Kereső toggle

Grátiszba kapott élet

Horváth Szilveszter alkoholbeteg sorstörténete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Horváth Szilveszter a rendszerváltás utáni években ünnepelt humorista volt. Rádióban, tévében szerepelt, fellépésekre hívták - miközben gyakorlatilag egy kocsmában lakott, súlyos alkoholbetegként és szerencsejáték-függőként. Azt mondja, hogy harminchárom éves korára teljesen „elfogyott", így két lehetősége maradt: vagy befejezi földi pályafutását, vagy leáll. Immár tizenhét éve, hogy józan, az alábbiakban lejegyzett története pedig számos tanulsággal szolgál az egymillió alkoholista országában. Azoknak a hajléktalanoknak is, akik a nyolcadik kerület úgynevezett LÉLEK Házában a múlt év végén kezdték meg rehabilitációjukat - az intézmény igazgatója ugyanis Horváth Szilveszter lett.

A tudomány még nem talált egyértelmű bizonyítékot arra, hogy az alkoholbetegség genetikailag öröklődne - azt szokták mondani, hogy a hajlam átadódik, ám a függőség nem. Ezt a kérdést nem tudom eldönteni, mindenesetre tény, hogy apai ágon minden általam ismert férfi rokonom alkoholista volt, mint ahogy a nők egy része is. Persze a szocializációs faktort sem lehet figyelmen kívül hagyni: meghatározó tapasztalatom volt, hogy ha van egy nehézség vagy egy érzés - akár fájdalom, akár öröm -, akkor azt csak alkohollal lehet igazán megélni. Mégis úgy gondolom, hogy született alkoholbeteg vagyok. Tizennégy évesen ittam először, de akkor mindjárt jóval többet - négy korsó sört -, mint az az idősebb srác, akivel elmentem a kocsmába. Mindennek megvoltak az előzményei.

Mosolyszünet és álarcok

Anyám soha nem akarta, hogy felnőjek, mindig mindent eldöntött helyettem. Kilencévesen veszítette el az édesanyját, és mivel mostohatestvéreiről neki kellett gondoskodnia, idejekorán „felnőtté" vált. Nekem is csupa jót akart, de sajnos az volt a meggyőződése, hogy „Szilvikének" - mindenki így hívott - csak az a jó, amit ő kigondol. Ezzel viszont elfojtotta bennem azt a valamilyen szinten minden életkorban jelentkező és egyre erősebb igényt, hogy önálló legyek. Gyakorlatilag elnyírt a saját sorsomtól. Eldöntötte, hogy tízévesen átíratnak egy másik iskolába, ahol ő iskolatitkár lett; megmondta, hogy hova tanuljak tovább; de még azt is szabályozta, hogy mikor beszélhetek a nagypapámmal vagy az unokatestvéreimmel, akikkel többnyire rossz viszonyt ápolt. Anyámnak soha semmi nem volt jó vagy elég jó, mindig hibáztatott valakit. Apámmal sem tudták a konfliktusaikat kezelni, ehhez semmilyen mintájuk nem volt. Sokszor volt köztük mosolyszünet - az alkoholisták ezt így hívják -, vagyis a haragjukat „nembeszéléssel" fejezték ki, illetve - anyám - a házasélet szüneteltetésével.

Egy gyerek számára az ilyen légkör mérgező. Ezért gyerekkoromtól fogva menekültem a családom elől. Például éjszakákon át olvastam: minden percet kárba veszett időnek éltem meg, amit nem a könyveimmel és a fantáziavilágomban töltöttem. Igyekeztem teljesen elnyomni az érzelmeimet - ez törvényszerű és ösztönös reakció, hiszen, ha egy gyerek átérezné azt, ami egy ilyen családban körülveszi, összeroppanna. Ehhez álarcokat vettem fel. Kezdetben a jófiúságba menekültem, eminens tanuló lettem. Ugyanis semmi mást nem tudtam kontrollálni az életemben, csak azt, hogy milyen jegyeket kapok. Ezt nevezik a pszichológusok hősszerepnek, amikor az alkoholbeteg szülő gyereke úgy kalkulál, hogy mivel a papa és a mama tökéletes, ezért ha baj van a családban, annak én vagyok az oka - tehát ha elég ügyes és jó vagyok, akkor megszűnnek a problémák. (Nem meglepő, hogy a „megmentő típusú" társfüggők, illetve a segítő szakmák tele vannak sanyarú gyerekkorú emberekkel.) Több álarcot is használtam. Van a bűnbak, aki úgy érzi, hogy mindennek ő az oka, és ennek megfelelően is viselkedik; a bohóc, aki az összes problémát, sőt az egész világot egy nagy viccként fogja fel, így kerülve el, hogy mélyen megérintse a szorongás és a fájdalom (nem véletlen lettem humorista); és ott van a „láthatatlan" gyerek, aki el akar bújni a szülők kiszámíthatatlan reakciói elől (ma is akármilyen kicsi társaságban észrevétlenné tudok válni).

Az eminens korszak hetedikes koromig tartott. Akkor tudatosan eldöntöttem, hogy rossz leszek, mert nem éri meg jónak lenni. Bevittem az iskolába egy kiló rizst, és egy nap alatt szétlövöldöztem egy köpőcsővel. A tanárok mondták, hogy Szilvi, te olyan jó fiú vagy, és anyukád is itt dolgozik, most az egyszer még nem írjuk be az intőt. Elkezdtem kiabálni, hogy igenis írják be, ragaszkodom hozzá. Egyből lett egy csomó barátom, és nem sokkal később már alkoholos házibulikat rendeztem otthon. Úgy éreztem, hogy végre élek, ezért az alapállásom a deviancia és a lázadás lett.

Hogy mit adott az alkohol? Biztonságérzetet. Bármikor, bármilyen helyzetben, bárhol megihattam, és tuti, hogy hatott. Semmi más nem adott ilyen biztonságérzetet: se nő, se házasság, sem munkahely, sem a siker - az alkoholhoz képest ezek mind múlékony, nem garantált dolgok. Ezzel az érzéssel nagyon nehéz volt versenyezni. Borzasztó szorongás volt még csak elképzelni is, hogy mi lesz, ha ezt én lerakom, lemondok róla. Ráadásul az alkohol több órára vagy akár napokra is fölmentést adott az alól, hogy együtt éljek a jövőre irányuló félelmeimmel, a kisebbrendűségi érzéseimmel, a felelősség nyomasztó súlyával.

A döntés illúziója

Ehhez kiválóan passzolt a szerencsejáték. Egyrészt azért, mert az átlagnál nagyobb szükségem volt az adrenalinra - ez azokra jellemző, akik hajlamosak a depresszióra. Másrészt pedig azért, mert a játékgép megadja a kompetencia és a szabad döntés illúzióját. A mi társadalmunkban nagyon kevés szabadsága van az embereknek, a legtöbb élethelyzetben a kényszerek döntenek - vagy a bank, az anyagi helyzet, vagy az anyós, de valaki mindig kényszerít. Ilyenkor alakul ki az az életérzés, hogy nekem nincs beleszólásom az életembe, azt láthatatlan sorsfonalak mozgatják. A szerencsejáték viszont azt mondja, hogy végre saját döntéseket hozhatsz, és ha elég ügyes vagy, jó irányba befolyásolhatod a sorsodat. Vagy hirtelen, tőled teljesen függetlenül beüt a szerencse, mint a filmekben. Ez persze hazugság, hiszen a gép válaszai nem attól függnek, hogy te milyen gombot nyomsz meg. Nem te játszol a géppel, hanem az játszik saját magával: előre el van döntve, hogy nyerni vagy veszíteni fogsz - nyilván többnyire az utóbbi történik.

A szerencsejáték és az alkohol hozzásegített a túléléshez. De ez egy olyan túlélés, ami egy idő után halálos. A vége felé már egyre kevesebbet kaptam az alkoholtól, és egyre többe került, egyre több mindent pusztított el: a kapcsolataimat, a lehetőségeimet, a megbízhatóságomat, a jó híremet, azt a kevés önbizalmamat is, ami még volt. A rendszerváltás után jó nevű humorista lettem, humorfesztivált is nyertem, évekig Éles Istvánnal dolgoztam együtt. Volt olyan, hogy a saját fellépésünkre nem engedett be a portás, úgy kellett beszöknöm. Inkább ne tettem volna: teljesen felsültünk, úgyhogy bánatomban visszamentem a kocsmába inni. Az volt az otthonom, öt évig gyakorlatilag egy presszóban laktam.

Józanodás

Az utolsó két évben már tudtam, hogy alkoholista vagyok, de nem tudtam, hogy ennek a betegségnek milyen velejárói vannak, nem ismertem a lényegét. És ami a legnagyobb probléma volt: soha nem láttam józan alkoholistát. Olyat viszont annál többet, aki tagadta, hogy az, noha ténylegesen az volt.

Azt viszont tudtam, hogy ebből az egészből ki akarok törni. Elkerültem egy neves pszichiáterhez mint VIP-páciens. Antetil tablettát írt fel, ami egy elég drasztikus módja a leszoktatásnak: ha ugyanis ráiszol, akár meg is halhatsz. Persze én ráittam - akkor kerültem legközelebb ahhoz, hogy befejezzem a földi pályafutásomat. Azután kezembe akadt egy könyv, amiben egy Svájcban élő magyar diplomatafeleség írta le, hogyan tudott leállni. Felvettem vele a kapcsolatot, így jutottam el az Anonymous Alcoholics egyik csoportjába.

Rá kellett jönnöm, hogy az akaraterő kevés ahhoz, hogy abbahagyjam, hiszen ez egy betegség. Akaraterőből nálam nincs hiány: maratonit futottam, több diplomám van. Több tucatszor próbáltam leállni, de az alkoholista már csak olyan, hogy századszor is felugrik a forró kályhára. Az igazi áttörést az adta, hogy beláttam: alkoholbeteg vagyok. Ez az új identitás olyan stabil pontnak bizonyult, amire az új életemet ráépíthettem. Megtanultam, hogy ehhez képest gondolkodjak, beszéljek és cselekedjek - így egy háromnapos kezdeti visszaesést leszámítva, harminchárom éves korom óta, azaz tizenhét éve nem iszom.

A betegségem része volt, hogy mindent egyedül akartam megoldani. Gyerekkoromban ha segítséget kértem, általában elutasítással vagy megszégyenítéssel válaszoltak. Volt egy olyan tévhit a fejemben, hogy az az igazi férfi, aki egymagában belovagol a városba, és elintézi a rosszfiúkat, majd magához veszi a nőt, a pénzt és az italt, és mint aki jól végezte dolgát, kilovagol a városból. Nagyon nehéz beismerni, hogy egyedül csak arra vagyok képes, hogy berúgjak, eljátsszam a pénzem, hogy rossz döntéseket hozzak. Mikor először beláttam ezt, fájdalmas volt, de kijózanított.

A legnagyobb siker

Ugyanakkor nem tekintem magamat „szabadult" alkoholbetegnek, mert továbbra is függő ember vagyok. Elfogadom, hogy keresztény körökben az ivás tébolyából Jézus segítségével kiszabadult sorstársaimat „szabadultnak" nevezik, illetve ők maguk is így definiálják önmagukat. A szabadság azonban az egó szinte teljes átengedését jelenti Istennek, ami nekem csak ritkán sikerül.

Voltam humorfesztivál-győztes, népszerű celeb, most igazgató vagyok, mégis a legnagyobb sikernek azt tartom, hogy kijózanodtam. Tulajdonképpen ez már a második életem, amit grátiszba kaptam. Az a legfontosabb a számomra, hogy ne rontsam el - ezt a kötelességemnek tekintem. Közben pedig igyekszem segíteni azoknak, akik szintén változtatni akarnak a saját életükön. (Lejegyezte Sebestyén István.)

Olvasson tovább: