossági fórumokká terebélyesedtek. Bogdán László szerint ez volt a változás alapja, s a nyílt párbeszéd további kiszélesítése a jövő, amibe idővel a Jobbik bevonását is tervezi. Tabuk nélkül beszélgettek, csupa érzékeny témáról: cigánybűnözésről, segélyezésről, uzsoráról, munkanélküliségről, a megélhetési gyerekgyárról, fogamzásgátlásról. „Eljutottunk odáig, hogy az elmúlt 5 évben 3 gyerek született évente - nem csak cigány szülőktől. Előtte évi 8-9 baba volt a faluátlag, de olyan családokban, ahol eleve sok gyermek volt. Ha elcigányosodik egy település, az egyenlő a teljes lecsúszással. Majd ha lesz a cigányságnak egy erős polgársága, az más helyzet lesz, de attól még messze vagyunk" - állítja Bogdán László. Szerinte ezekről a kérdésekről a cigányoknak is őszintén kell beszélniük egymással, amiben kétségtelenül sokat segít az, ha a vezető roma, de amúgy a vezetői kvalitások nem függnek a származástól.

Dolgoznak

„Elkezdtünk dolgozni. Bérmunkákat hajtottunk fel, a falu fejlesztése is állandó munkalehetőségeket ad, mindent a helyiek csinálnak. Mi nem akarunk inaktívak lenni. Nálunk régóta nincs olyan, hogy valaki bejön, és ingyen segélyt kap, mindenkinek találunk munkát. Hiszen csak azért, mert valaki felelősen él, és nem vállal sok gyereket, nem kerülhet hátrányba a megélhetési gyerekvállalókkal szemben" - szögezi le a cigány polgármester, aki maga vezetett be olyan szabályokat, amiket magyar vezető esetén rasszizmusnak bélyegeznének. Idénymunkákra szerződnek, most nyáron 1000 hektár földet kapáltak meg 20 közmunkással, de olyan sok volt a munka, hogy diákok, nyugdíjasok segítségével tudták csak befejezni. „Nem a 14 millió forint bevétel volt a legnagyobb dolog az egészben, hanem az, hogy mindennap hajnali 4-kor találkoztunk, és együtt mentünk dolgozni a földekre, ami nagyon összehozta az embereket" - mondja Bogdán László. A polgármester hajnaltól estig kiveszi a részét a közös munkákból, ha kell, ünneplő ruhában kiássa a sáros árkot. Utána szó nélkül ásnak a többiek is.

A szezonális munkák mellett arra is törekszenek, hogy maguk termeljék meg az alapélelmiszereiket: 40 hektár földön gazdálkodnak, krumplit, hagymát termesztenek, van 25 szabad tartású mangalicájuk is. A fölösleget kedvezményesen értékesítik más településeknek, illetve osztanak a rászorulóknak. Pénzt nem adnak, a pénzért meg kell dolgozni. „Volt itt hagyománya a földművelésnek?" - kérdezzük. „Nem, de most már van - hangzik a felelet. - Utánanézünk, mit hogyan kell termeszteni, és megcsináljuk." Saját kezűleg építettek két boltot, a zöldséges üzletüket Czomba Sándor államtitkár nyitotta meg. A fakitermelés hagyományos profilja volt a településnek. Ma megint 15 hektáros erdőjük van, és a szőlőkultúrát is felelevenítik. A falu fejlesztése is folyamatos munkát ad: 100 házból 50-et már felújítottak, és 9 fürdőszobát építettek meg olyan házakban, ahol eddig csak lavór volt.

A polgármester újabb és újabb földeket és munkalehetőségeket szerez, két munkatársával uniós pályázatokat ír, mindezek eredményeként az önkormányzat deficitmentesen működik, adósságuk nincs. Elkerülendő az uzsorát, szükséghelyzetben az önkormányzati krízisalapból kamatmentes hitelt adnak a helyieknek - más kérdés, hogy a polgármester, ha úgy adódik, a szemetesüket is kiborítja, hogy megnézze, mire költötték a támogatást. A játékgépeket régen leszereltette, a kocsmát bezáratta.

Váltanak

Álldogálunk az utcán a míves haranglábnál, böngésszük a réztáblába vésett tízparancsolatot. A harangláb körül a díszburkolaton a 12 apostol nevével ékesített csillagokat tapossuk. „Mint a sztárok nevei Hollywoodban, én készítettem őket" - büszkélkedik a polgármester, aki szerint a munka és a vallás jelentik a közösség összetartó erejét. A felújított temetővel átellenben szép játszótér és korszerű focipálya; a napfényes délutánon fiúk rúgják a labdát, invitálásukra a polgármester is beáll a játékba.

Röviddel később szokványos kocsmai összeszólalkozás tanúi leszünk, ám a cigány és magyar csoport konfliktusa a zene ritmusára oldódni kezd, és közös táncban teljesedik ki. Az Egyensúly című darabot látjuk, melyet helybéli gyerekek játszanak el nekünk megmosolyogtatóan felnőttesen a 160 négyzetméteres kultúrteremben, amelyet a falubeliek saját kezűleg építettek a hivatalhoz. Bogdán László darabjával 22 faluban és a magyar televízióban is szerepeltek már a gyerekek, köztük a falu kitűnő cigány tanulója is.

„Szemléletformálásra van szükség, s ezt a gyerekeken keresztül lehet elindítani" - vélekedik a vezető. Szerinte az emberek a médiából alkotnak képet a cigányságról, a Mónika- és Balázs-showból, ahol számtalan győzike pár ezer forintért hajlandó hülyét csinálni magából. „Az a feltett szándékom, hogy ezeket a sztereotípiákat, amelyek a cigányokban is élnek, leromboljuk. Nem kell nekünk a más nyomorúságát felvennünk! Felnőttoktatást indítottunk, idős asszonyok elvégzik a 8 általánost, meglett emberek szakmát szereznek, és helyben munkát kapnak. Szakítani kell a rossz tradíciókkal, lehet máshogyan is élni" - fejtegeti a polgármester.

„Kezdetben úgy jártam-keltem, hogy mindenhol felszedtem a szemetet. Ez nem sváb település, itt az igényességet nagyon mélyről kellett előhívni. Eldöntöttük, hogy nem várunk külső segítségre, hanem magunk akarjuk orvosolni a problémáinkat. Ha mi nem teszünk meg mindent a helyzetünk megváltoztatásáért, akkor az nem fog változni" - állítja Bogdán.

„Elsősorban a hozzáállás változott meg Cserdiben mind a fiatalok, mind az idősebbek részéről, ehhez kellett egy vezető, aki nemcsak perspektívát ad, hanem ért a nyelvükön is. Ezért magukénak érzik a munkát, a polgármestert és a falut is. Jelenleg a fiataloknak eszük ágában sincs elmenni, mert itt jól érzik magukat" - mondja egy fiatalember, bekapcsolódva a beszélgetésbe.

Bogdán László elismeri, hogy egy 400 lelkes faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, könnyebb rendet tartani, mint egy városban, ahol a vezető sokkal személytelenebb. Ugyanakkor a számonkérés is erősebb egy kis közösségben. A polgármester, aki 20 évig dolgozott gyártási igazgatóként egy multinacionális cégnél, és munkája révén egész Európát bejárva problémamegoldó kommunikációs tréninget is végzett külföldön, közben kampánytanácsadóként is tevékenykedett a hazai politikában. Úgy látja, egyértelműen meghatározó a vezetők felelőssége abban, hogy az emberi sokféleség közepette egyensúly vagy éppen megosztás jön létre.

Sokakban felmerült, hogy a cserdi modellt alkalmazni lehetne más településeken is, de olyan ez az ország, hogy egyrészt a kemény munkával elért siker az egyívásúakból irigységet és elutasítást vált ki, másrészt a siker szelét előbb-utóbb a politikai érdekeltségek is be akarják fogni a maguk vitorlájába. A cserdi vezető szavaiból kitetszik: ügyesen kell manőverezni ahhoz, hogy az ember ne engedje tönkretenni azt, amiben rengeteg munkája fekszik, azaz ne váljon mások szekértolójává, ugyanakkor ellenségeket se szerezzen magának - hogy nyugodtan csinálhassa a maga dolgát.

2008-ban építettek Cserdiben egy hidat a társadalmi szakadék jelképes áthidalása végett. „Nemcsak a cigányok és a magyarok között, hanem a cigányok között is be kell temetni az árkot" - jegyzi meg Bogdán László. Az Országos Cigány Önkormányzat (OCÖ) vezetése máig nem tette tiszteletét náluk. Széthúzás, gyűlölködés van a cigányok között is. Például a beások között egyre több az értelmiségi, a lováriak között viszont sok a kereskedő, és több a pénz is, ami óriási feszültségeket szül. Mert akkor ki diktáljon?

Bogdán szerint a politikai korrektség eszméje nem működik, mivel az elfogadás nem megy parancsszóra, a cigányságnak a harcos liberalizmus ártott talán a legtöbbet. A pozitív diszkrimináció csak olaj a tűzre, inkább egyenlő esélyek, valódi teljesítmények kellenek. A cigányok aktuális helyzete is indokolta, hogy Bogdán László megalkotta a holokauszt-emlékművet - mementóul mindenfajta előítélettel szemben. Érintettekben nincs hiány: a falubeliek 100 fős csoportja Auschwitzba is ellátogatott. Az emlékmű ott látható az Európa-térképes domborművel együtt, átellenben a polgármesteri hivatallal. Elvégre mi is Európa részei volnánk - még ha efelől némi kételyek motoszkálnak is bennünk. Nemrég a kereskedelmi média Cserdi horror címmel hozta a hírt, miszerint Cserdiben cigánybűnözés van: a szőlőhegyen brutálisan meggyilkoltak egy férfit. A híradásokból kimaradt, hogy az áldozat roma volt, az elkövetők pedig magyarok, ráadásul nem is helybéliekről volt szó. Mégis a cserdiekkel vitetik el a balhét, akiket önmagában is megrázott a dolog. Az esetet megelőzte a polgármester meghurcolása: a pécsi Elcoteqtől egy lopási ügy miatt őt bocsátották el 2010 nyarán, pere még javában tart, a cég közben csődbe ment, a média azonban kész tényként kezelte az ügyet.

Terveznek

Mindezek ellenére az önkormányzati választásokon ismét bizalmat szavaztak neki a helyiek. „Erős ellenszélben lehet valóban hatékonynak lenni, a legtöbbet kihozni magunkból" - vélekedik a polgármester, aki grandiózus tervekben gondolkodik: Európában egyedülálló roma skanzent tervez Cserdibe, egy igazi cigány kulturális központot. Az 500 milliós projekt elindításához szükséges pénz megvan, a részletes tervek is készen állnak. „Megrázzuk magunkat, és megépítjük ezeket a házakat, igazából nem ez a nagy dolog, hanem amit melléteszünk" - mondja Bogdán László. A gyönyörű természeti környezet adottságait kihasználva, a cigány történetiség, gasztronómia, parasztházak, ekhós szekerek, tábortűz, roma fesztiválok vonzerejére építve a helyi idegenforgalom felpezsdítése is cél. Az egész koncepció a kultúra általi közeledésre, az elfogadásra épül, a programot számos roma művész, értelmiségi támogatja.

Farkasokkal táncoló

Hetek Online — Thu, 15 Dec 2011 11:58:57 +0100

Őrzök egy képet magamban, éles, tiszta képet. A hodgyai út teljesen kihalt, csak a forróság remeg a szakadozott aszfalt felett. Megzendült egyszerre a boltozat, de úgy, hogy beleremegett a környék minden köve.

Villám cikázott a Hargita felett, szinte kettéhasítva a zöldesszürke eget. Az út melletti bokrok hajlongnak a szélben, sehol egy tető, sehol egy ház, egy eresz, ahova behúzódhatna az ember: aztán lassan, nagy cseppekben esni kezdett a nyári eső. Várunk félreállva, a fejünk fölé frissen kaszált sarjút tartunk úgy, ahogyan az itt élők teszik. Nézzük tétlenül az eget, csendes bizalommal, hátha jön valaki autóval, és bevisz minket a faluba, Bikafalvára. Messze az egyik kanyarban sötét folt tűnik fel, és ahogy tempósan közelít, emberalak bontakozik ki az eső függönyéből. Ferdén félrecsapott kalap, a fekete nadrág szára a rövid csizma fölé hajtva, a naptól feketére sült arc, csak a szeme villog, amikor a közelünkbe érve ránk emeli tekintetét. A szájában pipa lóg, és könnyedén köszön: „Jó napot!” „Adj Isten, Nicu!”, mondja útitársam, Árpi bácsi, aki bemutat minket egymásnak. Így tudom meg, hogy a pásztort, a környék egyetlen önálló juhosgazdáját tisztelhetem a jövevényben. Neki nem árt az eső, a szél, a hideg, a hőség, megszokta már, csakúgy, mint a gyaloglást. Évek hosszú sora alatt szinte keresztül-kasul járta Erdélyt a nyájak előtt bandukolva. Ha úton vannak Szatmár felől, akkor tavasz van, ha a Madaras legelőin járnak, akkor nyár van, ha meg hazajönnek telelni, akkor már bizony késő ősz következik. Most is siet valahová, sok a bajos dolga, hiszen közel ezer birka sorsa függ tőle, a takarmány, a legelők vitás ügyében jár most is, ezért nem érdekli az időjárás sem. Hamar indul tovább, köszönésképp elmorog egy áldást, és megy, az esőfüggöny pedig gyorsan elnyeli.
A példáján felbuzdulva mi is elindulunk a falu felé, dacolva az idővel, és megtárgyaljuk, hogy ősszel elmegyünk Nicuhoz. Az őszből nem egy, hanem kettő lett, két év telt el a nyári találkozásunk óta, de errefelé az időnek amúgy sincs túl nagy jelentősége. Nicu, azaz Nicolai nem szereti a sok beszédet, így mikor betoppanunk faluszéli tanyájára, nehezen áll rá a beszélgetésre. Gondban van, mert a közeli dombokon legelő nyáját megkörnyékezték a farkasok, sőt komoly kárt is tettek bennük. Az ember és traktor elől el nem szaladó medvét az elmúlt hetekben is láttak, de ez szinte megszokott ezen a vidéken, a farkasokról viszont csak annyit tudtak eddig, hogy kisebb falkákban tűntek fel a környéken. Ezért volt meglepő, hogy jelentősebb számban vették elmúlt éjszaka ostrom alá a juhsereget. Alig pitymallott, máris indultak juhaik keresésére, de jószerével csak dögöket találtak, volt olyan is, amelyikből csak néhány bordát hagytak.
„Éjféltájban arra lett figyelmes az egyik pásztor, hogy hirtelen idegesek lettek a juhok, de a támadás csak három óra után kezdődött. A juhok kitörtek az akolból, próbáltak menekülni, de esélyük sem volt, a farkasok gyorsak. A legjobb vadász a farkas” – sommáz a gazda, kifejtve, hogy gyerekkora óta juhok őrzésével foglalkozik, de ritka volt, hogy ekkora mértékű pusztítást végeztek volna az ordasok. Tapasztalataik szerint a farkas nagyon okos állat, és sosem egyedül dolgozik. A falkából egy farkas közelítette meg a bezárt nyájat, majd a kutyák csaholására elmenekült, maga után csalogatva a feldühödött házőrzőket, de a juhokra felvigyázó pásztort is. Ezalatt a falka többi tagja átugorta a karámot, és kegyetlen pusztítást végzett: három juh tetemét a patak közelében találták meg, egy bárány pedig nyomtalanul eltűnt. Az éjszakás pásztor egyébként csak egy farkast látott, azt, amelyiknek utánaszaladtak a kutyák. A gazda becslése szerint a kár ezer lej, de a nyájban több olyan juh is van, amelyik túlélte ugyan a támadást, de megsebesült, ezeket a juhokat pedig tanácsosabb levágni, mint tartani, mert további ordasokat vonzanak a nyáj közelébe.
A Hargita és a Küküllő mentén viszonylag kevés a megművelhető földterület, de élni csak kell valamiből, ezért ki tehenet, ki juhot, ki hízót tart, s próbál annak hasznából megélni, már amennyire azt a gazdasági helyzet engedi – mondja kísérőm. Mert váltakozni gyakran szoktak errefelé a körülmények, ha most jól hoz a sertés, szinte biztos, hogy jövőre mélyrepülésbe kezd az ára, akkor meg váltani kell. Újabban a juhtartás kecsegtet jó reménnyel. Nicu azt mondja, nagy jövőt lát a juhtartásban, már kezd piacképessé válni a juhtermék. Negyven anyajuha van jelenleg három legelőn, jövőre ezek számát nyolcvan-százra szeretné szaporítani. „Nagyszebenből vettem a rackákat, ez minden fajtánál kelendőbb mifelénk. Igénytelen a tartásra, és van kereslet a gyapja iránt. Nem véletlen, hogy a szász vidéken ezt tenyésztik” – érvel a rackák mellett Nicu. Olyan legelőkön is megél, ahol más állat elpusztulna, gyapja durva, így finom posztók készítésére nem alkalmas, de elsőrangú anyag a nemezkészítéshez. A juhtermékek értékesítése is kezd megoldódni, Udvarhelyen van egy vállalkozó, aki nagyobb mennyiségben elviszi feldolgozásra a juhtejet vagy sajtot. A bárányt csak a szabadpiacon lehet értékesíteni, de húsvétkor azt is szépen el lehet adni. A gyapjú esetében is javult a helyzet, mert a szebeni „kolléga” vásárolja meg tőle, akitől az anyákat vette, de csak azért, mert rackagyapjú, erre van kereslet. A cigájára, azaz a merinóira rá sem néznek. Az állami támogatás változóban van állandóan, úgy tudják, hogy legkevesebb ötven nyilvántartásba vett juhra vagy tíz kecskére jár egyedenként húszlejes támogatás, a törzskönyvezett apaállatokra pedig ennek két és félszerese, de ez még változhat jövő tavaszig. A szakmai adatok azonban nem festenek igazi képet a pásztorkodásról, szenvedély ez, mégpedig sírig, vagy azon túl is tartó – mondja a juhosgazda búcsúzóul.

Gettóból a fociakadémiára

Hetek Online — Thu, 10 Nov 2011 07:16:35 +0100

Salgótarján, Zöldfa utca. Néhány éve még a név hallatán is elborzadt, aki a környéket ismerte. A rendőrautó sem mert arra kanyarodni. A lakók többsége bűnözésből élt, s olyan brutalitás is megtörtént, hogy egy férfi szamurájkarddal levágta az anyósa fejét. A salgótarjáni romatelep azonban mára teljesen megváltozott, hála a Hit Gyülekezetének - és a közösségépítő sportnak, a focinak.

Noha a szegénység még ma is nagy probléma, a lakók megszelídültek, s a rendőrautó sem tart attól, hogy naponta végigguruljon a környéken. Az utcakép konszolidáltabb, a házak előtt fiatalok csoportokban beszélgetnek, a Szanszirónak nevezett, hepehupás grundon pedig gyerekek rúgják a bőrt. A változás fő mozgatórugója, hogy sokan keresztény hitre tértek, s további előrelépést jelentett, hogy hívők, nem hívők megtalálták örömüket a futballban. A legtehetségesebbek pedig egy fővárosi teológushallgató, Lugosi Zoltán (csoportkép, felül középen) menedzselésének köszönhetően felvételt nyertek a kormányprogram által is kiemelt fontosságú Bozsik-programba.

„Sokat töprengtem azon, mi az oka, hogy a magyar futballválogatottból szinte teljesen hiányoznak a roma sportolók. Miközben a zenében vagy a bokszban világhíressé tudtak válni a romák, a rengeteg közülük való amatőr focista nagyszerű adottságai ellenére sem jutott el a csúcsokig. Pedig a falusi focicsapatokban legtöbbször a roma kisfiúk a leggyorsabbak, legügyesebbek, legkreatívabbak" - mondja Lugosi Zoltán UEFA-B oklevéllel rendelkező futballedző, egyben a Szent Pál Akadémia teológushallgatója. S hiába tette fel a kérdést, kielégítő magyarázatot sem a romavezetők, sem más illetékesek nem adtak. „Egyesek a rasszizmust, mások a szegénységet okolták, de egyik felelet sem adta meg a választ. Nyomozódásom következtében kerültem ismeretségbe Klajbán Jánossal, a Zöldfa utca egyik lakójával, akinek régi álma, hogy a helyi focit magasabb szintre emelje. Ő hívott el Tarjánba, hogy nézzem meg, mit tudnak" - teszi hozzá.

Idén augusztusban több száz roma hatalmas izgalommal várta a fővárosból érkező futballedzőt, hogy a közeli Arany János Általános Iskola salakpályáján bemutassák futballtudásukat. „Fantasztikus játékot, elképesztő tehetségű fiatalokat láttam, akik - más lehetőségük nem lévén - éjjel-nappal a labdát rúgták. S amikor vége lett a tornának, körém gyűltek, és mint valami nagy sztártól azt kérdezték: »Fel vagyunk véve?«" - idézi a történteket. Nehezen tudott megszólalni: „Persze! Persze, hogy fel vagytok véve" - csak még ő maga sem tudta, hova, hiszen még az ösztöndíjából fizetett albérletébe se tudott volna felvenni senkit. A kicsik szülei elszántan fogadkoztak, hogy ha kell, ők megalszanak a Margit híd alatt vagy épp a Nyugatiban is, csak a gyereket sikerüljön bejuttatni valamilyen pesti csapatba.

Nem kellett azonban a híd alá menni, se csövezni, mert Zoltán helyben indította el a képzést. Megszervezte a különböző korosztályú csapatokat, az 5 évesektől egészen a 16 évesekig, majd ahogy a pénztárcája bírta, hetente kétszer elutazott edzést tartani a nógrádi megyeszékhelyre. Távollétekor pedig az erre a feladatra alkalmas szülők vállalták magukra az edzői szerepet.

A csapatok azóta szárnyakat kaptak, egy-egy szép gól a szülőket büszkeséggel töltötte el. Igaz, volt olyan edzés, amely rövid időre félbeszakadt. „Szépen dolgoztunk, ahogyan kell, majd egy pillanat alatt megfordult a helyzet, és az összes gyerek elkezdett egy irányba rohanni. Először nem tudtam mire vélni. Jobbra nézek, s akkor látom, hogy az egyik szülő felmászott az iskolaudvaron álló almafára, és elkezdte rázni. Az összes gyerek tömte magába - meg a zsebeibe - az almát. Olyan vicces és komoly, egyben szívszorító volt a látvány, nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek" - meséli Zoli.

A foci üzleti oldala

Halászi Ferenc, a Csepeli Halászi Focisuli szakmai igazgatója, a Bozsik-program budapesti koordinátora már régóta űzi a szakmát. Nem is nagyon lepődött meg azon, amikor Lugosi Zoltán a salgótarjáni romák ügyében felkereste őt, s rögtön meglátta, hogy van a dologban fantázia. A Bozsik-programba való belépésre azonban csak egyesületek pályázhattak, s ennek megalakításához kevés volt az idő. Ezért közös megegyezéssel a csepeli klubhoz igazolt az a 24 fiatal salgótarjáni játékos, akikből Zoli korosztályuknak megfelelően négy csapatot szervezett. (Jelenleg egy ifi- és egy felnőttcsapat is szervezés alatt áll.)

Megnyílt az út a fővárosba, megnyílt a lehetőség, hogy a fiatal focisták Karancslapüjtő csapata helyett olyan országosan ismert klubok játékosaival is összemérhessék a tudásukat, mint a Fradi, Csepel, Újpest, Honvéd és a többiek. Ehhez azonban meg kellett oldani az utazást, s ez nem is olyan könnyű ott, ahol a többség segélyből él. A korábban virágzó ipar megszűnt a városban, az öblösüveggyár, az acélgyár vagy az ötvözetgyár csak múltbeli emlékké vált. A munkanélküliség az egekbe szökött. Sok roma havi 28 500 forint segélyből, valamint a családi pótlékból él. A gázt, villanyt a legtöbb helyen kikapcsolták, a vizet az utcáról hordják. „Ha elfogy az ennivaló, megyünk gombát szedni, vagy pedig liszt, só, szódabikarbóna és víz összekeverésével bodagot gyúrunk, és a forró platnin kisütjük" - mesél a szürke hétköznapokról az ötgyermekes Palotai Mihályné. Megtudjuk azt is, hogy nyáron a közösség „nemzetiségi eledele" az olcsón elkészíthető lecsós tészta. Tojást nem tesznek rá, az túl drága hozzá. „Régen gyilkolástól kezdve minden volt itt, ma csak a kábítószer a probléma. A gyerekek 40 százalékát már összeszedték az edzők, s a focival lefoglalják őket. Nem fognak olyat csinálni, amit nem szabad" - egészíti ki Palotainé.

Az a lehetőség, hogy havonta a fővárosban játszhatnak, nemcsak lefoglalja a gyerekeket, hanem perspektívát is ad számukra. A kicsik olyan izgalommal készülnek a nagy napra, hogy naponta három edzést követelnek ki maguknak.

Azonban a feljövetel maga is kalandos lehet. Első alkalommal, szeptemberben csak úgy tudták összegyűjteni a busz bérléséhez szükséges 65 ezer forintot, hogy elmentek kéregetni. Ismerős, ismeretlen, butikos, kocsmáros, rokon és nem rokon, mindenki adott, amennyit tudott. A felnőttek felvették a legjobb ruhájukat, s volt, aki lakkcipőben érkezett. Igazi ünnep volt ez egy romaközösség számára, amikor a gyerekek életükben először megláthatták a zöld füves - műfüves - pályát. Legelőször sokan tornacipőben vagy bakancsban játszottak, de úgy, hogy a végén remegett a lábuk a nagy erőbedobástól.

A torna remekül sikerült, s a legkisebbek bizonyultak a legjobbnak. A Csepelt 23-0-ra verték, a Fradi maximum döntetlent tudott elérni velük, s a hat mérkőzésen összesen 98 gólt rúgtak. Egyszer sem kaptak ki. „A legfiatalabbaknál szinte csak az őserő, lelkesedés, tehetség és a szív számít, a nagyobbaknál már fontosabbá válnak a tanulás által elsajátítható taktikai elemek. Hosszú indításokat például a kisméretű salakpályán mi nem tudunk gyakorolni" - magyarázza Zoli, azonban az elmúlt hónapokban a nagyobb korosztályban is sikerült a hátrányból lefaragni.

Halászi Ferenc úgy látja, ha Zolinak sikerül fenntartani az elkezdett munkát, biztosan meghozza majd a gyümölcsét. „Néhány év alatt ki fog derülni, kik azok a gyerekek, akiket érdemes továbbsegíteni valamelyik fociakadémiára" - mondta lapunknak. A tél azonban közel van, a nappalok is rövidülnek, s hamarosan termet kell bérelni ahhoz, hogy a különböző korosztályok edzeni tudjanak. Erre most nincs szponzor, nincs fedezet. Emellett a labda fogyóeszköz, hiszen kopik és elhasználódik. Az lenne az ideális, ha minden focistának volna saját. Az élsportra készülő gyerekek fejlődéséhez fontos lenne a rendes táplálkozás is, hiszen nem élhetnek állandóan lecsós tésztán vagy bodagon.

Hogyan tovább?

Zoli neves zenészcsaládból származik, s korábban maga is klarinétművésznek készült. Hogy miért cserélte fel a művészi diplomát egy sportedzői oklevélre, a kívülállónak rejtély. Elmondása szerint azonban nagyon zavarták azok a kötöttségek, amelyeket elvártak tőle a komolyzenében. A sport pedig - úgy érzi - nagyobb szabadságot ad a kreatív ambíciók megvalósítására. „Kiskorom óta futballozok, s emlékszem, mennyire megragadott az a jelenet, amelyet egy Debrecen-Fiorentina BL-meccs során láttam. Az itáliai edző olyan nagyszerűen, élénk, olaszos habitussal lelkesítette a csapatát, hogy rögtön vágy keletkezett bennem. Úgy éreztem, hogy hú, ezt én is tudnám csinálni. Meg szeretném is" - mondja. A nemzetközinek minősülő futballedzői oklevél megszerzése után pedig egy nyugat-európai tapasztalatokra épülő tananyagot sajátított el, amellyel akár külföldön is vállalhatna munkát.

Szíve azonban inkább a salgótarjáni Zöldfa utca környékére húzta, ahol a hatéves Palotani Daniban, Oláh Sebastiánban, Gerhard Krisztoferben, Klajbán Rikardóban és a többiekben látja a jövő Messijét, Ronaldóját, Kakaját vagy éppen Gera Zoliját. „Gera Zoli mindnyájunknak nagy példa: látjuk, honnan jött, és hová jutott" - említi Oláh Antal, aki 22 éve focizik különböző csapatokban. Tehetsége megvolt arra, hogy bejusson a legjobbak közé - s be is válogatták oda -, azonban hat testvére mellett szülei nem tudták finanszírozni a pályáját. „Ha lett volna hátterem, lett volna jövőm" - fogalmaz némi keserűséggel, de nem baj, mert amit ők nem kaptak meg, most mindent megtesznek, hogy abban az ő gyermekeik ne lássanak hiányt.

A jövő még bizonytalan. Sokan ígérték, hogy segítenek, s az ígéret szép szó... A legutóbbi Bozsik-tornán azért nem tudott megjelenni az egyik legtehetségesebb játékos, mert nem tudta kifizetni az 1400 forintos viteldíjat. Ha a tél miatt terembe kényszerülnek, az

edzéseket csak úgy tudják megtartani, ha valaki fizeti a 3000 forintos óránkénti terembérletet. Nappali edzésekre Zoli most az egykori Bányagépgyár elgazosodott pályáját szemelte ki: kiirtják a gazt, és addig ott lesznek, amíg lehet. Bízik abban is, hogy az újabb törvényi rendelkezések kapcsán felindulnak a vállalkozók azon a lehetőségen, hogy a társasági adójuk befizetése helyett választhatják azt a megoldást is, hogy adójukkal az általuk megnevezett sportegyesületet támogathatják.

„Adott esetben agyonlõjük”

Hetek Online — Fri, 21 Oct 2011 09:01:14 +0200

Utolsó kívánságaként friss kenyeret és szőlőt kért fogvatartóitól, mondván: „lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér”. Ám kívánságát nem tudták teljesíteni: csak zsömlét találtak az egész városban. Másnap, mikor a bitófához vezették, a kivégzésére összegyűlt kommunista vezetők mindegyikének külön-külön a szemébe nézett, így várta a biztos halált – 32 évesen. Kováts József volt az 1956 utáni kádári megtorlás egyetlen szegedi áldozata. Földi maradványai a mai napig nem kerültek elő.

„Furcsa időkben, furcsán éltem. Elrohanhattak volna mellettem a nagy események, de engem valami űzött-hajtott részt venni bennük, és ha kis szerepekben is, de teljes lélekkel játszottam őket végig… Sokáig éreztem valami misztikus hivatástudatot magamban” – írta 1952 novemberében akkori szerelmének Kováts József. Húga, a ma Sződligeten élő Kováts Erzsébet szerint a fiatalembert mindig tűzbe hozta a közélet: a második világháború idején például fennhangon éltette a demokráciát, és nem rejtette véka alá angolszász szimpátiáját sem. „Szegény apánk, aki rendőrtiszt volt, alig tudta elsimítani ezt az ügyet a németeknél” – emlékezett vissza.
A Kováts család 1944-ben elmenekült Bajorországba, ahonnan csak a háborút követően tértek haza. A döntésben a honvágy mellett az játszotta a fő szerepet, hogy úgy gondolták, az ország demokratikus berendezkedésre fog átállni. Mint Erzsike elmondta, bátyja beiratkozott az orvosi egyetemre, majd belépett a „Sulyok-pártba” (Sulyok Dezső egykori kisgazda politikus 1946-ban alapította meg a Magyar Szabadság Pártot). Az egyik politikai rendezvényen társaival helybenhagytak néhány R-gárdistát, amiért két évre lecsukták.
„Vele együtt engem is előállítottak. A kihallgatáson azt mondták, hogy a bátyám a szomszéd szobában már mindent bevallott, ezért én is nyugodtan beszélhetek az összeesküvésről. Azt feleltem nekik, hogy nehogy már egy rendőrlánynak akarják ezt a trükköt beadni. Erre szabadon engedtek” – mesélte Erzsike. József megjárta az Andrássy út 60.-at is, és szabadulása után csak a mezőgazdaságban vállalhatott munkát. 1956-ban egy téeszben volt főkönyvelő. Apját szintén lecsukták két évre mint másodrendű háborús bűnöst.
„Jóska egy zseni volt, szuggesztív hatással volt a környezetére. Mint sok hasonló jellem, ő is kissé egzaltált volt, igazi forradalmi egyéniség. Jól írt, prózát is, verset is, de sajnos egyetlen írása sem maradt fenn” – folytatta a szegedi mártír húga, aki a forradalom és szabadságharc szegedi eseményeire nem igazán emlékszik – „félelem volt, meg rettegés” –, de arra igen, hogy bátyja kiválóan tudta irányítani az embereket és a közösségeket. Ennek tudható be, hogy az 1926-ban született, vagyis 1956-ban mindössze 30 éves fiatalembert bízta meg a Szegedi Forradalmi Tanács a nemzetőrség vezetésével és egyúttal a fegyveres szervek felügyeletével.

Kováts forradalmi tevékenységéről – mint ahogy egész életéről – viszonylag kevés részlet ismert. Az egyik forrás érdekes módon éppen Szeged akkori rendőrkapitányának, Mogyorósi Istvánnak 1957 áprilisában kelt jelentése, amelyben a megyei parancsnoknak számol be az 1956. október végi és november eleji eseményekről. A tizenegy oldalas dokumentumban egyebek mellett arról ír, hogy Szegeden a diákság kezdeményezte a demonstrációkat, és az egyetem vezetőit hiába kérték, hogy fékezzék meg a fiatalokat, azok „nagylelkű ígéreteik ellenére fokozták a tüntetéseket”. Az iratból kiderül továbbá, hogy a rendőrség állománya sem volt egységes a forradalom megítélésében, voltak „deviáns” elemek a testületben, akiket a parancsnok név szerint is fontosnak tart megemlíteni; illetve arról is beszámol, hogy az ÁVH emberei ellen valóságos vadászat folyt a városban, ahol 15 ezres tömeg is összegyűlt egy-egy tüntetés alkalmával. A nemzetőrség fiatal vezetőjeként Kováts őrizetbe vetette az államvédelmiseket azzal a céllal, hogy a lincselés helyett a bíróság előtt feleljenek majd tetteikért. Feljegyzésében Mogyorósi István erről így ír (a jelentésből vett idézeteket betűhíven közöljük, a számtalan helyesírási hibával együtt – a szerk.):
„31-én Kováts »főfelügyelő úr« utasításba adta, hogy minden Av. [államvédelmi] beosztottat őrizetbe kell venni. Én kijelentettem, hogy ezt nem csinálja a rendőrség, erre azt mondta, »én felakasztatom magát«, ha egy ávost az utcán agyonvernek, én felelek az életükért. Tudtam hogy Kováts nem az ávosok életéért aggódik csak nyíltan nem meri csinálni, abba bízott hogy majd stabilabb lesz a hatalma és akkor. (…) A 30-án délelőtt és éjjel történt események azt mutatták hogy megkezdik Szegeden is a progromokat, ezért 10 vagy 12 ÁV elvtársat saját érdekében őrizetbe vettem, azt kikőtőttem hogy börtönbe lehet csak elhelyezni, mert a mi fogdánk nem nyújtott kellő védelmet. Kováts úr nem bízott a bv. elvtársakban ezért 16 »nemzetőrt« küldöt őriztetni, viszont én is küldtem 2 rendőr elvtársat, hogy tudjam mit akar Kováts és bandája” – írta az egykori rendőrparancsnok.
Mogyorósi arra is visszaemlékezett, hogy Kováts saját apját – aki korábban rendőrtisztként szolgált – beajánlotta tanácsadónak. (November) „2-án délután az összehívott elvtársak előtt megjelent a Két Kovács először az id.Kovács fejtette ki, hogy ő olyan rendőrséget akar aki a politikán felül áll, jobb fizetést, kőnyeb szolgálatot ígért felszólalása rövid volt. Utána fia szólalt fel a múlt »bűnös« politikájáról beszélt és új egyenruhát ígért. Majd mikor beszédjüket befejezték Kovács ki akart menni, hogy vitassák meg elfogadják e, hogy tanácsadó legyen erre korusban felállva kijelentették, hogy elfogadják nem kell kimenni. Sajnos itt mutatkozott meg hogy a rendőrség nagy százaléka tév úton jár és még azok sem mertek szólni akik másként éreztek” – jegyzi meg Mogyorósi, aki név szerint megemlíti, hogy kik gratuláltak elsőként az idősebb Kovátsnak. Sőt, olyan részleteket sem mulaszt el megemlíteni, mint hogy „Dunai Pál r.szds elvtárs még 5-én reggel is azt mondta azért ez a Kovács jó ember volt és megérdemli, hogy segítsük”.
Persze a mindenekfelett rendszerhű Mogyorósi mindent akart, csak nem Kovátsot segíteni. „Farkas József és Balogh Pál elvtársakkal megegyezetünk, hogy adott esetben Kovácsot agyonlőjük. Harsányi József r.törm. vállalkozott arra, hogy ha if.Kovács szökni akar lelövi /Harsányi törm. volt kirendelve ahhoz a kocsihoz melyet Kovács igénybe vett./” Az nem derül ki a feljegyzésből, hogy a merényletre miért nem került sor, az viszont érthetővé válik, hogy Kováts József miért járt mindig két gépfegyveres testőrrel (legalábbis nővére így emlékszik rá vissza).

Ami nem sikerült a rendőrkapitánynak, azt a szabadságharc leverése után megtette a kádári „igazságszolgáltatás”. Kovátsot letartóztatták, majd hosszas tárgyalássorozatot követően halálra ítélték. Kivégzésére 1958. október 6-án került sor a Csillag börtönben.

„Nem látogathattuk meg, de az egyik tárgyalására elmentem. Ahogy rám nézett, a tekintetéből azt olvastam ki, hogy nem szeretné, hogy ott legyek, és lássam azt az egészet. Ezért több tárgyalásra nem mentem el” – emlékezett vissza Kováts Erzsike, aki szerint jobb lett volna, ha sikerül a testvére ellen tervezett merénylet, mert akkor megszabadult volna a bitófától és az azzal járó meghurcoltatástól. A szegedi mártír cellatársától Erzsike úgy hallotta, hogy „Jóska” sokáig jól tartotta magát lelkileg, de a legvégén igen rossz idegállapotba került. Ha így is volt, ahhoz még lehetett ereje, hogy méltósággal távozzon.

Szegeden Kováts József volt a kádári megtorlás egyetlen áldozata. Dr. Zombori István, a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója szerint példát akartak statuálni vele. „Az MSZMP szegedi szervezete 1956 decemberében értékelte a helyi eseményeket. Arra a megállapításra jutottak, hogy a Rákosi-féle szektás politika, a külföldi imperialista-kapitalista felforgató tevékenység és a horthysta reakció tehető felelőssé a történtekért. Mivel Kováts József 1945 előtt katonatisztnek tanult, ráadásul apja a Horthy-korszakban volt rendőrtiszt, ő volt a legalkalmasabb személy erre a szerepre” – mutatott rá az igazgató.
Az 1956-os események után az idősebb Kováts is újból rács mögé került, mert – lánya szavaival élve – „azt mondta, hogy a rendőröknek nem politizálniuk kell, hanem a rendet védeni”. A Kováts családnak el kellett költöznie Szegedről, Erzsike egy ideig munkát sem kapott, bejárónőként jutott némi bevételhez. 1958 októberében helyezkedhetett csak el az OTP-nél – néhány héttel bátyja kivégzése után.

Kováts Józsefnek Szegeden egy Dóm téri szobor állít emléket. Az ’56-os hős földi maradványai a mai napig nem kerültek elő. A rendszerváltás idején volt már egy feltárási kísérlet a szegedi rabtemetőben, de az nem járt sikerrel. A történeti legendáriumban olyan elemek is felbukkannak, miszerint a holttestet tudományos célzattal az anatómiai intézetnek adták át, hogy gyakorlatozzanak rajta a jövő orvosai.
Kunstár Csaba, a szegedkurir.hu szerkesztőjének kezdeményezésére dr. Zombori István, a Móra Ferenc Múzeum és Blazovich Péter, a hódmezővásárhelyi Emlékpont intézmény vezetője is támogatja a kutatást. Egyelőre azonban nincs nyoma Kováts József földi maradványainak. Mint Kunstár elmondta, a büntetés-végrehajtás levéltárában fellelt kartonon csak Kováts adatai szerepeltek, az nem, hogy hova hantolták el.
A szegedi mártír húga, Kováts Erzsike kérdésünkre elmondta: támogatja az újrainduló kutatást. Ha kell, bátyja földi maradványainak azonosítása érdekében vállalja az esetleges DNS-vizsgálatot is.

Trógerek és nemesek - Budapest, ahogy még sosem láttad

Hetek Online — Fri, 30 Sep 2011 20:42:29 +0200

Csak rójuk az utcákat, de sokszor nem is tudjuk, hol járunk – pedig a belváros minden zugának beszédes a múltja. Budapest rejtett titkai a Budapest Beyond Sightseeing „nemzetközi magyar mikrovállalkozás” idegenvezetõje révén elevenednek meg számunkra.

A Fővám tér játszóteréről indul a túránk, ahol néhány száz évvel korábban még halastó volt, vize pedig a várfal körüli vizesárokkal állt összeköttetésben. A terület feltöltése után vált a kereskedelem fontos helyszínévé. A mai Szabadság híd pesti hídfőjénél épült fel a fővámház, ahol a Dunán szállított áruk elvámolását végezték. Az első időkben saját vasúti rakodóvágánya is volt, és a felszín alatt folyosó kötötte össze a dunai rakparttal. Itt épült fel az ország legnagyobb vásárcsarnoka is, a Belváros és a Ferencváros határán. Vele szemben pedig hamarosan élénk kávéházi élet folyt, mert a mostani gyorsétkezde helyén működő Nádor kávéház már hajnal három órakor megnyitotta ajtaját. Már ekkor „teli volt cigányokkal, pincérekkel, kofákkal és kalap nélküli egyéb hölgyekkel, akik a belvárosi mellékutcák fáradalmait itt pihenték ki” – írja Nádas Sándor botrányriporter 1916-ban. Hajnali öt órától már alkoholt is forgalmaztak itt, amelyet a vendégsereg egyáltalán nem vetett meg. „Jobb időkben” pedig soraik kibővültek a lumpenéletet élő arisztokratákkal. (Az előkelőbb lokálok ugyanis épp ötkor zártak.) A Vámház tér egyik épületében lakott a két világháború között (1926-tól 1936-ig) irodalmunk jeles alakja, Móricz Zsigmond, aki a negyedik emeletről szemlélhette a városi forgatagot – meséli csoportunknak Somogyi Zsófia, a Beyond Budapest egyik idegenvezetője. A tér, mint a város történelmének fontos helyszíne, 1817-ben Salzplatz, majd Sóház tér (1850), illetve később Só tér (1866) lett. 1874-től Fővám tér, 1949-től Dimitrov tér, majd a rendszerváltás során visszakapja régebbi, Fővám tér nevét (1991).
Városnéző túránk az egykori városfalon át, az Új kapun keresztül folytatódik, s egészen a szerbek Szerb utcai ortodox templomáig megyünk. A kőépület elődjét még a törökök elől menekülő szerb telepesek emelték a 17. században, a környéket pedig ellepték a nemzetiség fekete és fehér pékségei – az elnevezés arra utal, hogy milyen minőségű liszttel dolgoztak. Tevékenységüket jelzi a közeli Molnár utca neve is. A szerbek – más néven rácok – összetartó közössége igen jellegzetes hangulatot árasztott, amelynek romantikája az egykori Tabánban (Raitzenstadt) is tetten érhető volt, egészen a környék 1933-as bontásának kezdetéig.
A szomszédos Veres Pálné utcában magasodik a Tökölyánum épülete, amelynek semmi köze a híres fejedelemhez, sokkal inkább Thököli Száva Popovićhoz, aki az épületet a fővárosban tanuló szerb diákok számára építtette. Tököli Száva, a szerbek jótevője”-ként ismeretes, az épület azonban most lakóházként és ifjúsági szállásként is funkcionál. Története a homlokzatán található évszámokról és domborművekről is könnyen leolvasható. A mellette álló épületet Kecskemét város emelte, ahol az innen érkezett árusok és diákok ingyenszálláshoz jutottak. Az épület homlokzatán lévő tizenkét falfülkében tizenkét történelmi hősünk szobra kapott helyet, köztük a hét vezér, Árpáddal az élen. Pontosabban csak hat, mert valamilyen okból Kond kimaradt a dicsőségből.
A Reáltanoda utca 12.-ben kissé megroggyant állapotban búslakodik Blaskovich Ernő egykori palotája, ahol egy időben a világhíres Kincsem nevű csodakancája is elszállásolást nyert. A legyőzhetetlen versenyló legendává lett, kávéházat, fogadót, palotát, gyufát és nyakkendőt is elneveztek róla. Az angliai lordok tízezer fontot fizettek csak azért, hogy paripáik összemérhessék tudásukat Kincsemmel. Azonban, mint minden sztárnak, Kincsemnek is megvoltak a maga allűrjei: Csalogány nevű macskabarátnője nélkül a versenypályán el sem indult. Ha a macska egy külföldi út során véletlenül elkóborolt, akkor az egész istállószemélyzet őt kereste.
A Veres Pálné utca végén áll a magyar lány- és nőoktatás első jelentős alakjának, az utca névadójának márványszobra. A szoborba foglalt 19. századi nemesasszony vállán kacagány, derekán fűző, az alsószoknyából azonban egy darab illetlenül kilátszik. Pedig egy 1891-es illemkódex szerint: „Az öltözet befolyást gyakorol nemcsak a modorra, de még a jellemre is. (…) Utcán elegáns nő nem visel elöl kivágott ruhát, se könyékig érő ujjat. Ha valamely nyári ruhája úgy készült, kivágását szövettel tölti be, s olyan hosszú kesztyűt húz, hogy a karjának nyoma se lássék.”
A Reáltanoda utca vége nemcsak a Magyar utcába torkollik, hanem egyenesen az impozáns Unger átjáróház belső udvarán keresztül egészen a Múzeum körútig halad. A patinás épület málladozó falai még ma is hordozzák azt a romantikus eleganciát, amely tervezője, Ybl Miklós tudását dicséri. Az udvar „kövezete” fakockákból áll, amely jó hatásfokkal nyeli el lépteink zaját.
A Magyar utcán jobbra fordulva a főváros legszebb közkertjét, a Károlyi kertet közelíthetjük meg, amely 1919-ben nyitotta meg kapuit a nagyközönség számára. Régebben magas kőkerítés vette körül, ahová csak a környező bérházak magasabb emeleteiről lehetett belátni. Az emeletek bérleti díja ennek megfelelően magasabb összeg volt a kíváncsi bérlőik számára. A fáma szerint Károlyi Mihály kártyaadósságai miatt fel akarta parcellázni a területet, felesége, Andrássy Katinka azonban jobb belátásra bírta. Hála nekik, a kert – amely már Mátyás király idejében is kiemelt vadászterületnek számított – eredeti épségében megmaradt, s bérházak helyett ma is egzotikus növényeiben gyönyörködhetünk.

Napsütéses óráink Nagypáliban

Hetek Online — Fri, 01 Jul 2011 22:07:18 +0200

Nagypáli, Zala megye zöld gyöngyszeme. A csodafalunak is nevezett település 2004 óta 60 pályázaton több százmillió pályázati forintot nyert. A település a zöld Európa-bajnokságon ezüstérmes lett: itt egy lakosra magyar viszonylatban csaknem rekordmennyiségű napelem és napkollektor jut.

A hat négyzetkilométeres Zala megyei Nagypáliban négyszázharmincan élnek. Minden hetedik emberre jut egy nyertes pályázat… A falu hatszáz éve még Pály néven szerepelt a dokumentumokban. A név kötelez. Pály, a nyertes pályázatok falva. A több száz hektárnyi erdő, szépen művelt földek, szőlőskertek között, egy völgyben fekvő szép kis község jelentős népességnövekedése is folytatódik nemsokára. Egy fiatal házaspárnak a Petőfi utcában ugyanis hármas ikrei születnek. Ünnepi pillanat lesz ez Nagypáliban, mint minden születés – mondta el a Heteknek Szita Gabriella jegyző.
A zalaegerszegi kistérséghez tartozó faluban nincsen pártoskodás. Nem vették át, nem képezték le a hazai széttagozódást. De mondhatjuk így is: Nagypálit nem sikerült megosztani. Az itt élők otthonuknak tekintik a települést, azt keresik, miben tehetik közösségük életét még jobbá. Közös vonásuk: büszkék a falujukra. Odaállnak a rászorulók mellé, nem hagyják egymást egyedül a bajban. Például egy hajdan igen jókezű asztalosmestert, aki mára nagyivó lett, nem hagytak hajléktalanná válni, segítettek megőrizni otthonát.

A Napra lehet nézni

Ahogyan az egész Zalai-dombságban, Nagypáliban is igen magas a napsütéses órák száma. Ennek – és az innovatív lelkesedésnek – megfelelően a településen 315 négyzetméternyi napkollektor gyűjti az energiát, és mintegy 5200 wattos a napelem-kapacitás, ebből 900 watt lakóházaknál, magánkézben működik. (A napkollektor a használati meleg víz előállításában segít, a napelem pedig elektromos áramot termel.) Köcse Tibor polgármester a prágai parlament épületében vette át a megújuló erőforrások hasznosításában élen járó európai településeknek járó RES Champion (Megújuló Energiák Bajnoka) kitüntető címet. Első helyen Kronprinzenkoog (Németország), második helyen Nagypáli, harmadik helyen Dobbiaco (Olaszország) végzett. Azért versenyeztek egy kategóriában a dobogósok, mert ötezernél kevesebben lakják őket – a versenyben 3500 település mérette meg magát. A napenergia- és biomassza-felhasználást népszerűsítő programban a résztvevők együttesen közel 2 millió négyzetméter napkollektor-felülettel, 3000 megawatt napelemes kapacitással és 1100 megawatt biomassza-hasznosítással büszkélkedhetnek.
A Napkorona Bajnokságban is 2. helyezést ért el Nagypáli, a közeli, szintén zalai tájon fekvő Dötk előzte meg őket. A versenyben azt értékelték leginkább, hogy egy lakosra mekkora napkollektor-felület jut négyzetméterben.
Mondanunk sem kell, hogy a megújuló energia szükségességét Nagypáliban is az energiaárakban, a gázimportban fellépő bizonytalanságsorozat indokolja. Ugyanakkor itt nemcsak
a gazdasági megfontolások, hanem a tudatformálás is fontos szerepet játszik. Az önkormányzat célja, hogy a környezetkímélő rendszereket minél több nagypáli háztartás átvegye. Ékes példa erre, hogy a falu polgármesteri hivatalában esővízzel működik a vécéöblítő. (Egy négyszemélyes családban átlag 150 liter csapvizet használnak el naponta. A szürkevízzel – tehát nem ivóvízzel – kiváltható mennyiség ebből 70 liter.)
– Mit szólsz a zöld fejlesztéshez? – kérdeztük a lakóligetnél egy fiútól.
– A zöld szín a magyar zászló része, tehát itt is természetes – válaszolta nevetve, kezét széttárva.

Fenntartható fejlődés

Köcse Tibort 1994 óta folyamatosan újraválasztják a zöldfalu polgármesterének. Ő hivatásos katonaként családjával költözött Nagypáliba. Könnyűszerkezetes házak építésével foglalkozik vállalkozásában.
A település tíz éve kimondottan hátrányos pénzügyi helyzetben volt. Az akkori vezetés a fenntartható fejlődés irányába fordította az önkormányzatot. A megújuló energiaforrások mellett a másik irány a turisztikai vonzerő növelése volt és maradt. A nagypáli mintaprojekt meghozta a pénzügyi stabilitást és a környezet tisztaságát. A Megújuló Energiaforrások Innovációs Ökocentruma inkubátorház lesz, vagyis olyan vállalkozások otthona, melyek megújuló energiaforrások alkalmazását ösztönzik.
Tucatnyi dunántúli falu hozta létre a Pannon Interregionális Innovációs Nonprofit Kft.-t. Legtávolabbi partnerük talán a Fejér megyei Mór városa. A társaság alapító tagjainak pályázatát jutányos áron írják meg, de a nem alapító tagoknak is jó áron dolgoznak. A nagypáli székhelyű cég referenciája a településnek hozott 60 nyertes pályázat. A pályázatokból Budapesttől 240 kilométerre valódi európai falut építettek. Hogy csak a jelentősebb fejlesztéseket említsük: gázvezeték- és szennyvízhálózat, kábeltévés rendszer, ravatalozó, játszótér, ökocentrum, templomfelújítás, orvosirendelő-felújítás, közvilágítási program, napelemes villamosenergia-rendszer, energiafűz-ültetvény, szélturbina, pelletkazán.
Ha egy pályázathoz a sok közül a költségvetésből nem volt fedezetük, akkor azt az OTP önerőpótló hiteléből oldották meg. A Hetek információja szerint költségvetési éven túlnyúló önerőhitelt az OTP a jövőben nem tud nyújtani. A magyarázat az önkormányzatok jövőre nézve bizonytalan finanszírozási helyzete volt. Erről Nagypáliban semmit nem tudtak mondani. Az azonban bizonyos, hogy a települési pályázati fejlesztéseknek, beruházásoknak vége, ha az önerőhitel nem működik már.
Nagypáli ökoturizmust akar teremteni. Ez azt jelenti, hogy már mostantól bárkit szívesen fogadnak egyeztetés után egyénileg vagy csoporttal. Van mit megmutatniuk a Föld jövőjét, a saját jövőnket óvni akaró magyaroknak és más földlakóknak.
A Zalai-dombság gyöngyszemét látni akaró vendégek szívélyes vendéglátást érzékelhetnek. Ezt a tájat annyi kis völgy tagolja, hogy aprófalvas, „szeges” vidékké alakult. Ruffy Péter riporter így ír a Zalai-dombságról: „Ezernyi völgy. Ezernyi hajlat, ezernyi domb, ezernyi erődsziget. (…) Ezernyi hajlék, fehér présházak, vasalt ajtajú öreg borospincék, tündérnyi völgyhajlatok… feketerigó füttye hinti be a tájat. A tájat, mely hasonlíthatatlan. A tájat, mely egyedülvaló.”
Olvasok a faluról indulás előtt, leginkább az energiafűz-ültetvény léte kelti fel az érdeklődésemet. Amit találok, azt mutatom középiskolás fiamnak. Ő azonban azt mondja, hogy a médiatanáruk már beszélt nekik erről, és még filmet is láttak. Az energiafűz-ültetvényt három éve géppel dugványozták néhány nagypáli hektáron. A gyorsan fejlődő növény a nádra hasonlít, ha megnő. Energetikai célokra nemesítik, mert magas szalicil-alkohol-tartalma miatt fűtőértéke megegyezik a szénpor fűtőértékével. Az energiafűz termesztésével ki lehet váltani az erdők tűzifának való kivágását. Évente kétszer is betakarítható. Mind a kétszer megoldható az, hogy mezőgazdasági holtszezonban arassák a füzet. Ami az egész mezőgazdaság számára új alternatíva lehet.
Nagypáli a hármas határ mentén való fekvését is ki akarja használni – horvát, szlovén és osztrák kapcsolatokat szeretnének bevonni. Ezzel nemzetközi partnerségen alapuló pályázati projektek is megvalósulhatnak Zalában. Kézművesműhely, kerékpárosközpont, trópusi növényház és kápolna, egészségmegőrző központ, pajtaszínház szerepelnek az európai falu álmaiban.
Testvérvárosi szerződést kötött Nagypáli a szudáni Kosty várossal. A felek a kölcsönös segítségnyújtásban is megállapodtak, ám a falu a turizmust és a gazdaságot érintően szeretne profitálni az együttműködésből. A polgármester a szerződés megkötésekor úgy magyarázta ezt a lépést, hogy „a kistelepülésekre nehéz befektetőket csalogatni az európai országokból. Ezért vetődött fel a nyitás gondolata Közel-Kelet, illetve az afrikai országok irányába”.
Egy kartúmi, 3 ezer főt foglalkoztató gyár igazgatójával televízió, gépjármű, illetve mezőgazdasági gépek közös gyártásáról ejtettek szót. Ennek lényege, hogy több munkadarab előszerelése Nagypáliban vagy környékén, végszerelése pedig Szudánban történne.

Cigánykerék helyett cigánykenyér

Hetek Online — Fri, 17 Jun 2011 22:57:10 +0200

Tavaly Bódvalenkén, a roma festőművészek által egyedivé tett faluban az árvízkárosultak mellett is kiállt a kétszázlelkes, százhetven magyar cigány által lakott falucska. Most, június 8-án azonban minden pályázatuk meghiúsult: jó a program, de nincs rá keret.

A Sárkányünnepen tavaly neves cigány zenészek, énekesek, táncosok léptek fel a freskófaluban: improvizáltak a képek előtt, a képek témáira. Most, Gyöngyöspata után, még nagyobb szükség van a Sárkányünnep pozitív üzenetére: arra, hogy a romák nagyszerű alkotóművészek, akik csodát hoztak létre Bódvalenkén. Meg arra, hogy itt ez a kicsiny közösség, amely mindent megtesz, hogy kitörhessen a mélyszegénységből. Amivel mindannyian csak jól járnánk – mondja Pásztor Eszter, a Magyar Református Szeretetszolgálat önkéntes projektvezetője.
– A Sárkányünnep finanszírozására több pályázatot is beadtam – ma, június 8-án kaptam meg a hírt az utolsó helyről is, hogy bár a pályázat nagyon jó, sajnos nem tudnak pénzt adni. Nem tudom, hogyan fogom ezt elmondani a lenkeieknek – gondolkodik hangosan a projektvezető.
Két egyetem négy tanszéke, egy nemzetközi tanácsadó cég és sokan mások segítségével megtervezték, hogy miként tudnak fenntartható munkahelyeket teremteni. A vonatkozó pályázatokat több száz munkaórával elkészítették, de ezeket a lehetőségeket visszavonták vagy felfüggesztették.
Ezután már csak a Sárkányünnepben bíznak – véli forrásunk –, hogy legalább néhányan legalább egy hónapot tudnak dolgozni rajta, és az ünnepen majd kis bevételre is szert tehetnek. Az egy hónapi munka nagyon fontos, ugyanis jövőre csak az kaphat segélyt, aki legalább egy hónapot dolgozott – és az önkormányzat nem kapott akkora keretet, hogy a négyórás „kényszermunkával” mindenki számára biztosíthassa az egy hónapos munkaviszonyt.
„Minimálisan kettőmillió forint kellene a Sárkányünnep megrendezésére, és gyorsan. Kérlek benneteket, aki tud, járuljon hozzá, hátha össze tudnánk szedni rá a pénzt – illetve akinek van ötlete, hogy hová lehetne még gyors segítségért fordulni, szóljon!” – kiált segítségért Pásztor Eszter több helyütt is közzétett levelében.
Komjáti felől érkeztünk Bódvalenkére, az első házban Jucika nénit láttuk meg a tornácon. Kisszéken üldögélt, mellette éthordó.
– Szép ez a festmény a háza túlsó falán.
– Nekem is tetszik.
Szegedi származású magyar asszony. Úgy került a déli határról az északira, a Zemplén és a Bükk között szinte hidat képező Észak-Cserehátra a Dél-Alföldről, hogy Bódvalenkéről ötvennyolcban Nagy István Szegedre vonult be katonának. Ott ismerték meg egymást. Nagy István leszerelt, hazajött Bódvalenkére, de aztán visszament Jucikáért Szegedre. Azóta él itt a falu kapujában majd húsz éve egyedül, mert a férje nyolcvanháromban halt meg. István fia harminchárom évesen hunyt el. Lánya a szomszéd faluban, sógornője szemben lakik. Bódvalenkéről, ahol ötvenhárom éve él, kimondja: „Nem haragszom senkire, és rám sem haragszik senki.” Nemhogy ez is valami, hanem ez a valami.
Főleg egy olyan nehéz életű faluban nagy dolog ez – gondolom később –, ami aprófalvas vidéken, elszigetelten fekszik, a fővárostól 240 kilométerre, s ahol 2009-ben 16 ezer forint volt az egy főre eső jövedelem, mára pedig 12 ezerre csökkent a közmunka-lehetőség megritkulásával. A faluban csak két főállás van. Azelőtt majd minden családból legalább egy fő dolgozhatott közmunkásként nyolc órában – most csak négyórás közfoglalkoztatás van. Az is csak öt-hat embert segít. Az ezért a munkáért kifizetett összeg alig egy ezressel haladja meg a segély 28 500 forintos összegét. Ezért is csökkent brutálisan az egy főre jutó jövedelem. A Világbank meghatározása szerint globálisan a rendkívüli szegénységben élő kevesebb, mint 1,25 dollárból él naponta. A bódvalenkei 12 ezer forint alig haladja meg ezt a szintet – az Európai Unió egyik tagállamában, a világ 40 leggazdagabb országának egyikében. De a lenkeiek büszke emberek. Szinte már a kútnál előre kikérik maguknak, hogy az újságíró az ő esetükben sötét színeket ne használjon. Nem kell a dráma. Nem kell csinálni, van az anélkül is.
Káposztás lecsót kaptunk ebédre vakaróval, vagyis cigánykenyérrel – az Észak-Csereháton fekvő Bódvalenkén, a freskófalu egy portáján. Viktória készített nekünk ebédet. Ezt az élesztő nélküli cigánykenyeret, amit Viktória terített asztalán látunk, a sparhelt forró lapján, a platnin készítik. Mondják a cigánykenyeret punyának, bodagnak, bokolyinak, Lenkén például vakarónak is nevezik. A lisztet vízzel, sóval, sütőporral is keverik, „a tésztát kinyújtik, elvágik”, lepénnyé teszik, és sütőbe vele.
Ahány ház, annyi lecsó. Lenkén sok fűszerrel készül, ha van sok fűszer. A káposztás lecsó lehet tojásos és anélküli. Lényeg talán, hogy a jobban hozzáférhető, esetleg szükség esetén, például télen, saját kezűleg savanyított káposztával helyettesíthető a paradicsom és a paprika. A vakaró is rendben volt. „Vakaróval de baró a káposzta!” – jut eszembe a saját falumban hallott mondás. Lekváros fánkot is kaptunk desszertnek, majd a magunk ajándékával viszonoztuk a szíves vendéglátást.
Másnap otthon, a magunk lecsójába családom kíváncsi egyetértésével savanyú káposztából is pároltam hagyma fö-lött. Étkezés közben többen gratuláltak.
A csoportot, mely látni szeretné a freskófalu szabadtéri tárlatát Bódvalenkén, az Aggteleki-karszttól húsz kilométerre, ebédre szívesen vendégül látják itt is. Ha például negyvenfős autóbusz jön Lenkére, őket akár nyolc cigány család várhatja házanként öt terítékkel. De jöhetnek ketten is. Mindez persze egyeztetést igényel, mert gyorsétterem-kapacitás nincs a tervekben. Bódvalenkén – reméljük, de még nem biztos – július 2-án rendezik meg a Sárkányünnepet, amire mindenkit szeretettel várnak.
A falu melletti lápos vidékre már most szívesen bárkit elvisz idegenvezetőként a nekünk ebédet készítő Viktória férje. Itt nőtt fel, ismeri minden zsombékját. A Corvinus Egyetem Tájépítészeti Tanszékének hallgatócsoportja tanösvényt, kalandparkot tervez. Miközben a pályázati források megszűntek. Pedig elsőrendű tervük a turisztikai infrastruktúra kiépítése, amihez kapcsolódhatnak a kézműves szakmák, a gombaszárítás, csomagolás, a varroda, és még folytathatnánk. Akarat, ötlet, erő bőven van. Szociális konzultációs is. Pénz még nincs. Két utcában, hetven házban kétszázan élnek, köztük százhetven cigány. Tizenhat házon szép freskó, amiről sokat hallhattunk már a magyar sajtóban. Zoran Tairovic, a világhírű szerb cigány festőművész ezekben a napokban fejezi be művét egy ház falán.
Pásztor Eszter fordító és tolmács, aki budapesti munkahelyéről szánta oda magát ennek a munkának, átéléssel mutatja végig mindezt. A Hidvégardó felőli bejáratnál kezdi. Nekünk is elmondja: „Elegem van abból, hogy a hazai cigányság helyzetét csak további feszültségeket keltő, értelmetlen, egyenruhás masírozással óhajtják megoldani. Egyik hasonló helyzetben élő falu problémája sem fog megoldódni a gárda megjelenésétől. Összetettebb és nehezebb kérdés ez annál.” Egyiptomban járva, egy núbiai faluban látott hasonlót, onnan hozta ezt az ötletet. Beszélgettünk az utcákon falubeliekkel, akik közül nem mindenki volt optimista. Pedig Eszter és munkatársai pályázat útján több házat is kipofoztak, fürdőszobákat alakítottak ki. Az új házakba olyanok költözhettek, akik rossz körülmények között éltek.
A jobbító szándék, akiket elér eredménye, azoknak jó. Akiket még nem, azokat bántja, és igazságtalanabbnak érzik a világot, mint valaha volt. Erre gondolok panaszaik alapján. Megosztom mindezt Petró Lászlóné Malvina szociális munkással. Szerinte sajnos nem lehet egyszerre mindenkin segíteni. Bár lehetne, akkor könnyebb lenne mindenkinek.
A freskók hatalmasak méretükben is, a házak teljes tűzfalát beborítják. Mindet a szomszédos udvarról lehet közelről látni. Nagy hatású a Hidvégardó felőli kijáratnál, a határból nézni, mert nem sűrűn állnak a házak egymás mellett, hanem tágasan. S ha még kanyarul is az utca, és Ardó felől nézzük, feltárul a csoda: a világon egyedülálló szabadtéri tárlat a cigány művészek alkotásaiból. És a félreértések elkerülése végett: nem naiv festészetről van szó. Sokféle stílus, világlátás keveredik itt, de mind érvényes, mind igaz. A határban állva mögöttünk persze még a lenkei festmények alkotóinál is nagyobb Művész teremtette erdős hegyoldal feszül. Az erdő szélén világoszöld színű legelők, rétek, míg az erdők lombteteje sötétzöld és oly sűrű, hogy így messziről nézve még lépkedni is mernék rajtuk. Nézelődöm is, merre lépkednék. Harminc kilométer lehet innen Szanticska. Az ország legkisebb lakott faluja itthon, de még tán „e betyár nagy unióban” is. Húsz kilométer lehet innen a festői Szögliget völgykatlanja, ahol olyan szép házak között folyik a hegyekben eredő Ménes-patak, hogy de szívesen lennék én ott, hallja kend. A teljes tájegység egyedi szépséget hordoz.
Még sosem hallottam azt a cigány eredetlegendát, amit Bari Károly gyűjtött és fordított. A lenkei házfalakon látható festmények egyikét ez a legenda ihlette: „Valamikor régen a Nap és a Hold le voltak láncolva a világ túlsó végén, sárkányok és óriások között. Élt akkor két ember a világ innenső végén. Azt mondták, egyikük a Napot, a másik a Holdat hozza vissza.
Ahogy jöttek, jődögéltek, útközben olyan tüzesre fölizzott a Nap, hogy aki hozta a hóna alatt, azt az embert teljesen sötétre égette. Azért barna bőrűek a cigányok, mert annak az embernek a leszármazottai. A másik embernek pedig, aki a Holdat hozta a hóna alatt, minden nemzetsége fehér lett, őtőle a fehér emberek erednek…”
Csámpai Rozi festménye kétharmadáig készült el, mert a művésznő munka közben rosszul lett, és mentő vitte el a hivatal közelében fekvő háztól. – Olyan ez a szép festmény, mintha egy óvodai játszótér falára készült volna – mondom Eszternek. – Hasonló célja volt. Látja a kezeket, melyek négy gyermeket óvnak? Mint megtudom, egy roma lány Szendrőbe ment innen férjhez. Négy gyerekük született. Zsiga hat-, Virág négy-, Armandó kétéves, Dorina három hónapos. Huszonnégy éves apukájuk három hónappal ezelőtt tüdőgyulladásban meghalt, Dorina születése táján. Aminek a huszonegyedik században már nagyon nem volna szabad megtörténnie. Mindez megrázta a kétszázlelkes falut, Csámpai Rozi akkor festette meg az őket óvó tenyeret, ami most a gondviselés szimbóluma. Az asszony férje halála után hazaköltözött gyermekeivel Szendrőről ide, lenkei szüleihez.
Ha elindulunk Lenkére, a hónunk alatt vihetünk oda Napot vagy Holdat a négy kicsinek, vagy megkérhetünk mást is, hogy kézbesítse.

Süteményillat és ráncos arc

Hetek Online — Thu, 23 Dec 2010 17:31:54 +0100

Ülünk Ságváron a Zámbó család bérelt házában. A kályhában izzik a fa, az asztalon szendvicsek és sütemények. Riportalanyaink, a hatvanas éveiben járó Garamszegi Marika és a harmincnégy éves Zámbóné Nagy Mária - anya és lánya. Szeptember óta. Akkor fogadta lányául Marika Máriát.

A Hetek olvasói emlékezhetnek a Zámbó család történetére: Csoda után, csodára várva című cikkünkben 2009 márciusában számoltunk be az öttagú család hányattatásairól, a hajléktalanságtól a saját lakásig megtett útról, majd a saját lakás és a saját vállalkozás elvesztésének fenyegető réméről.
2003-ban Zámbó József és Zámbóné Nagy Mária egy kőbányai garzont béreltek. Itt laktak hárman, egyéves Adrián fiukkal. Pontosabban már öten voltak, csak Józsikáról és Noémiről még nem sokan tudtak. Az orvos a kevesek között volt. Marikát vizsgálva meg kellett állapítania, hogy az ikrek a hasában kórosan alultápláltak, az ötödik hónapban alig érték el a negyven dekagrammot. Az orvos csak a kötelességét teljesítette, amikor értesítette a családsegítő szolgálatot. A szolgálat is a kötelességét teljesítette, amikor közölték Marikával: az ikrek alultápláltságából arra következtettek, hogy Adrián is veszélyben van, ezért állami gondozásba veszik. – Én meg harcoltam, meg sírtam, meg kértem a gyámhivatalban azt a nőt mint anyát, hogy ne vegye el tőlem, ő a mindenem, mert nem éhezik, mert vettem meleg ételt a kifőzdében, meg minden délután egy-egy gyümölcsöt – idézte fel a régmúltat Mária. A gyámhivatal munkatársa emberséges volt: felajánlott egy anyaotthoni elhelyezést. Mivel azonban Mária a férjét sem akarta elveszíteni, végül a családszállónál maradtak. – Azt ígérték, két nap múlva mehetünk, ezért beszéltünk a főbérlővel, hogy két nap múlva kiköltöznénk, bocsánat. Néhány szatyornyi vagyonukkal és a gyerekkel leutaztak Erdőkertesre, ahol viszont közölték: a családszállón jelenleg nincs hely. Így kerültek Zámbóék az utcára. – Visszajöttünk a XVII. kerületbe. Egy játszótéren maradtunk, ott vártam a férjemet, hogy megjöjjön a munkából. Többször is bementem a gyermekvédelembe, de csak azt tudták mondani, hogy legyünk türelemmel. Joci a padról járt dolgozni, még szerencse, hogy a munkahelyén meg tudott fürdeni. A szülők a padon aludtak, a gyerek mellettük, a babakocsiban. Benzinkutak WC-jében pelenkázták. Éjjelre próbáltak behúzódni egy tízemeletes házba, de az egyik lakó a rendőrséggel fenyegetőzve elzavarta őket. – Nagyon rossz érzés volt, féltem az emberektől, féltettem a gyerekemet. A mai napig előfordul, hogy alszom, és hideg van, és azt álmodom, hogy hajléktalanként fekszem a padon, és fázom. Aztán felébredek, és látom, nincs rajtam a takaró. Mária a mai napig nem felejti el, amikor egy hatalmas zivatar elől a játszótéri pingpongasztal alá bújt a kis Adriánnal. A kitörölhetetlen utcai élet három hétig tartott: akkor kapták a jó hírt, hogy mehetnek Csepelre, a családszállóra. Zámbóék azon kevesek közé tartoznak, akik végiglakták a maximális két évet: József tizenkét órában dolgozott, ha úgy adódott, éjszaka is, ha kellett, lázas betegen is. Saját otthonhoz 2007-ben jutottak Pesten, a Pesti úton. A panelházi szoba-konyha-félszoba megvásárlásához 6,7 millió forint hitelt kellett felvenni. A havi törlesztőrészlet 293 svájci frank volt, plusz 15 ezer forint kötelezően előírt életbiztosítás. A futamidő 2040-ig szólt. – Nagyon szeretnék egyszer úgy felébredni, hogy leveszik rólam ezt a terhet. Mindennap erre gondolva, félve, így leélni egy életet, félni az utcától, a gyerekeim jövőjétől, hát lehetetlen. Most nagyon félek az élettől. Csoda, hogy még egyáltalán vagyok, hogy nem kaptam idegösszeomlást – mondta a Heteknek Mária 2009 tavaszán, amikor már két hónapja képtelenek voltak fizetni a lakáshitel törlesztőrészleteit.
2010 decemberében ülünk Ságváron, a Zámbó család bérelt házában, Mária az elmúlt két év eseményeit összegzi: – A vállalkozásunk csődbe ment, a hitelünk bedőlt, a lakást el kellett adni. Ennek ellenére nem hibáztatom magunkat, mert szerintem a válság miatt egy átlagon felül kereső embernek is nehéz a megélhetés és a törlesztés. Bár azt nem tudta, hogyan fognak megint talpra állni, gyerekkori álmát az újabb nehézségek közepette sem adta fel. Mária édesanyára vágyott, mivel saját anyját soha nem ismerte. A hajléktalan létből történt kitörés kapcsán Zámbóék több újságban és tévéműsorban szerepeltek, és Mária soha nem mulasztotta el elmondani, hogy magának édesanyát, gyermekeinek nagymamát keres. És azt is mindig hozzátette, hogy nem eltartási szerződésre gondol. A megoldást végül a hit hozta el számára: keresztény hívőként az interneten keresett bibliai tanításokat, így talált rá egy fórumra, ahol a lelkészként szolgáló Garamszegi Marika próbál segítséget nyújtani az érdeklődőknek. – Eleinte csak a Bibliáról kérdezősködtem, aztán eltelt jó pár hónap, és egyre inkább úgy éreztem, hogy Marikával nemcsak a hitről tudunk beszélgetni, hanem a gyerekeim neveléséhez is tud tanácsot adni. Egy idő után azt is megírtam, hogy anyukát keresek.
– Kezdettől fogva igyekeztem neki válaszolni úgy is mint lelkész, de később annyira megosztotta velem a gondjait, problémáit, hogy megpróbáltam neki úgy segíteni, mint egy anyuka – veszi át a szót Marika. – Kezdtem megismerni az életét, sok mindent megtudtam róla, a rengeteg szenvedést, amiken keresztül mentek. Fele annyi idős, mint én, nekem hatvanéves létemre nem kellett olyan nehéz dolgokat átélnem, mint amibe ők belekerültek. Marika azt mondja, több volt ez az érzés mint sajnálat, mert a sajnálat egy idő után elmúlik. – Egy idő után, ehhez két-három hónapnak kellett eltelni, azt vettem észre, hogy anyai ösztönökkel és érzelmekkel viszonyulok hozzá. Ha néhány napig nem írt, már hiányzott, már elkezdtem aggódni, hogy csak nincs valami baj? Sokkal közelebb kerültem hozzá, mint azt elképzelni mertem volna. Pedig Marika nemhogy nem magányos, de két lányával, vőivel és unokáival kifejezetten intenzív családi életet élt Mária feltűnése előtt is: – Ennyi idős fejjel az ember nem azon gondolkozik, hogy a két lányom mellé egy harmadikat keressek. Egyszerűen jött, és nem tudtam mit tenni, a szeretet növekedett bennem – magyarázza Marika.
A féléves internetes levelezést követően augusztusban került sor az első személyes találkozásra. Mária és Adrián Ságvárra vonatoztak. A nyolcéves kisfiú egyből felismerte a sokaságban várakozó Marikát, és úgy szaladt hozzá, mint ahogy a régen látott nagymamához szaladnak az unokák. Néhány napot töltöttek Ságváron, Marika bemutatta őket családtagjainak is. – Aztán hazamentek, mi pedig úgy éreztük, valami hiányzik. Az Istentől való szeretet annyira csodálatos: befogadni, akit nem is te szültél, nem te hoztad a világra, mégis úgy érzed, hogy a tiéd. Csak két napig volt itt, de már azt éreztem, jó lenne, ha visszajönne. A visszatérésre szeptemberben került sor, de akkor már az egész Zámbó család jött. Marika pedig a saját családját hívta össze, és egy közös ebéd keretében tudatta döntését: lányává fogadja Máriát.
Azt kérdezem Marikától, hogyan tudott ilyen bizalommal lenni egy interneten megismert nő iránt, pláne ebben a korban, amikor az emberek tele vannak bizalmatlansággal. – Ez csak Istentől lehetett, a Szentlélek által. Aki hívő ember, az tudja, miről beszélek. Ő tudatta velem, hogy te anyja helyett anyja leszel. Ezt a kijelentést vettem Istentől, és azt mondtam, rendben, Uram, az leszek.
– Ott volt Marika apukája is, aki nyolcvanhárom éves. Ő puszilt meg először, és azt mondta, üdvözöllek a családunkban. Aztán elszavalt egy verset, én meg elsírtam magam egyből – meséli Mária.
– Mindig összetartó család voltunk. Édesapám úgy nevelt, hogy igyekezzünk ne csak a nagy ünnepeken összejönni, hanem amikor csak tehetjük. Ott volt a család apraja-nagyja annál az ebédnél. Bemutattam őket, és azt mondtam, Mária mostantól kezdve a lányom, a családunkhoz tartozik, a testvéretek lett.
Mindketten hangsúlyozzák, nincs szó eltartási szerződésről, nincs semmilyen kötelezettség, csak a szeretet köti össze őket. Zámbóék szeptemberben Ságvárra költöztek, Marika talált számukra egy kiadó házat, ami kétszer akkora, mint a pesti panel, mégis fele pénzből kijön a bérleti díj és a számlák.
Újabb jó hír, hogy József talált munkát: a ságvári református lelkész ajánlására egy siófoki vállalkozó alkalmazza a porszívógyártó üzemében. – Ugye milyen hihetetlen? Egy csapásra megoldódott a lakás, a munka, a nagymama. Sőt, azóta már disznót is vágtunk, ez is nagy dolog, nem? Megvan mindenünk – összegzi a történteket Mária.
Délután négy óra van, a kályhában pattog a tűz, megérkeznek József és a gyerekek. Adrián már iskolás, az ikrek, Noémi és Joci óvodába járnak. A nagymama nyakába ugranak, megkóstolják a süteményt, aztán elmennek átöltözni. Amikor visszatérnek, Mózes, Áron és Miriám áll előttünk. Verset szavalnak, boldog karácsonyt kívánnak, majd megint eltűnnek átöltözni.
Apjuk, József nem akar szerepelni az újságban, de miközben felesége és újdonsült anyósa az előszobába vonulnak egy fotó kedvéért, annyit elárul: nem igazán hitt benne, hogy Mária talál magának anyát: – Persze, támogattam a kérését, mert akinek nincs anyja, az biztosan nagyon vágyik rá, hogy legyen. De honnan? Egy anyát nem lehet levenni a polcról.
Megint Marikát kérdezzük: – Féltékenység? Nem. A lányaim is ugyanúgy szeretik Máriát, mint én. Nem kell háromfelé szakadnom: vannak öt-hat gyerekes családok is, mégis tudják egymást szeretni. Nem lopott el Mária a másik két lányomtól.
Nagyon sok mindenben egyformán gondolkodunk – kapcsolódik be újra a beszélgetésbe Mária. – Hasonló az ízlésünk, ugyanazokat az ételeket kedveljük, és ugyanaz a hobbink: bibliai filmek, hitről szóló könyvek.
Bennünket az újdonsült anyós-vő viszony is érdekel, Marika nem kerüli meg a választ: – Kezdettől fogva el tudtam fogadni Józsefet, rendkívül szimpatikus embernek tartom. És ha elfogadom Máriát meg a gyerekeket, hát miért ne fogadnám el azt, akivel ilyen régóta együtt él, és végigcsinálta a sok nehézséget? A nehézségekről Máriának a hajléktalan évek és egy újabb terv jut eszébe. Azt mondja, hajléktalan anyáknak akar segíteni. Éppen a részletek kifejtésére kerülne a sor, amikor betoppan Adrián, és megáll velem szemben: – Feri bácsi, mondd utánam! – Mit, Adrián? – A megtérő imát. – Tudod, Adrián, én már 23 évvel ezelőtt megtértem, …de a kedvedért elmondom. Adrián hozzákezd: – Mennyei Atyám, az Úr Jézus Krisztus nevében megyek Eléd… – Mennyei Atyám, az Úr Jézus Krisztus nevében megyek Eléd… Az ima végén a büszke nagymama szólal meg: – Adrián pontosan azt az imát mondatta el, amit Németh Sándortól hallott az Indul már a nép CD-n…
Búcsúzunk. A kályhából árad a meleg, az üdítőital és a szendvicsek erősen megfogytak. – Egy sütemény illatú, ráncos arcú nagyira gondoltam. Minden összejött, csak a ráncos arc nem – nevet Mária, miközben egy fotó erejéig még átöleli anyukáját.

Egy erdélyi vállalkozó kalandjai a józsefvárosi kínaiak között

Hetek Online — Fri, 24 Sep 2010 15:06:21 +0200

Fischer István vállalkozó a rendszerváltás előtti Romániában nőtt fel, a változás szele azonban őt is Magyarországra fújta. Évek múltán a Józsefvárosi Piacon kötött ki. Megtanult kínaiul, s közelebb került egy számunkra misztikusnak tűnő világhoz. „Ha sok a pénzed, akkor még a szájszagod is illatos” – foglalja össze egy mondatban ázsai felebarátai gondolkodásmódjának legjellemzőbb, általa megismert sajátosságát.

A hetvenes évek Romániája Fischer István nagybányai esztergályos számára a viszonylagos jólét időszakát jelentette. A „nagyfőnök”, Nicolae Ceaușescu igyekezett távol tartani magát Moszkvától, s inkább Kínával és Amerikával barátkozott. Volt áru a boltokban, s ha nem is luxusszínvonalon, de meg lehetett venni azt, ami az élethez kellett – állítja Fischer István.
A nyolcvanas években azonban a „Kárpátok géniusza” fejébe vette, hogy visszafizeti az ország összes államadósságát, ennek az árát azonban a lakosságnak kellett megfizetnie. „Az üzletek kiürültek, s jó, ha a hentesnél savanyúságot lehetett kapni. A fűtés hiánya miatt az emberek melegítőben és nagykabátban aludtak, a napi négy órában limitált televízióműsor pedig az államfő programjairól szólt. „Nyikolaj” és a felesége, Elena születésnapja volt a legfontosabb ünnep az országban, ekkor némi élelmiszert is lehetett kapni, a hentesnél egymást ölték az emberek egy falat húsért.”
A Fischer név meglehetősen idegenül csengett abban a környezetben, amelyben a lakosok egy része a Római Birodalom leszármazottjának tekinti magát, s néha felmerült a vicces gondolat: ha a nevüket „Fischerescura” változtatnák, akkor biztosan több prémium ütötte volna a markukat. A családtagok számára azonban a svábokra jellemző szorgalmuknak köszönhetően így is ismeretlen volt a létbizonytalanság érzése.
A nyolcvanas évek vége felé az erdélyi magyarok nagy része megelégelte a szorongattatást, s noha nem kaptak útlevelet, egyre többen kezdtek elszivárogni az országból. Ha a határon lebuktak, vagy ha visszaküldték őket, akkor megszégyenítésnek, fizikai erőszaknak és börtönbüntetésnek néztek elébe. A jobb élet reményében azonban így is sokan bevállalták a következményeket. Fischer István édesapját két alkalommal kapták el illegális határátlépés közben. Először „csak” félholtra verték, a következő alkalommal az állkapcsát is eltörték. Istvánnak és a bátyjának csak a harmadszori kísérlet után sikerült átjutniuk a határon.

Nyugat – pályaudvarral

A kalandos határátlépés után gyűjtőtáborba kerültek, ahol alaposan kikérdezték őket, majd kaptak ötszáz forintot, amely összeg elégséges volt a Nyugati pályaudvarra szóló menetjegy megvételéhez. „Amikor megláttuk az éjjel kivilágított várost, csak bámultunk: ez a Nyugat. Az utcai butikokban szabadon lehetett farmernadrágot vásárolni, amely a határ másik oldalán csak nagy nehézségek árán volt beszerezhető. Elcsodálkoztunk a boltok zsúfoltságán, hipermarketeket addig csak filmen láttunk” – emlékszik vissza a vállalkozó. Az első hidegzuhany akkor érte őket, amikor egy konténerben akarták elhelyezni őket egy építkezésen. „Én, aki művezető voltam, s egy kétszobás összkomfortos lakás van a tulajdonomban, így éljek?” – rémüldözött. Továbbindultak, és nekivágtak az osztrák határnak, sikertelenül. Örülhettek, hogy a magyarok nem küldték vissza őket Ceaușescu „védelmező karjai” közé.
Útjuk ezután kettévált: bátyja egy sörgyárba került, István pedig egy kisiparoshoz. Feleségével, aki Nagybányán maradt, és akit rendszeresen zaklatott a Securitate, úgy tudta tartani a kapcsolatot, hogy egy megbuherált (átfúrt és madzagon belógatott) pénzérmével hozta működésbe a Matáv utcai telefonjait. Decemberben azonban bekövetkezett a romániai forradalom, és megnyíltak a magyar–román határok. Hamarosan sikerült visszamenniük Nagybányára, eladták ingatlanjaikat, és az egész család Magyarországra költözött. Néhány év szorgalmas munka után pedig megkapták a magyar állampolgárságot.

A józsefvárosi piac

István ismeretség révén került a józsefvárosi piacra, ahol egy alkalommal erdélyi honfitársát helyettesítette egy arab elárusítóstandon. A tulajdonosnak, Aminnak megtetszett az ambíciózus férfi. Bemutatta egyik rokonának, Mohamednek is. „Stefán, itt fogsz dolgozni” – mutatott az illető egy jobban jövedelmező, nagyobb standra. A „karrierlehetőség” azonban vegyes érzelmekkel járt interjúalanyunk számára: „Üzemvezetőből – szégyenszemre – eladó lettem. Lelkileg nehéz volt feldolgoznom változást, mégis elvállaltam a munkát.”
Ajózsefvárosi piac egy sajátos területe a fővárosnak: állam az államban, amelyben különböző nációk és kultúrák találkoznak egymással. Kínaiak, vietnamiak, mongolok, laosziak, ukránok, egyiptomiak és szír arabok, törökök, zsidók, indiaiak, örmények és még ki tudja, kik kereskedtek ott a kilencvenes évek közepén, akiknek a zöme ma is megtalálható. A munkásosztály e sajátos válfaja között a „nemzetközi munkamegosztás” is különös módon jött létre: az arabok pénzt váltottak, a törökök fehérneműt árultak, a vietnamiak pedig sokszor azzal foglalkoztak, hogy az árura ráfessenek valamilyen márkanevet vagy márkaemblémát. A mongolok többsége egyszerű munkásként dolgozott, az örmények gépeket és kéziszerszámokat, a laosziak pedig édes süteményeket árultak – emlékszik vissza István. Az eltérő kultúrák és a gazdasági érdekharcok sajátos módon csapódtak le.
Mindennaposak voltak a bűnügyek, a tolvajlások, egymás közötti leszámolások (gyilkosságok) vagy éppen a verések és verekedések. A különböző narkotikumok miatt is rendszeresek voltak a lebukások. Az üzletelésen belül azonban léteztek olyan törvények, amelyeket mindenképpen be kellett tartani.
A vállalkozó, akit őszinteségre, becsületességre, szorgalmas életre tanítottak, belekerült egy olyan környezetbe, ahol az eddigi életelvek értéke megváltozott. Az új közeghez neki kellett alkalmazkodnia, ugyanakkor több kultúrát is megismert, főképp a kínait, amely a legnagyobb létszámú közösséget alkotta.
Kínában egész családok fogtak össze, hogy valamelyik kalandvágyó rokonuk ideérkezhessen. Abban az időben, amikor még nem voltunk EU-tagok, Moszkván és Ukrajnán keresztül, embercsempészek segítségével utaztak Európába. Kellett hozzá elszántság, mert az út nem volt veszélytelen. Sokan meg sem álltak Olaszországig, s ott varrták napi tizennyolc órában a „Made in Italy” címkékkel márkajelzett árukat.
A szerencsésebbeknek Budapesten sikerült megvetniük a lábukat, a kitaposott úton pedig egyre többen követték őket. Lássunk egy konkrét példát: a rokonok összedobták a pénzt, hogy Csang úr hazánkba érkezhessen. Az illető alapított egy céget, amelyben kinevezte igazgatónak a saját nagybácsiját, Ming urat. Ha a cég beindult, és jövedelmet termelt, akkor néhány év múlva Ming igazgató úr is felkerekedett, hogy Kínából hazánkba látogatva megtekintse az itteni „kirendeltségét”. S ha már éppen itt tartózkodik, akkor miért ne kérhetne tartózkodási engedélyt? Teltek az évek, s Ming úr a letelepedési engedélyre is jogosultságot szerzett.
Azonban nem minden vállalkozás járt sikerrel, sőt, nagyobb részük kudarccal végződött. Fischer István becslése alapján csupán mintegy harminc százalékuknak jönnek be a számításai.

A kínai titok

A kínaiak sikerének egyik titka az olcsón beszerzett áru – állítja interjúalanyunk. Az áru konténerekben érkezik a közeli pályaudvarra, aminek csak az áfáját kell kifizetniük. Az áfát pedig úgy lehetett lejjebb nyomni, hogy az áru értékét rendkívül alacsonyra értékelték.
A kínaiak másik jellemzője a nagyon erős összetartás. Ha az egyikük bajban van, honfitársai vagy rokonai átmeneti időre kisegítik őt. Nemzeti sajátosság az is, hogy rendkívül szívósan tudnak dolgozni, s ha a körülmények kedvezőtlenek, akkor sem zavartatják magukat. Nem egy vállalkozó például úgy kezdte, hogy az üzletben alakította ki az otthonát.
István szerint a kíniai gondolkodásmódban az ember legfőbb értékmérője a pénz. „Számukra a gazdag embernek még a szájszaga is illatos. Lehet az illető akármilyen primitív, ha dagad a zsebe, akkor mindenki lesi a kívánságát” – teszi hozzá.
A piaci körülmények között István egyre sikeresebb lett, s egyre nagyobb hasznát vette jó nyelvérzékének. Gyorsan megbarátkozott a kínai nyelvvel, s egyre gyakrabban hívták tolmácsolni. Így került bele egy nagy volumenű bizniszbe: egy összekötő segítségével nagyáruházak számára lett beszállító. Addig ment jól az üzlet, amíg rögtön fizettek, később azonban, amikor elkezdtek belemenni a bizományban való értékesítésbe, egyre többet csúsztak a bevétellel. Végül csúnyán átverték, s józsefvárosi „karrierje” véget ért.
A vállalkozást azonban nem hagyta ott, jelenleg Szlovákiában nyitott üzletét menedzseli.
Ötven felé közeledve István sokszor végiggondolta már eddigi, kereskedelemben eltöltött életét: „Csak dolgoztam, dolgoztam és dolgoztam. Sokat láttam, rengeteg tapasztalatot szereztem, de az értékes emberi kapcsolataim elsorvadtak, s bizony, nem lettem boldogabb. Sőt, úgy érzem, ez az életforma megöli az ember lelkét.” Noha sikerült megteremtenie magyarországi egzisztenciáját, vágyakozva gondol vissza hajdani városára. Arra az időszakra, amikor anyagilag ugyan alacsonyabb szinten élt, de jutott idő a családra, a barátokra, a közös programokra. „Kevesebb tudással, kevesebb tapasztalattal, de a nagybányai otthonomban mégis teljesebb életet éltem. A nyugati életszínvonal elkápráztatott minket, és mindent megtettünk, hogy mi is elérjük, de ez a csillogás csalóka is lehet. Ha az elmúlt két évtizedre gondolok, egyre erősebb bennem a meggyőződés: jobb lett volna otthon maradni.”