Kereső toggle

„Van bennük tűz, és ez kell nekem”

A zagyvapálfalvai fiatalok nem ismernek lehetetlent

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Salgótarján egyik legelmaradottabb környékén Lugosi Zoltán pár év alatt a semmiből létrehozta a Zagyvapálfalvai Ifjak Sportegyesületet, (ZISE) ahol több száz gyermek kap arra lehetőséget, hogy megmutassa tehetségét, nem csak a fociban, de akár a bokszban, atlétikában vagy kézilabdában is. Eme jó ügy mögé most a Hetek is felsorakozott, és termet bérelt Zoli futballcsapatainak, hogy ne a hidegben eddzenek a gyerekek. A tréningen mi is ott jártunk.

Zolit várom az iskola épülete előtt. Már messziről hallom, ahogy telefonál, egyeztet a jövő heti edzésekkel kapcsolatban, majd meglát engem, mosolyog s integet. Pontosan érkezik, mint mindig. A baráti üdvözlés után bevezet a „birodalmába”, ahol a ZISE fiataljai edzenek hétről hétre. A tornaterem felé menet nem kerüli el a figyelmemet a vadonatúj, minden igényt kielégítő műfüves focipálya sem, aminek a létezését a helyiek sem hiszik el teljesen, csak ha rálépnek. A kinti edzések mindig itt folynak. Mielőtt felépült volna, a csapatok nyáron egy rossz salakos pályán edzettek, míg télen egy jeges betonpályán. A műfüves pálya legfőképpen Zoli közbenjárásának eredménye, akinek nagyon sokat köszönhet a közösség. 

Még be sem lépünk a terembe, de Zoli nyakán már legalább húsz gyerkőc lóg. Letagadni sem lehet, ő az egyik legnépszerűbb ember a zagyvapálfalvai fiatalok között. Amíg az edző kollégával egyeztet, csak azt látni, hogy kicsitől nagyig mindenki rúgja a bőrt lankadatlanul. Zoli munkájának lényege kettős: tömegsport azért, hogy a fiatalok hasznosan töltsék el az idejüket, egészségesebbek legyenek; míg a másik cél: azon tehetségek megtalálása és képzése, illetve menedzselése, akik meg tudnak majd élni a sportból. Mind a kettő nagyon fontos egy olyan helyen, ahol a fiatalok könnyen bekerülhetnek a bűnözésbe és a függőségek hálójába, illetve ott, ahol munka, illetve kitörési lehetőség nincs előttük.

Az első feladatot két térfélen végzik, egy-egy edzővel, illetve három-négy fős csapatokkal. A gyerekek nagy lelkesedéssel vetik bele magukat a játékba, megalkuvást nem tűrően csúsznak-másznak már az első percekben. Zoli hangos szóval irányítja a srácokat, egy másodpercre sem áll meg, gesztikulál, koncentrál, dicsér. A másik oldalon segítője, Krisztián adja az utasításokat a kicsiknek, mellettem pedig Oláh Antal apuka ugrál, legfőképpen akkor, amikor a tizenhárom éves lánya, Bogi tör kapura két fiú szorításában. Telik az idő, de a fiatalok nem lankadnak. Éppen Lajos lő zúgó felsőlécet, majd a kipattanót tűzi kapura. Záporoznak a lövések, de nem tudok teljesen arra koncentrálni, hogy mi történik a pályán, inkább a fotós kollégám testi épségét féltem, aki az egyik kapu mögött talált lesállást. Bizony neki is figyelnie kell, hisz a kis suhancok körbelövik a kaput. Oláh apuka sem lankad, kiabál: „Harcolj, fiam!” – és Sebastian oda is teszi magát. Édesapja egyébként megjárta az NB III-at, fiatal korában egy válogatón bekerült a 10 legjobb játékos közé a 100-ból, ám a nehéz helyzetben lévő szülei nem tudták finanszírozni a focival járó költségeket.

Közben mind a két oldalon folyik a küzdelem, és úgy tűnik, ezeknél a gyerekeknél tényleg nincs lehetetlen. Aki futballozott már tornateremben, az tudhatja, hogy egy kisebb esés is mekkora fájdalommal jár, ám ezek a gyerekek mégsem kímélik magukat, ha el is esnek, felkelnek azonnal. Zoli azonban telhetetlen. Azon bosszankodik épp, hogy játékosai nem törnek kapura. Pedig nincs sok csel meg trükk, csak jók a védelmek. Egy apróbb szünet alatt megáll, rám néz, s azt mondja: „Néha nehéz kezelni a srácokat heves vérmérsékletük miatt, de van bennük tűz, és ez kell nekem!”

A ZISE fenntartása enyhén szólva nem mentes a nehézségektől. Ám Zoli így is igyekszik kihozni a legtöbbet a gyerekekből: „Az előző évet úgy alakítottuk, hogy legalább egy-két nívós versenyre eljussunk a fővárosba, ami a gyerekeknek maga az utazás miatt is nagy élmény volt. Illetve mi is láthattuk, hogy szakmailag hol tartunk. Az ovisainkat vittük el ősszel egy országos kupára, ahol bronzérmet nyertek. Mi ennyit tudtunk finanszírozni, de a REAC nagyvonalúságának köszönhetően nemcsak meghívtak minket egy általuk szervezett nemzetközi tornára, hanem állták is az utunkat. Ezen a 9 éveseink vettek részt, akik ezüstérmet szereztek, és a gólkirály is a mi csapatunk egyik játékosa lett. A többi korosztályunk a megyében tudott csak versenyezni. 11 éveseink ahol csak elindultak, nyertek a különböző kupákon, míg a 13 éveseink a régiós versenyen a legjobb csapattá avanzsáltak.  Az U19-ünk jelenleg 2. helyen áll a megyei ifjúsági bajnokságban, szóval minden téren sikereket könyvelhettünk el.”

A teremben idővel változnak a feladatok, és amíg Zoli az utasításokat osztja ki, én Antival beszélgetek. Azon kérdésemre, hogy szerinte mi hozta el a változást a fiatalok és családjuk, illetve a környék életében, elég határozott választ ad: „Az itteni emberek nagyon sokat köszönhetnek Istennek és a Hit Gyülekezetének. Személy szerint én rendkívül hálás vagyok az Úrnak azért, hogy mindegyik gyermekem tehetséges, s hiszek abban, hogy sikerül sokkal előrébb jutniuk, mint nekem. Ehhez minden segítséget meg fogok nekik adni, de tudniuk kell, hogy Isten nélkül ez nem sikerülhet” – mondja lelkesen. Eközben a tizenkét éves Zsolti az utolsó feladatban olyan kötényt oszt ki az ellenfelének, hogy szólni sem tudok.

A tréning vége felé haladva Zoli egész pályás játékot iktat be. A gyerkőcök a fáradtság legapróbb jele nélkül ugyanolyan elánnal vetik magukat harcba, mint az edzés elején. Az önfeledt, ám mégis kemény játékot látva elgondolkozom: ma Magyarországon több ezer gyermeknek megvan mindene, az ötvenezres cipőtől a legújabb Playstationig, a ZISE fiataljai meg mezítláb rohangálnak a műfüves pályán, mégis tudnak küzdeni.

Furdal a kíváncsiság, miből nincs elég a pénzen kívül. Zoli a következő választ adja: „A cipő és labda mind fogyóeszköz. Sosincs elég. A cipőhelyzetünk például a délibábra hasonlít. Mikor már úgy tűnik, hogy elértük azt, hogy mindenkinek van legalább valami sportcipője – nem csizma, nem bakancs és nem is papucs –, addigra valahonnan mindig előkerül egy újabb szegény gyerek, akinek épp cipő kell. Vagy valakinek épp kiszakadt a sok használattól, így neki is kell másik. Azonban, ha nem lennének kedves emberek, akik odaadják gyermekeik használt cipőit, vagy például olyan egyesületek, mint a csepeli Halász Focisuli, akik pedig a nem használt labdáikat ajándékozzák nekünk, akkor nagy bajban lennénk.” Ezt örömteli hallani, ám az élet nem fenékig tejfel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a másfél évvel ezelőtti szakadás. Zoli erről is mesél: „Csapatunk körülbelül másfél éve nagy támadásoknak lett kitéve. A szülőket egyenként felkeresték bizonyos személyek, és azt mondták nekik, hogy én rasszista, cigányellenes ember vagyok. Ráadásul nagyon sok pénzt elsikkasztottam, a gyerekeknek küldött milliókat eltettem magamnak. Hogy az egész program csak a pénzről szól, és én a gyerekeket csak felhasználom és kihasználom. Ez mind nagyon rosszul esett, ugyanis saját pénzemből vettem sok sporteszközt, vagy fizettem a meccsre járást. Nem egyszer élelmet vettem egy-egy családnak, mert nem volt mit enniük, nem beszélve arról, hogy dolgozni és pénzt keresni sem volt időm a folyamatos edzések miatt, és a leutazásom költségét is az ösztöndíjamból fizettem. A romaellenességem volt a legviccesebb az egészben, hiszen direkt roma gyerekekből akartam csapatot csinálni. A végén három játékosom maradt összesen. Ez a kis maradék azonban pont a legtehetségesebb és leglelkesebb 5-8-9 éves srácom volt, így pár napi nem alvás, töprengés és gyötrődés után végül a folytatás mellett döntöttem.”

Zoli szavai szerint az első napok szörnyűek voltak. Először a sírás kerülgette, hogy a megszokott nagy gyerekzsivaj helyett most három gyerkőccel tréningezik. Idővel azonban elkezdtek új arcok feltűnni, és jelenleg sokkal több gyerek sportol náluk, mint egykor. „Ráadásul én is szereztem némi tapasztalatot, hogy miként lehet úgy vezetni egy közösséget, hogy ha nem is lehet teljesen kizárni a nézeteltéréseket, szakadásokat, de azok minél kisebb kárt tudjanak okozni. A legjobban azokat sajnálom, akiket kivettek tőlem a szülők. Kis idő múlva a rágalmazóim egy új egyesület alapításába fogtak, de 2012 óta képtelenek bejegyeztetni, és a helyi bajnokságokban sem engedik elindulni őket, így azok a tehetséges és szeretni való gyerekek most nem sportolnak sehol” – teszi hozzá.

Az edzés végén Zoliék is beszállnak a játékba. Naivan azt hittem, hogy majd hagyják a kicsiket nyerni. Hát nem. Zoli úgy tör kapura, hogy a pupillám kitágul, s oda sem merek nézni, mikor egy az egyben áll a 130 centiméteres kapussal szemben. Ám az utolsó pillanatban önzetlenül leadja a zsugát Patriknak, aki nem kegyelmez, és belövi a győztes gólt. A végső sípszó után az érdekel a legjobban, hogy mit tartogat a jövő a ZISE számára. Válaszul Zoli azt feleli: „2014-ben szeretném, ha három gyerkőc helyett hatnak tudnék ösztöndíjat szerezni, hogy komolyabb helyen tudjanak edződni, versenyezni, illetve egy edzőmet edzői alaptanfolyamra küldeni. Szeretném, ha azok a kicsik, akikkel a legrégebb óta foglalkozom, ősztől Budapesten mérettetnének meg, megteremtve ezáltal annak a lehetőségét, hogy sokkal jobban és gyorsabban fejlődjenek. Utóbbi kettőre a Cserpes Sajtműhely Kft. adófelajánlása nyomán valószínűleg sor is kerülhet, amit ezúton is köszönök. Csakúgy, mint a heti rendszerességgel a csapatomnak küldött pékárukat és tejtermékeket. Ezt a mai tornatermi edzést pedig nagyon köszönöm a Heteknek. A mi anyagi lehetőségeink inkább a »spártai« edzésmodellt kínálják ilyenkor januárban. A gyerekek ugyan fagyban is nagyon lelkesek, de hatalmas boldogságot okozott nekik, hogy ma végre újra pólóban focizhattak!”

Olvasson tovább: