Kereső toggle

Aki a válságban is tollasodik

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Villamossági szakemberekkel Dunát lehet rekeszteni, de tolltisztító, pehelypaplan-készítő szakemberből már alig van néhány a fővárosban. Nem véletlen, hogy Szántó Tamás erősáramú technikus negyedszázaddal ezelőtt úgy döntött, hogy villamosipari szakmáját hátrahagyva átveszi Elfenbein Imre paplankészítő 1957-ben alapított terézvárosi műhelyét. A vállalkozás egyre nagyobb kuriózum, ezért az sem lehet véletlen, hogy ifjabb Szántó Tamás informatikus is úgy döntött, hogy eredeti foglalkozásával párhuzamosan apja mellett ő is kitanulja a paplankészítő mesterséget. Hiszen gazdasági válságok ide vagy oda, a paplanos naponta tollasodik.

Mintha megállt volna az idő, amint a csigalépcsőn lesétálunk a Teréz körúti kapualjból nyíló paplankészítő műhelybe. Jobbra Stassfurt márkájú csöves rádió, nem sokkal távolabb egy rozsdásodó zsákvarró gép árválkodik. Odébb hatalmas zsákokban libatollak sorakoznak, mögöttük pedig egy muzeális korú tolltisztító berendezés helyezkedik el. Tollpihék szálldogálnak a levegőben, mielőtt valamely régi szerkezeten megkapaszkodva jó időre megpihennének. Szántó Tamás egy méretes asztal előtt éppen egy pehelypaplan rekeszeibe teszi a hatalmas zsákból kivett tollazatot, mögötte ifjabb Szántó Tamás varrógép fölé görnyedve varrja az újabb paplanokat, vagy éppen az apja által megtömött kazettákat varrja le. Egy több mint fél évszázados műhelyben járunk, amelyet Elfenbein Imre az ’56-os forradalom után alapított, s ahol másodmagával több mint 50 éven át egyfolytában űzte az ipart. Amikor munkatársa a nyolcvanas években kiöregedett, még volt ideje átadni a mesterségbeli fortélyokat egyik rokonának, Szántó úrnak. Igazi családi vállalkozás ez, ahol a kilencvenéves mester időnként még ma is lelátogat a műhelybe egy kis terepszemlére.  

Szántó úr éppen a munkája fölé hajol. „Három paplant kell elkészítenem rohamléptekben” – magyarázza, miért nem állhat le a munkával. Egy paplanba 600-650 gramm tollpihét rak.

A jó minőségű pihékből készített pehelypaplan igazi kincs. Azonban nem kell feltétlenül újat venni, mert egy régi ágynemű is felújítható. Nem érdemes tehát kidobni a régi dunyhákat, paplanokat, mert egy forró gőzben történő tisztítás után – a veszteséget kipótolva –, új huzatba téve szinte egy új ágyneműt kaphatunk vissza, jelentősen olcsóbban. „A háború utáni kitelepítésekről készített fotókon lehet látni, hogy a menekülők batyujából kitornyosodott az ágynemű, hiszen az értéket képviselt. Tollal tömött dunyha a szegényebbeknek, pehelypaplan a módosabbaknak. Ezeknek az ágyneműknek mindig ára volt, mert egy jó paplan birtokában fűteni se kellett. Egy több kilós dunyhában pedig még a téli szobában is megizzad az ember” – mondja a mester. Volt idő, amikor tömegével költöztek fel az emberek a fővárosba, s feleslegessé vált számukra az a „marha nagy” dunyha – meséli. Ekkorra esett a vállalkozás igazi fénykora, mert a dunyhából legtöbbször paplan készült, a megváltozott körülményekhez igazodva. S mivel a mi életünkből már kimaradt ez az átalakulási folyamat, csak most válik nyilvánvalóvá előttünk a dunyha és a paplan közötti jelentős különbség: az előbbi olyan, mint egy zsák, nincs a belső részeken levarrva, az utóbbiban viszont kazettaszerűen vannak lesteppelve az egyes, pihékkel töltött „zsákocskák”. „A paplanban még akkor is egyenletesen megmarad a töltőanyag, ha egész éjjel rugdalózunk. A tolldunyhának pedig az a baja, hogy a nehezebb része reggelre lecsúszik az aljára, s felül fázik az ember” – mondja Szántó úr.

Noha a mesterség nem tűnik túl bonyolultnak, a paplankészítésnek is megvan a maga technikája. Először a hosszanti varrásokat kell elkészíteni, majd amikor belekerült a töltőanyag, keresztbe kell levarrni minden sort. A gyárakban automata osztja el a töltőanyagot, vagy pedig a kazettákon hagynak akkora hézagot, hogy egy adagológép befújja a pelyhet, és „pikk-pakk kész az egész”. A kézi munkának az az előnye, hogy a mennyiség a kuncsaftok igényeihez is szabható: van, aki a vékonyabbat kedveli, van, aki a vastagabbat – melegebbet – szereti.

Ha valaki nem tudná: a magyar libatoll (a kanadai mellett) a világ legjobbjai közé tartozik, s a külföldiek, a turisták – még a kínaiak is – ezt keresik. A magyar libatoll ugyanis nem esik össze, hanem mindig kirúgja magát, és még évtizedek múlva is jól tisztítható. A minőség miatt nagyszüleink toll/pehely ágyneműi ma könnyen felújíthatók. Igaz, hogy Szántóék tisztítógépe öreg darab, amely gőzzel üzemelt anno, azonban egy kis átalakítás után tökéletesen működik villanyárammal is – mutat a paplanosmester a helyiség legidősebb masinájára. „Felfűtöm 70-80 fokra, s betöltöm a használt párnából a tollakat. Mikor a fejünktől összecsomósodott és bezsírosodott tollakat a műszer fölvillázza, a meleg levegőben kinyílik a toll. Ami összetört, használhatatlan, az összegyűlik lent a rostélyon. Aztán a felfrissített tollakat befújja a gép a párnába – magyarázza a mester. – Ez egy őskori darab, de nekem fontos a nosztalgikus hangulat megőrzése” – teszi hozzá. Az alul összegyűlt finom port régen a lőszergyárak vették meg, ma már megy az egész a kukába. Szántó úr kacsatollal nem dolgozik, mert az zsíros és nehezen tisztítható.

A hazai kuncsaftok mellett nem ritkán nagykövetségek munkatársai is tiszteletüket teszik a nem mindennapi műhelyben. Gyakoriak az amerikaiak: egyszer Goldie Hawn amerikai színésznő is itt varratta hatalmas pehelypaplanját. Máskor a perui nagykövet látogatott el ide, és a műhelyben helyet foglalva megvárta, amíg elkészül a személyes igényeihez szabott ágynemű. A rendszerváltás idején sok paplanos tönkrement a fővárosban, mert a multik által behozott, „műanyaggal töltött” tömegtermékekkel nem tudott versenyezni a kézi munkával készített pehelypaplan. Az Elfenbein- műhelynek is csak a széles kuncsaftkör, az időben kialakított internetes marketing, valamint a szorgalmas munka miatt sikerült talpon maradnia.

Sőt, a régi értékek reneszánszával a paplanosságnak is van jövője: ifjabb Szántó Tamás informatikus ugyanis a diplomája megszerzése után úgy döntött, hogy ő is beleveti magát a paplanosság műhelytitkainak kitanulásába. „Mi ebben a szép?” – kérdezzük. „A toll és a pehely kézzelfogható, valóságos termék, amely sokkal nagyobb élményt jelent, mint a virtuális világban történő barangolás” – feleli az informatikusból lett paplanos. Ezt a mesterséget soha nem oktatták iskolában, hanem mindig apáról fiúra szállt, vagy éppen az egyik vállalkozó leste el a másiktól. Unatkozni nem lehet, még az évfordulók megünneplésére se nagyon marad idő. Ahogy a „főnök” fogalmaz: „Az 55 éves jubileumot is munkával ünnepeljük. A kuncsaft az első, mert van olyan, aki évtizedek óta ide jár.”

Olvasson tovább: