Kereső toggle

A szénacsinálás romantikája

Kalákában zajlik a munka a gyimesi kaszálókon

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kaszálók ma is a hagyományos állattartó gazdálkodás alapját adják Székelyföldön. A szénacsinálás az egyik leghosszabb munka, amely szinte egész nyáron át tart, és a család apraja-nagyja részt vesz benne. Kaszálókaláka – a kifejezés ma is él a hegyi településeken, és a nagy munkára a gazda valóban meghívja ismerőseit, rokonait, szomszédait, ugyanis ezeket a területeket ma is csak kézzel lehet művelni. Elszegődtünk mi is. 

Farkas Áron gyerekként nem tapasztalhatta meg a kaláka hangulatát, hiszen annak idején még kollektív tulajdonban voltak családja gyimesi birtokai. A kilencvenes évek elején, miután az emberek visszakapták földjeiket, őt is elhívták ismerősei kaszálni, így belekóstolhatott a közös munka ízébe. Azóta is kézi erővel műveli a Fügés-tetőn fekvő, több mint kéthektáros hegyi kaszálóját. Áron úgy véli, kár lenne megszakítani ezt a hagyományt, gépesíteni pedig szinte lehetetlen, és reméli, gyermekei is követik példáját, ezért őket is gyakran viszi magával. És persze él a kaláka lehetőségével: a gazdálkodók hétvégéről hétvégére egymáshoz járnak kaszálni, és aki az illető gazdánál dolgozott, ahhoz a gazda is elmegy segíteni. 

A mai kaszálás lesz idén az első: Áron vasárnap reggelre hívta el tizenegy ismerősét, akik kivert kézi kaszáikkal és egy lóvontatta kaszálógéppel már hajnali ötkor a traktor után kötött szekéren várták az indulást, velem együtt. A társasághoz csatlakoztak gyermekeik is, akik a vízhordásban, pálinkatöltögetésben és az ételek előkészítésében segítenek – és szokják a munkát. A havasi rét felé tartva szóba jön a politika, a kaszálógépek múlt heti Varságon megejtett bemutatója, a hegyi masinák borsos ára, de sokat megtudtam a kaszákról és azok minőségének romlásáról is. A gyimesi hegyek nem magasak ugyan, de a havasi rétekre így is nehezen jut fel az ember, a traktor is jócskán erőlködik, míg a párás hajnali ködből kibukkan a kaszálók síkja. A rétek szinte egyben ringatóznak, mint a tenger, csak néha szakítja meg egységüket egy-egy fenyőcsoport, vagy rekettyés, mert errefelé már csak az örökzöldek élnek meg. Hat órakor érünk fel, a kaszákra rákerülnek a pengék és takaros rendben látnak munkához a férfiak, egymás után sorakozva vágják a nem túl vastag rendet. Fontos hogy az alját is vágja a kaszás, ne spóroljon az erővel, mert a szálas fűfélék alja adja az igazi jó szénát, mondja Áron gazda, miközben nagyokat húz a kaszájával.  A frissen vágott fű illata lassan belengi a környezetünket, miközben a kaszafenés hangjától visszhangzik az egész tető. A gyakorlott munkások ritmusra mozognak, és hamar nagy területet hasítanak ki a kaszálóból. Munka közben megbeszélik a falubeli eseményeket is, ki hol eszi éppen a külföldi munka savanyú kenyerét, de vicceket is mesélnek egymásnak, no meg nekem, mert egy idegennek minden történet új – bár a „régi” hallgatóság is velem nevet a falusi tréfákon. A jó hangulatú munka fél kilenc körül áll meg, ekkorra már „terített asztal” várja az alig fáradt férfiakat, akik a hagyományos „szalonna, túró, hagyma” reggeli menüt eszik, sűrű pálinkakortyokkal könnyítve az emésztést. A házi ételek mellett az aznap szedett gombát is megkóstolhatjuk vargányás tojásrántotta formájában. Az evés után néhányan a napon feküdve pihennek egy hunyásnyit, majd még egyszer nekidőlnek a rétnek. Délben végeznek is, majd visszaülnek a szekérre és elindulnak a faluba, hogy a déli nagy meleg előtt mindenki hazaérjen. A gazda házánál még egy áldomást isznak, és megegyeznek, hogy a jövő héten hol folytatják a kaszálást.

A lekaszált rendet, ha az idő engedi, a napokban feltakarják, szintén kézi erővel, majd jöhet a forgatás, és lehet szervezni a hazafuvart. Áron gazda önellátásra van berendezkedve, két tehene mellett két ló és néhány kecske téli takarmányát kell betárolni a csűrbe. A birkákra a közbirtokosság visel gondot, azok takarmányát az alacsonyabb legelőkön gépekkel kaszálják, és napszámosokkal takarítják be.

Délután még egy munka vár a családra, ha enyhül a forróság a közeli hegyoldal alját kell összegyűjteni, és hazaszekerezni, mert a jó időjárásnak köszönhetően a friss fű már a régi alatt sarjad, ott már a második kaszálás érik hamarosan, mondja a gazda örömmel. Felkerekedünk, szekéren és kerékpáron a család kivonul a közeli rétre. Nekem a szekéren jut hely, és útközben a nagylány udvarlója, Botond tart szóval. Biológusnak tanul a Babes-Bólyain, szakterülete a magashegyi kaszálók élőhelyeinek a biodiverzitása. Botond elmondja, hogy a szakemberek szerint a korallzátonyok és az esőerdők után a hegyi kaszálók harmadikak a listán, ami az egységnyi területen belüli fajgazdagságot illeti. Mégis egyre többet feladnak a tulajdonosok – legalábbis, ami a hagyományos módon történő kézi kaszálást illeti. „Félő, hogy itt Erdélyben végleg elveszítjük azt az értéket, amit ezek a területek képviselnek” – jegyzi meg az egyetemista, aki lelkes tagja a Pogányhavas Kistérségi Társulásnak, amely az említett területek értékeiről, eltűnésük folyamatáról már Brüsszelben is szervezett konferenciát. Botond egy prospektust nyom a kezembe, amiben büszkén mutogatja, hogy a rendezvényre Károly herceg, a brit korona várományosa nyolcperces videóüzenetet küldött, amelyben hosszasan ecsetelte a hegyi kaszálók fontosságát, és hangsúlyozta szolidaritását a sokszínű növény és állatvilág megőrzéséért küzdőkkel. A hercegnek amúgy is szíve csücske Erdély, négy háza is van a Segesvár melletti Zalánpatakon és környékén. A szervezők célja az volt, hogy az európai döntéshozók tudomására hozzák, a folyamat vészes gyorsasággal zajlik, amennyiben nem tesznek semmit a visszafordításáért, a szemünk láttára fognak legelőkké degradálódni ezek az egészen különleges génbankok. A cél olyan körülményeket teremteni, hogy megérje folytatni a hagyományos gazdálkodást a havasi kaszálókon, mondja Botond.

Közben a rétre érünk, dolgozik mindenki, én forgatom sután a nagy fagereblyét, és rakjuk a kis boglyákat, a csirkéket, amit aztán a szekérre dobnak az utánunk jövők. A kis fakordé hamar hatalmas mozgó szénaboglyává válik és Ropi, a mokány ló hazaindul a friss szénával. Közben lelkesen fotózom a lovat és Sándor bácsit, gazdánk apósát, aki a szekeret irányítja. Az öreg dicséri a lovat, mert a környékről szinte maga hazatalál, még akkor is, ha a gazda kapatosan fekszik a derékban. Bár manapság nem lehet ittasan szekerezni itt sem, mert a rendőrök a szekereseket is megszondáztatják. A háznál egyenesen a csűr elé fordul a szekér és a végtelennek tetsző szénapadlás nyeli a szénát vég nélkül. Indulunk vissza, mert a harmatszállásig még egy fuvar be kell, hogy jöjjön – aztán már vizes lesz a széna, nem szabad hazahozni, mert penészedik, begyullad. Mire megfordulunk, a család már felcsirkézte a szekérnyi adagot, így hamar megrakjuk a szekeret, indulunk haza. Az aszfaltúton egy valóságos konvojba csatlakozunk be, mert a szekerek mindenhonnan hazafelé tartanak a Gyimes-völgyben. A széna tetején fekszem elégedett mosollyal. Botond kerékpárról vigyorog rám és vidáman kiabál felém: az úri helyre ültettek, de meglesz ennek a böjtje estére. Igaza lett: mire leraktuk a szénát, szinte véresre tudtam volna vakarni magam a portól és szénatörektől. Hiába, a szénacsinálásnak megvan a maga romantikája.

Olvasson tovább: