Kereső toggle

Három lépés távolság egy négyzetméteren belül

Japán magyar szemmel 2013 nyarán

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Barátságos, de zárkózott, becsületes, miközben szeretőt tart, világutazó, és nem beszél nyelveket, illemtudó, bár kéjsóvár, környezet- és egészségtudatos, de egész nap szipog – nagyjából ennyire kiismerhetetlen egy kelet-közép-európai számára egy japán ember. Egy évek óta Japánban élő magyar házaspár nem tudott egyértelmű választ adni arra a kérdésre sem, hogy vannak-e barátaik. Szerintük nagyon barátságosak, kedvesek a japánok, de nem engednek igazán közel magukhoz senkit, még egymás között sem beszélgetnek személyes dolgokról, talán még a házaspárok sem. És nem szeretik felhívni magukra a figyelmet. A nők pedig tisztességesen felöltözve mennek ki az utcára, ebben is nagyon nagy kontrasztot lehet látni Magyarországgal összehasonlítva. Japánról Éva, az ifjú feleség mesélt a Heteknek.

Először a szabadság szellőjeként ért a japánok egymáshoz való viszonya. A rendkívül szoros fizikai kapcsolat ellenére, ami a járműveken, az utcán, a munkahelyen tapasztalható, mégis nagyon nehezen ismerkednek. Ugyanakkor emberséget lehet tapasztalni, odafigyelnek egymásra, az elmagányosodás és az emberség is megfér egymás mellett. A múltkor például egy fiatalember rosszul lett az utcán, és többen is odamentek hozzá a járókelők közül segíteni. Ez társadalmi szinten is megnyilvánul: nemigen lehet látni hajléktalanokat az utcán. A férjem két éve dolgozik kint egy egyetemen, és még egy év hosszabbításra számítunk. Én otthon vagyok, nem tudtam még elhelyezkedni.

Az angolokkal, franciákkal ellentétben a japánok minden munkát elvégeznek maguk, számukra nincs lealacsonyító munka, ezért nincsenek rászorulva bevándorlókra sem. A nők többsége egyébként itt nem dolgozik tovább, ha férjhez megy. Többségében két-három gyerek van egy családban, együtt kirándulnak, utaznak. Rengeteget utaznak egyébként is, ennek ellenére többnyire csak azok beszélnek angolul, akik éltek külföldön, a többiek szégyellik a nyelvtudásukat, úgy érzik, nem tudnak eléggé, hiába tanulják az iskolában, csak aki nagyon biztos abban, hogy jól beszél, az mer megszólalni, egyébként nem lehet kihúzni a japánokból az angol szót.

Az egyetem területén lakunk, sokan jönnek ide külföldről előadóként, akár több hónapot is itt töltenek, társaságunk tehát innen is van. Bennünket, gaijinokat (ejtsd: gádzsin) – így nevezik a külföldieket – eleve másként kezelnek a japánok, de ezt nem mutatják ki annyira, barátságosak velünk. De sokszor mondják például, hogy majd eljöttök hozzánk, ilyen meghívásra viszont végül sosem kerül sor. Főleg olyanokkal vagyunk közelebbi kapcsolatban, akik hosszú ideig éltek külföldön. Az egyik japán barátnőm például Amerikában élt húsz évig. A barátaink többsége ebből a körből kerül ki, de nem rekesztenek ki senkit, jellemzően nem hagynak magára senkit Japánban. Csak nem mutatják ki, amit éreznek vagy gondolnak. Ez egyfajta szabadságérzetet is ad egyébként, hiszen itt nem kell mindig mások véleményével szembesülni, nem furcsállták azt sem, hogy keresztények vagyunk, és itt is járunk istentiszteletre. Nyilván egyértelmű számukra, hogy az európai emberek keresztények, de a japánok is választhatják a kereszténységet, nincs hivatalos vagy társadalmi akadálya, mint régebben. Én azt tapasztalom, hogy tisztelnek mindenkit, nagyon fejlett demokráciának látom Japánt. Mindemellett a japánok nagyon hagyománytisztelők, minden vasárnap elmennek a buddhista vagy sintoista templomokba, de nekem úgy tűnik, hogy ez nem jelenti azt, hogy hisznek is valamiben. A keresztények viszont egészen mások, ők nagyon nyitottak. A japánok egyébként nemigen tesznek különbséget a különféle keresztény irányzatok között, számukra ez nem érthető, de aki itt evangéliumi gyülekezetbe jár, azon látszik, hogy komolyan veszi a hitét.

A hétköznapokban tiszteletlenségnek számít például, ha nem vesszük le a cipőnket mások otthonában, a munkahelyen vagy egy próbafülkében. Bemutatkozásnál kézfogásra nem érdemes számítani. Minden japán ember minden nap eszik sushit és iszik legalább egy pohár zöld teát. Nagyon egészségtudatosak, rengeteg vitamint és táplálékkiegészítőt szednek, ugyanakkor egy japán inkább egész nap szipog, mintsem hogy kifújná az orrát. Nincs pocséklás, arra nevelik őket, hogy meg kell enni, ami a tányérjukon van, és mindenhol szelektíven kell gyűjteni a szemetet. Szokás, hogy időnként befekszenek egy oxigénsátorba, még a kutyáknak is van kiépítve minioxigénsátor. Kutyát egyébként bérelni is lehet; egy-két órára kiveszik a kölcsönzőből, tartozik hozzá egy kis táska is, amiben többek között zacskó található a kutyapiszoknak, valamint egy kis fertőtlenítő, ugyanis a kutyapiszok helyét le kell fertőtleníteni. Nagyon becsületesek: ha valaki elveszít valamit, azt senki nem veszi el magának, hanem elviszi a legközelebbi helyre, ahol leadhatja. Többemeletes éttermek is vannak, és ha valaki az emeleten hagyja a laptopját, mobiltelefonját vagy akár a Louis Vuitton táskáját, és lemegy a földszintre rendelni, senki nem fog hozzányúlni. A hagyományok őrzése keveredik a modern technikával: van földön ülős étterem, ahol a lábunkat bedugjuk egy padlóba süllyesztett lyukba, a cipőt szigorúan le kell venni, és papucsot adnak, ha valaki kimegy a mosdóba, az asztalokon viszont ott vár a táblagép, hogy leadjuk a rendelést. Japánban egyébként szinte sehol nem lehet kártyával fizetni, csakis készpénzzel.

A férjemmel már gyakorlatilag egész Japánt bejártuk, nagyon szép tájak vannak, és minden nagyon tiszta. Hegyek borítják az ország nagy részét, a hegyek tetején pedig a japánok mindenhol szépen kiépítik a parkokat, kirándulóhelyeket, és mindenhol azt lehet látni, hogy futnak, görkorcsolyáznak, sportolnak az emberek, családok. Egyébként a belváros is tele van ilyen parkokkal, a gyerekek, a fiatalok, az idősek egyaránt sportolnak. Nagyon egészséges étrendet követnek, tudomásom szerint itt élnek legtovább az emberek, vagyis leginkább a nők. Olvastam, hogy egy japán soha nincs egyedül, mert folyamatosan társasági életet élnek, tele vannak a vendéglők, az utcán is odafigyelnek egymásra, semmiképpen nem lehet őket önzőnek nevezni. Ennek ellenére minden korosztályban jelen van a magányosság. A fiatalok között általánosan jellemző a depresszió, sokan bezárkóznak, nem járnak iskolába, sok fiatalkori öngyilkosságról lehet hallani.

A társas kapcsolataikra jellemző, hogy a japán férfiak nem kifejezetten ismerkedősek. A férjem harminc körüli munkatársa is elmesélte, hogy házasságközvetítőn keresztül ismerte meg a feleségét. Sok kisgyerekes családot lehet látni, de az is igaz, hogy a középkorú férjekről azt hallani, hogy sokan tartanak szeretőt. A válások száma is nagyon magas, sok középkorú és idős nő él egyedül, és érdekes módon, akiket eddig megkérdeztem, milyen egyedül élni, mind azt felelte, hogy sokkal egyszerűbb és kellemesebb… Az állam nemcsak a családokat támogatja, hanem a gyereküket egyedül nevelőket és az időseket is, rájuk rengeteg pénzt költ. Az utcán tisztességesnek tűnnek, ami fellélegzés az otthoni viszonyokhoz képest, a nők semmilyen módon nem hívják fel magukra a figyelmet, ugyanakkor köztudomású, hogy megvannak azok az épületek, ahol a japán férfiak a szexipar szolgáltatásait igénybe veszik. A minap az utcán a kezembe nyomtak egy reklámlegyezőt, amelyen a lányoknak csak a feje volt, viszont amikor utánanéztem, kiderült, hogy pornófilmfelvételekre hívnak lányokat. Mintha egyfajta titkos élet is zajlana, ami az utcáról nem látható. Ami viszont jól látható, hogy szerepjátékokban sokan részt vesznek.

Van egy olyan divat, hogy a rajzfilmek karaktereit utánozzák, fiatalok és idősebbek is. Minden vasárnap van a Yoyogi park mellett egy ilyen program, ahol beöltöznek, és kifestik magukat a kedvenc karakterüknek. Mintha nem felnőttek lennének, mintha álomvilág lenne, egyfajta mesevilágban élnek, még a metrón is a kiírások mellé mesefigurák vannak rajzolva. A nőktől egyébként elvárják, hogy mindig ki legyenek sminkelve, ilyen módon egy kicsit arcnélkülinek, személytelennek tudják kezelni őket a férfiak, mintha ez megmaradt volna a gésakultúrából.

Szembetűnő a tisztaság, a rengeteg ember, és hogy mindent csendben, siránkozás nélkül tűrnek. Sok ázsiai országban jártunk már a férjemmel, és Japán ezek közül kiemelkedik a tisztaságával, rendezettségével. A japánok nagyon büszkék is erre, a nyilvános helyeken levő vécék például mindenféle funkcióval fel vannak szerelve, az ülésfűtéstől a bidéig. Mindenütt rengeteg ember van, ha felszállunk a buszra vagy vonatra, nem is igen kell kapaszkodni a sok ember miatt. De csendben viselik, ez is jellemző rájuk, hogy nem siránkoznak semmiért. Még a nagy földrengések megpróbáltatásait is siránkozás nélkül csinálják végig. És érdekes, hogy nem bánnak különösebben udvariasan a nőkkel, legalábbis a mi mércénk szerint, nem adják át például a helyet a buszon az idősebb nőknek sem, ami ellentétben áll azzal, hogy a fiatalokat általában szigorúan a felnőttek tiszteletére nevelik. A férfiak sem engedik előre a nőket az ajtóban, például. Ezt nem nagyon tudjuk hova tenni, hiszen közben a családban a pénzt például a nő kezeli, és ha egy pár elmegy étterembe, mindig a nő az, aki fizet. Társaságban egy férfi tölt egy másik férfinak, de egy nőnek már nem tölt. Az autó viszont a családban a feleségnél van, hiszen ő vásárol és viszi-hozza a gyerekeket, a férjnek tőle kell elkérnie, ha használni szeretné. Ez is csak egy az ellentmondások közül, ami Japánban egy európait fogad.

Aránylag nagy lakásokban élnek, nyolcvan-száz négyzetméteren, a házak általában kétszintes, könnyűszerkezetes, földrengésbiztos épületek. Telek ugyan nincs nagyon hozzá, éppen csak annyi, hogy be tudjanak állni a kocsival; szeretnek közel építkezni egymáshoz, annak ellenére, hogy lenne hely. Nappali, modern konyha van bennük, és tartja magát az a hagyomány, hogy az egyik szoba általában tatamis. A földön csinálnak sok mindent, sokan továbbra is ott alszanak. Beépített szekrények vannak, és nem viszik túlzásba egyébként se a bútorozást. Ez is része annak, hogy hatalmas társadalmi különbségeket nem lehet észrevenni az emberek között, ahogyan a ruházkodásban és az autókon sem. A nagyon gazdag is ugyanúgy néz ki köztük, mint a szegényebb, ez is különbözik az otthoni viszonyoktól. Ami pedig az étkezést illeti, én magyar konyhát vezetek itt is, nem lehet persze mindent kapni hozzá: tejföl, túró, füstölt hús például egyáltalán nincs. Nekem minden nagyon drágának tűnik, de a japánok számára ez nem okoz gondot. Biztonságos és kényelmes itt az élet, de örömmel megyünk majd haza, ha letelik a kiküldetés. És ha valamiért érdemes ide utazni, akkor azért biztosan, mert innen minden, amit otthon szerettünk, és itt nélkülöznünk kell, felértékelődik.

Olvasson tovább: