Kereső toggle

Kétkarú rabló

Könnyű pénzt ígér, sorsokat dönt romba a tőzsdei spekuláció

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Két harmincközeli fiatalemberrel beszélgetek: spekuláns és bróker. Olyanok, mint amikor két drogos éppen lefelé jön az anyagról. A világ legnagyobb bizniszéről mesélnek, magáról a nagybetűs Piacról, amire majdnem rámentek. Ez az a barlang, mondják, ahová csak befelé vezetnek lábnyomok, és ha nem megy be érted valaki, nem tudsz magadtól kijönni. Miért? Azért, mert a kapzsiságra épül, és az emberek nem tudják legyőzni a saját énjüket. Mégis egyre többen játszanak…

Ákos három és fél éve kezdett el tőzsdézni. Egyik barátja vitte el egy brókerhez, mivel addigra már kétmilliós „tanulópénzt” fizetett zöldfülű próbálkozásaiért. A szakemberrel folytatott beszélgetés felcsillantotta benne a reményt, hogy vállalkozásának hosszú évek alatt összegyűjtött profitját gyakorlatilag munka nélkül sikerülhet megsokszorozni. A bróker – becsületére legyen mondva – előre figyelmeztette, hogy ebből a bizniszből nincs kiszállás. Tényleg nem volt egy darabig. Azt meséli, hogy 7-8 millió mínusznál még lett volna esélye abbahagyni, de egy idő után akkora gyötrelmet okozott a veszteség, hogy már nem is számolta. Csak vesztett. Most, hogy már kezd kijózanodni, számolt utána: valahol 35 milliónál volt a vége. Ő még szerencsésnek mondhatja magát, hogy a vagyonának csak a harmadát vesztette el.
Beszélgetőtársaim kategorikus felszólítására e ponton kell rögzítenem, hogy a befektetés és a tőzsdei spekuláció között nagy különbség van. A befektető általában hosszú távon (5-10 év) és minimális kockázattal kalkulál, amikor mondjuk a magyar gyógyszeriparnak az elkövetkező években várható kitörésére tekintettel vesz „Cumicecid”- vagy „Sajgópirin”-részvényeket. Csakhogy ez csali is lehet, mivel az emberi harácsösztönök többet akarnak, a pénzügyi szolgáltatók egy része pedig erre a gyarlóságra rájátszva hirdet meg olyan befektetési lehetőségeket, amelyek rövid távon kecsegtetnek nagy haszonnal. Ebben már nincsen időtényező: naponta, óránként vagy akár másodpercenként ígérnek csillagászati összegeket. A spekuláns nekiáll venni és eladni, a piac mozgása szerint kapkod és hoz általában rossz döntéseket a hirtelen jött haszon reményében.
A statisztikák szerint a spekulánsok 95 százaléka elveszíti a vagyonát. De nehogy nagymenő üzletemberekre gondoljunk ám! Vállalkozó, taxis, egyetemista, GYES-en lévő anyuka, bárki szóba jöhet. A maradék öt százalékba azok tartoznak, akik három (!) hónapnál tovább meg tudják őrizni a pénzüket. Azt mondják, ha betettél 100 ezer forintot, akkor azzal már az egész vagyonod bent van. Magyarán mindenedet elveszted, plusz még 10-20 millió kölcsönt.
És nagyon könnyű bekerülni a rendszerbe. Reggel besétálunk egy olyan céghez, amelyik pénzügyi szolgáltatásokkal foglalkozik (tonnaszám reklámozzák magukat az interneten), és ha átutaltuk az első összeget a frissen megnyitott számlára, délután már élesben nyomhatjuk a kereskedést az egész világon. Az új emberek beetetése demószámlák nyitásával zajlik, így tanuljuk meg, hogyan is működik a rendszer. Valódi pénzmozgás nincs, kockázat nulla. Aztán, ha bekaptuk a horgot (maximum két hét), beélesíthetjük a számlát, és próbálkozhatunk valódi pénzzel. A saját valódi pénzünkkel. A tapasztalat azt mutatja, hogy aki egy demó- számlával ötmilliót nyer, élesben szinte azonnal veszít. Mindenki világmegváltó tervekkel indul, jelentős vagyongyarapodást vizionálva, de hiába veszít már az elején, újabb és újabb milliókat tesz be, hogy beindítsa a szerencsesorozatot. Aki ráérez a dolog ízére, már nem elégszik meg egy számlával, és a különféle hirdetések szuperlatívuszai nyomán újabb számlákat nyit más szolgáltatóknál. Innentől a dolog úgy működik, mintha egyszerre több pókerasztalon játszana az ember.
A Hold árnyékos oldaláról érkező spekuláns és bróker barátaink szerint a párhuzam annyiban sántít, hogy a tőzsde rosszabb, mint a szerencsejáték. Utóbbiban ugyanis van úgynevezett szerencsefaktor. Ezzel szemben a tőzsdén annál rosszabb döntéseket hozunk, minél jobban kiismerjük belső logikáját, a piaci mozgásokat, és kialakul saját stratégiánk, beidegződésünk. A piac állandó mozgásban van, és mivel minden szereplő nagyjából velünk egyszerre reagál, az addig bevált algoritmus működésképtelenné válik. A bróker állítja: aki a piacot mozgató hírekből (például újabb Matolcsy-csomag, nem lesz IMF-megállapodás, olajembargó stb.) matekozza ki a napi kereskedését, gyakorlatilag esélytelen. Mégis mindenki ezt teszi. Pedig a hírek is és az abból levont következtetések is igazak, a tőzsdén mégis a fordítottja valósul meg. Sok, általában jó üzleti döntéseket meghozó, sikeres cégvezető a tőzsdén tanulja meg a bukás metódusát. A kezdeti, jó megérzéseit lassan felváltja a racionális, spekulatív gondolkodás, és máris oda a haszon. Hiszen az emberi elme alapvetően tökéletesen alkalmatlan a tőzsdei spekulációra – jegyzi meg a sokat látott bróker.
Arra meg végképp alkalmatlan, hogy egy meghatározott összeghatár fölött felfogja cselekedetei valós következményeit (tisztelet a kivételnek). És itt érkeztünk meg a bajok igazi forrásához. Az emberi kapzsiság és mohóság kikényszerítette a piacból azt a lehetőséget, hogy akár ötven- vagy százszoros tőkeáttétellel is lehessen játszani. Ez azt jelenti, hogy a számlánkon lévő egymillió forinttal mondjuk 50 milliós csomagot vásárolhatunk, és ennyivel zajlik a kereskedés. Igen ám, csakhogy egy egyszázalékos lefelé mozdulásnál ez 500 ezer mínuszként jelentkezik a számlánkon, vagyis a betett egymillió felét máris elbuktuk. Természetesen pozitív irányba is mozoghat a piac, és akkor „dől a lé”, de fentiekben már láttuk, hogy bármennyit is nyerünk, rövid úton visszanyeli a rendszer. A nagyságrendek illusztrálására, és persze elrettentésül, álljon itt egy valós történet arról a férfiról, aki 50 millióval sétált be az egyik budapesti szolgáltatóhoz, és nemsokára 2,5 milliárd nyugodott a számláján. Nem bírt kiszállni: mindent elvesztett, és maradt 300 millió adóssága. Ő az egyik adat abban a „nagy tőkeerejű áttételes pozíciókkal megnyitott online számlákra vonatkozó statisztikákban”, amelyek arról árulkodnak, hogy egy átlagos spekuláns mennyi idő alatt nullázza le magát. Három hónap. Jelenleg ez a típusú kereskedés kezd rohamos tempóban többségbe kerülni a piacon, noha minden pénzügyi szolgáltató és bróker tudja, hogy ilyen mértékű kockázatvállalás egy átlag magyar ember számára már csak azért is felfoghatatlan, mert generációkra visszamenőleg semmilyen pénzügyi kultúrával nem rendelkezünk. Ennek ékes bizonyítéka valamennyi „bedugult” devizahiteles, akik tulajdonképpen egy tőkeáttételes pozíciót nyitottak annak a lakásnak a megvásárlásával, amire nem volt pénzük, és rosszul spekuláltak, amikor nem kalkuláltak a forint romlásával.

Olyan, mint a heroin

Ákost halljuk. Ez is úgy működik, mint a kábítószer. Ahogyan vannak kapudrogok, a tőzsdézést is először csak kicsiben nyomja az ember, aztán jönnek a nagyobb összegek. Minél több olyan valós történetet hallasz, hogy egy-két gombnyomással százmilliókat vagy akár milliárdokat is lehet nyerni, annál inkább elhiszed, hogy a következő szerencsés te leszel. A végén már napi 10-12 órát ültem a gép előtt titokban úgy, hogy a feleségem sem tudta, mit csinálok. Olyan, mintha rákötöttek volna a hátamra egy nyerőgépet, és akárhol vagyok, mindig tudom rángatni a karját. Laptopon, tableten vagy iPhone-on nonstop lehet kereskedni, és mivel nagy összegekben megy a játék, a valós pénzhez kapcsolódó lelki teher és izgalmi szint miatt létrejön a függőség. Fölkeltem éjjel kettőkor, a család aludt, nyitott viszont az ázsiai piac, úgyhogy folytattam az üzletet. Nappal a kocsiban nyomtam okostelefonról. Az utolsó egy évben otthagytam a szakmámat és csak játszottam. A két nyereséges vállalkozásom bevételéből pumpáltam a pénzt a veszteséges harmadikba, ami a tőzsde volt.
Minél jobban belecsavarodtam a hírek figyelésébe, az elemzések, grafikonok tanulmányozásába, annál inkább elidegenedtem a környezetemtől, családomtól. A feleségem egy idő után folyton kérdezgette, mi bajom van, mintha csak testben lennék otthon. Nem mondtam meg neki: szívem, éppen most buktunk újabb ötmilliót. De ha megjegyzést mert volna tenni arra, hogy mit művelek a család vagyonával, iszonyatos erővel robbant volna fel bennem az a sok elfojtott frusztráció a sorozatos kudarcok miatt. Sok feleség tudja vagy sejti, hogy a férje tőzsdézik, de a pénzmozgásokról nincs valós információja. A férj pedig úgy van vele, hogy még egy házasságtörést is könnyebb bevallani az asszonynak, mint azt, hogy bukott pár milliót a tőzsdén. A dráma az, hogy a lenullázódás nem jelenti a játék végét, ilyenkor jönnek a kölcsönkéregetések, bankhitel, jelzálog, ingóságok eladása stb. A vége törvényszerűen depresszió és pszichoszomatikus betegségek.
Akkor vettem észre, hogy szenvedélybeteg vagyok, amikor jöttek a hétvégék, péntektől vasárnap hatig zárva tart a tőzsde, és nálam elkezdtek jelentkezni az elvonási tünetek. Rosszul lettem, ideges, űzött állapotba kerültem, kivert a víz, nem tudtam magammal mit kezdeni, majd szétrobbant a fejem. Ahogy aztán a hét elején kinyitottak a tőzsdék, és újra gép elé ülhettem, azt tapasztaltam, hogy megnyugszom, és újra nagy lendülettel állok neki kereskedni. Nem érdekelt, hogy veszítek, csak az, hogy játsszak, és abban reménykedtem, hogy egyszer majd úgyis beüt a nagy üzlet.
A vérmérséklettől függ, hogy ki milyen hamar vérzik el. Aki nem kapkod annyira, és nem kezd el spekulálni, évekig is elhúzhatja, de aki elkezd napi szinten kereskedni, az hosszú sikerszériát tud egy gombnyomással romba dönteni elbizakodottságában. Ha valaki mégis kiszállna, általában csak egy időre és többnyire amiatt teszi, mert teljesen elfogyott a pénze. Nagy nehezen visszaáll minden a rendes kerékvágásba, dolgozik, pénzt keres, és amint összejön egy kisebb vagyon, megint megnyitja a számláit, és délután már százmilliókkal kereskedik a sokszoros tőkeáttételnek köszönhetően. Volt olyan barátom, aki nulláról felment 200 millióra (BMW-k, hajók, utazások), majd mindent elveszített és maradt egy társasházi lakása. Egy másik 3 millióból ment föl 300-ra, és azt bukta el. Normál helyzetben egy-két ilyen tíz- vagy százmilliós zuhanást lehet idegileg és érzelmileg elviselni, többet már bajosan vagy csak pszichológussal.

Hogy működik a rendszer?

Jogosan merül fel a kérdés, hova tűnik az a rengeteg pénz, ha mindenki veszít? A körülbelül százezer magyar befektető és spekuláns csak csepp a tőzsde óceánjában, ahogyan a Budapesti Értéktőzsde jelenlegi napi – hozzávetőlegesen tízmilliárd forintnyi – forgalma is. A rendszer tulajdonképpen zéró összegű játszmaként működik: amit az egyik elbukik, az a másik haszna. A szüntelenül zajló tömegméretű kereskedések tutibiztos nyertesei kizárólag a rendszer üzemeltetői, az alapkezelők, a pénzügyi vállalkozások és a brókerek. A tranzakciónak akkor is van díja ugyanis (kb. 0,3 százalék), ha aznap mindenki veszít. Amikor valaki folyamatosan „zongorázik”, vagyis akár másodpercenként nyomogatva a klaviatúrát vásárol és elad, lassacskán, csak a jutalékok miatt „elégeti” a pénzét. Ezért a rendszernek az az érdeke, hogy minél több üzletelés történjen az adott kereskedési napon, a tippeket adó és megbízásokat végrehajtó brókernek pedig az, hogy az ügyfélnek ne fogyjon el a pénze, mert akkor neki is elfogy.
Magyarországon is az internet elterjedésével párhuzamosan kezdett tömegméretűvé válni a spekuláns életforma. Bróker forrásunk azt mondja, a válságok kialakulása közvetlenül összefügg azzal, hogy a széles tömegek beszabadulnak tőzsdézni és boldog-boldogtalan befektetősdit játszik. A krach beálltával egy kicsit megtorpan ugyan a lelkesedés, hogy aztán annál nagyobb lendülettel törjön újra felszínre.

Olvasson tovább: