Kereső toggle

Liliomkert, angebót, Laci betyár

Egy derűs délelőtt a káptalantóti szabadpiacon

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Káli-medence bejáratánál lévő községben, Káptalantótiban - a hatóságok minden bezárási igyekezete ellenére - immár hatodik éve üzemel a Liliomkert elnevezésű termelői piac. Az egykori akácosban az eltelt évek alatt több tucat árusítóhelyet építettek, és a terület ma már olyan népszerű, hogy száz kilométeres távolságból is jönnek a vevők, akik között a magyarok mellett számos külföldi is akad.

Fünfcéntózend, de angebót céntózend! - mondta az idős árus a méretes vázára tolmács segítségével alkudozó fiatal német hölgynek. A tapasztalt eladón látszott, jól tudja, az angebót (leértékelés, akció) nem csak a magyar pénztárcákat nyitja, így nem csoda, hogy a szőke hölgyet a továbbiakban már csak a csomagolás és a szállíthatóság részletei érdekelték.

A Liliomkertben amúgy csendes, szezon előtti hangulatban telt ez az áprilisi vasárnap délelőtt. Ennek ellenére a Csobánc lába alatt elterülő parkolóban tíz órakor már alig lehetett helyet találni, de végül egy svéd és egy osztrák rendszámú autó mellett sikerült a landolás. Se jegyszedő, se automata, így azonnal kezdődhetett a magyar „szabadpiaccal" való ismerkedés.

A bejáratnál lévő használtcikk-, vagy - jóindulattal - régiségárusoknál már megjelent a sokak által áhított politikai megbékélés, így a Szebb jövőt című leventeújság régi számai mellett nyugodtan pihenhetett Rákosi elvtársnak

a hazafiságról szóló tanulmánya is. A soron beljebb, egy másik helyen kisebb könyvtárat megszégyenítő mennyiségű használt kötet várta új tulajdonosát.

„Ezek az én könyveim, és már kiolvastam őket" - mondja Kiszely Nándor, akinek felesége közben házi készítésű csalánpástétomot kínál a nézelődőknek, amihez természetesen saját sütésű kenyér is jár. „A búzát is mi őröljük" - fűzi hozzá Nándor, aki egyébként a piac megnyitása óta itt árusít, és nem igazán érti - vagy legalábbis úgy tesz -, hogy miért akarják a Liliomkertet bezáratni a hatóságok. „Ez egy olyan szabadpiac, ami nem tetszik nekik. A multik biztos több adót fizetnek, vagy nem... Ááá, ehhez nem értek" - mondja, majd javasolja, hogy keressük meg az üzemeltetőt, aki biztosan jobban tudja a részleteket.

„Aha, kécske sájt" - bólint a tacskót sétáltató öltönyös osztrák úr, akiről látszik, hogy ismerősek neki a magyar biotermékek. Ezekből nincs is hiány, a sláger pedig a medvehagyma, ami található csokorban (frissen szedve), vagy gyökeresen (ültetéshez), esetleg feldolgozva sajtban, pogácsában, rétesben és kenyérben.  Ez utóbbi, mármint a kenyér, a másik legkelendőbb portéka a piacon. A házi sütésű pékáru a legkülönbözőbb formában és ízesítéssel kapható.

Fekete Ferenc a nagymamájának a receptje alapján készíti a kétféle méretű kerek cipókat. „Tudja - meséli -, anyukám még fűzfateknőben gyúrta a tésztát. Én meg csak babafürdető kádban - nevet -, az könnyebben tisztítható."  A pontos összetételt ugyan nem árulja el, de az nem titok, hogy saját kovász és krumpli is kerül bele. A kisebb méretű 400 forint, nem sok, hiszen tüskeszentpéteri lisztből van, amiről illene tudnunk, hogy az a legjobb.

Kicsit odébb, egy pulton rétest és betyárkenyeret árul egy szalmakalapba és bő ingbe öltözött jókedélyű úr, aki Laci betyárként mutatkozik be, és rögtön kóstolásra buzdít. „Törjön nyugodtan! - tartja felénk a megkezdett darabot a szögletes, olyan, külföldiesen szólva, ciabatta formájú kenyérből. - Mangalicazsírral készül" - árulja el a részleteket, de van vegetáriánus is, abba olívaolajat tesznek. Miközben próbáljuk elképzelni, milyen is lehet egy vegetáriánus betyár, egy vevő lecsap a mangalicásra, mondván, hogy az már tavaly is finom volt.

A további unszolásra eláruljuk, hogy csak egy cikket írunk a piacról, de azért egy rétest vennénk. Az üzlet viszont csak részben sikerül, a süti átnyújtása után a pénzt elhárítja, majd mosolyogva rámutat a feje fölött lógó „Isten áldd meg a magyart!" feliratú táblára.

Közben Nándor megérkezik a piac vezetőjével, aki a legapróbb részletekre is kíváncsi a tekintetben, hogy milyen politikai beállítottságú újság számára tennénk fel a kérdéseket. Harmathy Ildikó üzemeltető, aki korábban rákkutatóként és biológus-mérnökként tevékenykedett, kis türelmet kér, de ígéri, fél óra múlva a büfénél rendelkezésünkre áll.

„Nézze, ennyiért nem adhatom" - hallatszik egy másik használtcikk-árusnál, aki még azt is hozzáfűzi, hogy nem kenyérre kell az ára, és a kikötői díjat is befizette már a vitorlása után. A hölgy erre felhagy az alkudozással, majd megkérdi az eladót, hogy jár-e lomizni. Csak Füredre - hangzik a válasz, mire a hölgy: „Akkor legközelebb hozzon magával kidobott fiókokat is, mert kifestem őket. Tudja, nagyon jól mutatnak a falon" - és a jövőbeni üzlet reményében elköszönnek.

A langallósütő mellett énekelni és citerázni kezd Lázár István, aki a területen kiállító fafaragóval érkezett. „Van katalógusunk is!" - veszi át a szót Oszkó István, a most éppen templomi koncerten lévő fafaragó segédje, és próbál meggyőzni arról, hogy szebb a kapu, ha egy ilyen szobor díszíti. A mester egyébként énekes is, és ő szerepel most a templomban.

„Tudja, ebben a piacban az a jó, hogy nem kell egyből egy kicsempézett üzletet építeni, amikor még azt sem tudom, hogy érdemes-e idejönni" - csap le ránk nagy hévvel a szomszédos árus, aki rögtön folytatja azzal, milyen feltételeket szabtak az egyik közeli városban. Neki köszönhetően az is kiderült, hogy a méregtelenítő csokoládét nem enni kell, hanem kenni.

A Liliomkert közepén asztalok állnak székekkel, mellettük lugas, régi, valahol kiselejtezett bútorokkal. Ide bárki leülhet a büfében vagy az árusoknál vásárolt ételekkel, de majszolhatja a hazai szendvicset is, senki nem szól érte. Wifi nincs, helyette a Magyarhang Zenekar élvezhető onlájn. A három fiatal zenész szülei is itt árulnak, így adta magát a fellépési lehetőség. Gázsi sincs, csak amit összedob a közönség, de azért kerül pénz a hegedűtokba. „Jól jön a tandíjhoz" - mondja a legifjabb zenész, Mészáros Mátyás, aki karmesternek tanul a konzervatóriumban.

„Jaj, hadd ne kelljen megint elmesélnem!" - kéri a közben megérkező Harmathy Ildikó, aki mégis belekezd a piac történetébe. A városból történt ideköltözése után dísznövénykertészetet nyitott a területen. Hamar rájött arra, hogy a gyönyörű környezet ellenére a faluban semmi élet nincs. Megismerkedett egy helyi termelővel, aki kecskesajtot készített, de nem tudta eladni, mert nem volt hol.

„Mondtam neki, hogy tegyen le nálunk egy hűtőt, és majd itt az út mellett eladjuk azoknak, akik növényekért jönnek" - mesélte tovább a történetet. A készítő csak a fejét csóválta az ajánlatra és közölte, hogy a termékeit csak ő árusíthatja, másnak nem adhatja át, mert ahhoz annyi engedély kell, amit képtelenség beszerezni.

A biológus-mérnök hölgy ekkor jött rá, hogy valami nem stimmel a rendszerrel. A termelő csak piacon árulhat, de ezek szinte mind eltűntek, és helyüket a méregdrága vásárcsarnokok vették át. Elhatározta, hogy a kertészete mellett lévő akácosban létrehoz egy igazi piacot. Ez mindenki szerint jó ötlet volt, kivéve a hatóságokat, akik azóta folyamatosan próbálják a különböző élelmiszerhigiénés és környezetvédelmi szabályokra hivatkozva bezáratni a területet.

„Írtam én levelet a miniszterelnöknek, aki továbbította az ügyet a földművelésügyi államtitkárnak - meséli a friss fejleményeket -, de mindegyik csak ígér. Igaz, a válaszlevelek végén jó egészséget és további sikereket kívántak, amire szükségem is van, hiszen most szabtak ki ránk újabb hatszázezer forintnyi bírságot."

Ennek ellenére a Liliomkert népszerűsége folyamatosan növekszik, míg a környező települések termelői piacos próbálkozásai mind kudarcba fulladnak. Harmathy Ildikó szerint a siker oka egyszerű, olyan helyet kell teremteni, ami nemcsak egy kereskedelmi központ, hanem egyfajta közösségi tér is. „Az egyik rendszeresen visszatérő látogatóm mondta egyszer, hogy ez egy olyan beszélgetős piac, ahol jó vásárolni, leülni és beszélgetni, vagy egyszerűen csak ott lenni" - fejezte be az alapító a történetet.

A lacikonyha sparheltjén közben elkészült a babgulyás. „Mennyi kenyeret kér, aranyoskám?" - kérdezte a hölgy, miközben elénk tolta a méretes adagot. Kaptunk is hozzá bőségesen gyári előre szeleteltet, de üdítőt nem. „Azt csak a büfében lehet venni, nekünk arra nincs engedélyünk" - közölte, majd tálcára tette a díszes kerámiába kimert levest.

Délután egy óra körül már mindenki pakolni kezdett, s lassan elmentek a nézelődők is. A több mint száz embernek megélhetést adó piac ismét túlélt egy napot.

Olvasson tovább: