Kereső toggle

Korona és hárem

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kora ősz a szarvasbőgés és a szarvasnász ideje. Ez az időszak azonban a vadászok számára is különleges, hiszen eddigre a bikák már „felrakták” akár 8-10 kilósnál is nehezebb, jelentős értéket képviselő fejdíszüket. Gemencen jártunk, Európa egyik leghíresebb vadászparadicsomában.

„A szarvasok közül nálunk a gímszarvas honos, ezt a trófeájáért vadásszák. A vendég bejelentkezik, kikísérjük a területre, és ha sikerrel jár, akkor egy gyönyörű aganccsal és egy életre szóló élménnyel lesz gazdagabb” – magyarázza az alapokat Tóth Zoltán hivatásos erdész-vadász, miközben a pörbölyi vadászház teraszán ülünk az aranyló októberi napsütésben. Természetesen a szarvasvadászat nem hétköznapi sport, hiszen nemcsak a felszerelés kerülhet bele több millió forintba, a siker után a trófeát is meg kell váltani, ami szintén ezen értékhatár körül mozog. Igény ennek ellenére van a különleges szórakozásra – nem is kevés.
A vadászokat, vadászatot lehet szeretni, nem szeretni, egy azonban tény – mondja vendéglátónk –, a betegségeken kívül errefelé más ellensége nincs a vadaknak, ezért a létszámot így is, úgy is szabályozni kell. Az állami tulajdonú Gemenc Zrt. pörbölyi vadászkerülete 1600 hektárt ölel fel, itt körülbelül 150-200 szarvas él, és valamivel több vaddisznó. Ezt a populációt kell szinten tartani, úgy, hogy közben a génállomány minősége ne romoljon. Ehhez egyfelől szakszerű selejtezésre van szükség, másfelől arra, hogy a drága fejdíszt viselő szarvasbikákat „karrierjük” csúcsán ejtsék el a vadászok. Megfigyelték ugyanis, hogy a hím gímszarvasok 10-13 éves korukban képesek a legnagyobb agancsot felrakni a februártól a párzásig rendelkezésre álló 140-150 nap alatt – ezt követően évről évre „visszaraknak”, fejdíszük önmagukhoz viszonyítva egyre kisebb lesz.
Az agancs egyébiránt nemcsak dísz, hanem félelmetes fegyver is, tulajdonosaik jó hasznát veszik a családalapításban. A szarvasbikáknak ugyanis kora ősszel hetekig nincs más dolguk, mint a maguk köré gyűjtött tehenek között „fickóskodni”, és eközben igyekezni megtartani a „háremet”. Hogy egy adott bika mennyi tehenet tud maga mellé csábítani, az alapvetően a területen lévő állomány nagyságától és az adott egyed erejétől, agresszivitásától függ. Némelyikük mindössze 4-5 tarvadat képes együtt tartani, mások viszont akár 20-25 fősre is feltornásszák a szarvascsapat – német kifejezéssel élve rudli – létszámát.
A család mérete persze folyamatosan változhat. A legelőnyösebb helyzetben a 8-10 kilós aganccsal rendelkező, jó erőnlétű bikák vannak, a nagyobb fejdíszek mozgatása ugyanis nehézkesebb, a kisebbek pedig még nem jelentenek eléggé veszélyes fegyvert. Vannak olyan példányok, amelyeknek az agancsa nem koronában, hanem egy egyenes „dárdában” végződik. Ezek a vadászok által csak gyilkos bikáknak nevezett szarvasok „dárdájukkal” könnyen végzetes döfést tudnak bevinni ellenfeleiknek.
No, de elég az elméletből, előáll a fakerekű fogat, és nekivágunk a gemenci erdőnek, hogy szarvast lőjünk –pontosabban elkísérjük Tóth Zoltánt egy selejtező körútra. A kordé hátuljára feldobunk pár zsák szemes takarmányt: amíg mi cserkelünk – vagyis gyalogosan eredünk a szarvasok nyomába –, addig Laci, a kocsis eleséget visz a szórókra.
Útközben Zoli ellenőrzi a fegyverét. Muzeális darab, mondja, de meg nem válna tőle semmi pénzért. „A gemenci vadgazdaságot az ötvenes évek elején alapították, az akkori vadászati igazgató, a szakmában legendának számító Parti István használta ezt a puskát, amely nyugdíjba vonulása után apámhoz került, aki ’52 óta dolgozott itt. Ő hagyta rám, és bár néhány felújításon már átesett, ma is tökéletes fegyver” – meséli a vadász, aki ugyancsak nem ma kezdte: 1978 óta dolgozik a cégnél. Eleinte vadászként tevékenykedett, ám később az erdészeti feladatokkal is megbízták, mint ahogyan kollégái többségét. A két feladatkör nem hagyja unatkozni, szezonban családja meglehetősen ritkán látja. „Az ember itt nem a maga ura, de ez egy ilyen szakma. Örülhet, aki azt csinálja, amit hivatásként tud végezni” – vallja az erdész-vadász.  
Egy kereszteződésnél leszállunk a kocsiról, hogy szarvasügyben ellenőrizzük a Simon-Duna medrét. Öt perc cserkelés után egy holtág partján álló magaslesből figyeljük a távolban legelésző szarvasokat. Látszik, hogy száraz volt az idei év, a mederben csak mutatóban van víz. Persze van, amikor a jóból is megárt a sok: mivel a terület az ártérhez tartozik, árvíz idején az állatok csak a Duna egykori zátonyain, az úgynevezett göröndökön vagy a mesterségesen kialakított dombokon találnak menedéket. Így is sok vad elpusztul azonban, a visszamaradt vizekből előbújó szúnyogok milliói pedig a második csapást jelentik állatnak, embernek egyaránt.
Zoli a távcsővel kémleli a szarvasokat, amelyek – talán megérezve, hogy nincs minden rendben – beveszik magukat a rengetegbe. Visszatérünk a fogathoz és továbbállunk, hogy egy újabb kereszteződésnél ismét elváljunk Lacitól, aki ezúttal nem vár meg bennünket, továbbindul etetni. Gyalogosan folytatjuk utunkat a Göcsös-rétig. Itt sincs szerencsénk, a rét szélén álló lesre nem jutunk fel, a közelében vannak a szarvasok, a másik irányból pedig azért nem kerülhetünk, mert arról fúj a szél, így azonnal „kiszagolnának” bennünket. Már nem beszélgetünk, Zoli a lehető leghalkabban araszol előre, megpróbál a fák között a potenciális zsákmány közelébe jutni. A szarvasoknak azonban nemcsak a szaglásuk, hanem a hallásuk és a látásuk is tökéletes, így hamarosan felbúg az egyik tehén jellegzetes riasztóhangja, és az állatok fegyelmezetten elvonulnak a biztonságot nyújtó lombok közé. Itt ma már nem terem babér a számunkra.
A nap közben lassan ereszkedik lefelé, utolsó esélyként a Zsold-kaszálóra próbálunk rá. A tisztáson csaknem egy tucatnyi szarvast találunk, bikákat, teheneket, borjakat. Óvatosan megközelítjük a lest, Zoli felmászik rá, bekészíti a fegyverét, majd vár. Jó öt percig figyeli az állatokat, „végigzongorázza”, hogy melyik a „leggyengébb láncszem”. Végül egy másfél éves ünőre, vagyis borjú nélküli nőstényre esik a választása, amelyiknek fizikai állapota is elmarad az ilyenkor szokásostól. Az állat olyan 150 méterre lehet tőlünk, mégsincs esélye. A vadász profi módon lövi „blatt”-on, vagyis lapockán, a golyó a tüdőt és a szívet szétroncsolva szinte azonnal halált okoz. A szarvas sokkos állapotban még rohan olyan 80-100 métert, majd kileheli a lelkét.
Zoli visszafogott, de jól látható örömmel nyugtázza a vadászsikert, majd 20 perc alatt úgy kizsigereli a zsákmányt, hogy az egy hentesnek is becsületére válna. Nem véletlen: 13 éves korában kezdte a szakmát, mára több ezerszer elvégezte a precíz műveleteket. Már sötétben érünk vissza a vadászházhoz, ahol Zoli az úgynevezett rénfára húzza fel a zsákmányt: itt marad reggelig, akkor elszállítják a keselyűsi hűtőházba, onnan pedig valamelyik húsfeldolgozó üzem vagy étterem vásárolja majd meg, természetesen a szükséges állatorvosi ellenőrzést követően.
Ezúttal trófea ugyan nem ütötte a vadász markát, az élmény azonban így is megfizethetetlen. A gemenci erdőre pedig újra nyugalom és béke borul.

Olvasson tovább: