Kereső toggle

Pásztorélet az esztenán

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Erdély egyik legelrejtettebb része a Csíki-medence délre eső sarka, a Kászon völgye. A Nyergestetőtől Kézdivásárhelyig tartó völgy maga a megtestesült nyugalom. A múlt egy még létező darabja, olyan archaikus zuga Erdélynek, amelyet így kellene megőrizni. Ahogy halad a völgyben az utazó, szinte álmodik, érzi, gyalog kellene járni-kelni a szelíd lankákon, tágas réteken sétálni, hogy kiélvezze a látványt. Kicsi ugyan ez a völgy, de mégis tágas, minden része arról a harmóniáról mesél, amit oly régen vesztett el az ember, és amit oly régóta keres, és amikor rátalál, újra emberré válik.

A Kászoni-medence (románul Depresiunea Plăieși) a Keleti-Kárpátokban, Hargita megyében található. A 700 méteres tengerszint feletti magasságban lévő, 20 kilométer hosszú, 11 kilométer széles eróziós völgymedencét a Csíki-havasok szegélyezik. A nevét a Kászon-patakról kapta, amely észak-déli irányban folyik rajta keresztül. A völgy védett klímájú, gyakori hőmérsékleti ingadozással télen rendkívül hideg, nyáron pedig nappal rendkívül forró. Nagy kiterjedésű legelők, benne juhnyájak, tehéncsordák, lovak, itt-ott elszórtan pedig bivalyok. Az itteniek fő megélhetési forrása a mezőgazdaság: a növénytermesztés viszonylag alacsony jövedelmi szintet biztosít, mert a vékony termőréteg miatt kevés a humusz, így a szűkös termést az állattenyésztésből származó bevétel egészíti ki az önellátó falvakban. Kászonszék öt települése ma egyetlen községet képez, melynek központja Kászonaltíz. A község falvai: Kászonaltíz, Kászonfeltíz, Kászonimpér, Kászonújfalu, Kászonjakabfalva. A falvak körül széles legelők terülnek el, így a völgyben közel tizenkétezer juhot tenyésztenek. A szakértelem itt nem egyetemen szerzett elméleti ismeret, hanem apáról fiúra szálló, generációkon átnyúló öröklött tudás. Boldizsár Lajos háromszáz juhot és kecskét tart számon a nyájában, de a gazdasághoz tartozik negyven tehén és egy „csorda” kutya. Az esztenája (szállásgazdasága) a Répát-hegység oldalában terül el, ahol áprilistól októberig legel a birka. „Öt-hat hónapot az erdőn, hegyen bolyongunk, a másik hat meg a családomé” – mondja az egyszerű élet sorát a pásztor. „Régebben sokat gondolkodtam rajta, miért is maradtam falun, hiszen Csau (Ceausescu – a szerk.) idején mehettem volna gyárba dolgozni én is, mint oly sokan a falumból, de valami nem engedett, szabályosan ideláncolt. Boldog vagyok, hogy ezt választottam, nehéz sors, de nem cserélnék semmilyen városival ma sem” – tette hozzá. Az idős juhász örökölte a mesterségét: apja is ezt az életet élte, mint ahogy az ő apja is – igaz, nem a sajátjukat legeltették, de a jószág szeretete tőlük maradt Boldizsár Lajosra. „A mi sorunk nem sokat változott nagyapáink ideje óta, inkább a világ távolodott el a mi kis életünktől. Nagyot fejlődött a világ minden tekintetben, de az emberek sajnos nem lettek jobbá. Mobilon beszélünk az unokámmal, aki Angliában dolgozik, de amikor a szomszéddal szót kellene érteni a legelő ügyében, csak ügyvéden keresztül üzengetünk egymásnak, nincs ez jól” – mondja az idős gazda. Hiába az idilli táj, a gyönyörű környezet, a juhász szerint az ő faluját is elérte a „pestis”: irigyek az emberek egymásra, azt számolgatják, kinek mije és honnan van, és nem tudnak egymással már békében élni. Ezért szeret inkább a nyári szálláson lenni, ott az igazi élet.

„Jön a medve és a farkas, az legalább nem hazudozik, lopni jön. Nekem és a kutyáknak meg az a dolgom, hogy megvédjem azt, ami az enyém. Nincs csűrés meg csavarás, hazudozás, mellébeszélés, az élet a tét. Nincsenek ünnepek, nincsenek hétköznapok, ez nem hivatás, ez egy életforma” – magyarázza Lajos gazda kisebbik fia, Ferenc, aki agráregyetemre jár Kolozsváron, de a nyár az a birkáké és a sajtkészítésé. Ferenc készíti a sajtot az esztenán, és a hagyományos „cascaval”, vagyis a kemény juhsajt mellett kísérletezik új ízekkel is. A tehenek tartására is ő beszélte rá az apját, nem kis gondot akasztva az öreg nyakába. Nem jár ugyanis együtt a tehén és a birka, mert a tehén és a borjú állva eszik, míg a birka folyamatosan halad legelés közben, így nagyon sok múlik a pásztoron, aki folyamatosan figyeli a lemaradókat, visszafogja a nyáj elejét, hogy a vége is legeljen, ne csak loholjon. A tejhozam és ennek minősége ugyanis ettől függ: ha lusta a pásztor, gyenge a tej. Ha pedig a tehénlegelőre engedik a juhot, ott aztán szinte semmi tejet sem fog termelni, mert a tehenek lerágják tövig a legelőt. Ferenc Svájcban is megfordult egy sajtmesteri tanfolyamon, így bátran kísérletezik a sajtokkal, volt honnan tanulnia a szakmát, hiszen a svájci hegyi legelőkön termelt sajt a világ élvonalába tartozik. „A mi hegyi legelőinken is hasonló minőségű juhtejet adnak a jószágok, csak a svájciak jobban készítik el belőle a végtermékeket” – összegzi a fiatalabb gazda az Alpokban nyert tapasztalatait. Pedig a jó sajtnak nem nehéz piacot keríteni, hiszen a házi termékek egyre népszerűbbek a Csíki-medencében és már Magyarországra is árusítanak belőlük.

„A Kászon völgyében és Erdély-szerte elterjedt hagyományos gazdálkodás visszaszorulóban van, az új nemzedékek nem feltétlenül űzik szívesen ezt teljes állásban. Annak ugyanis, hogy harmóniában éljünk a természettel, ára van, bizony erősen meg is kell küzdeni vele. Az idelátogatóknak, a vendégeknek valóban maradandó élményt ad a völgy, és ez így is van jól, ez a mi célunk is. Érezze jól magát, vigye hírét az itteni szépségnek és emberségnek a turista. Az pedig a mi dolgunk, hogy a mindennapokban hogyan boldogulunk” – mondja Ferenc, hogy csillapítsa romantikus ábrándjaimat és pillanat hozta lelkesedésemet. A turizmus egyébként még nem olyan elterjedt errefelé, mint máshol Erdélyben, egy-két fogadó van csak a Nyerges-tető után, ha Csíkból jön az ember.

Az öreg Boldizsár közben a béresek után néz, mert jönnek ebédelni, és a puliszkát meg kell főznie valakinek, mert itt az esztenán nincs fehérnép. Fia közben a terveiről beszél: a birka és a turizmus jó alap, és egy merész tervvel összekötné a kettőt. Olyan, az igazi pásztoréletet megismerni vágyó vendégeket hozna ki egy-egy hétvégére a nyájhoz, akik igazán meg akarják ismerni a hegyi emberek életét. Szentgyörgy naptól Katalinig van élet itt fenn, gyűrődhet a városi nép az itteniekkel közösen. Kicsi kunyhókban, éjjel három-négy órát aludva, nappal a birkákkal bolyongva bizony kemény kihívás lenne, de Ferenc biztos a dolgában, a kereslet már megvan, csak az öreget kell valahogy meggyőzni, hogy a turista ugyanolyan jó „bolt”, mint a berbécs (juh – a szerk.) és a kecsketartás. Őszintén kívánok neki sok sikert, mert az üzleti tervnek az idősebb Boldizsárt érintő része a legrizikósabb – már ahogy én láttam a dolgok menetét az esztenán.

Házigazdámmal elmegyünk a „kultúrba” is egy kávéra. Ott fogalmazza meg a pultos, Öcsi bácsi, hogy miért van ilyen különleges atmoszférája a helynek: Kászon a múlt egy darabkája. Valóban: a hagyományos gazdálkodás, a nyájak, a kis parcellákon folyó termelés, a kommunizmus otthagyott relikviáinak a hiánya, a nagyon kedves, de mégis távolságtartó helybeliek barátsága különleges egyveleget alkot. Olyan érzése van itt az embernek, hogy nincs értelme továbbmenni, itt kellene élni. Öcsi bácsi is azt mondja, elmennek ugyan innen a fiatalok, de vissza is akarnak jönni.

Hozzáteszem: az is vissza akar jönni, aki nem idevaló, csak itt tölt egy-két napot. Mert bizony erről hitelesen nehéz írni – ezt látni, szagolni, ízlelni és élni kell.

Olvasson tovább: