A Hetek olvasói emlékezhetnek a Zámbó család történetére: Csoda után, csodára várva című cikkünkben 2009 márciusában számoltunk be az öttagú család hányattatásairól, a hajléktalanságtól a saját lakásig megtett útról, majd a saját lakás és a saját vállalkozás elvesztésének fenyegető réméről.
2003-ban Zámbó József és Zámbóné Nagy Mária egy kőbányai garzont béreltek. Itt laktak hárman, egyéves Adrián fiukkal. Pontosabban már öten voltak, csak Józsikáról és Noémiről még nem sokan tudtak. Az orvos a kevesek között volt. Marikát vizsgálva meg kellett állapítania, hogy az ikrek a hasában kórosan alultápláltak, az ötödik hónapban alig érték el a negyven dekagrammot. Az orvos csak a kötelességét teljesítette, amikor értesítette a családsegítő szolgálatot. A szolgálat is a kötelességét teljesítette, amikor közölték Marikával: az ikrek alultápláltságából arra következtettek, hogy Adrián is veszélyben van, ezért állami gondozásba veszik. – Én meg harcoltam, meg sírtam, meg kértem a gyámhivatalban azt a nőt mint anyát, hogy ne vegye el tőlem, ő a mindenem, mert nem éhezik, mert vettem meleg ételt a kifőzdében, meg minden délután egy-egy gyümölcsöt – idézte fel a régmúltat Mária. A gyámhivatal munkatársa emberséges volt: felajánlott egy anyaotthoni elhelyezést. Mivel azonban Mária a férjét sem akarta elveszíteni, végül a családszállónál maradtak. – Azt ígérték, két nap múlva mehetünk, ezért beszéltünk a főbérlővel, hogy két nap múlva kiköltöznénk, bocsánat. Néhány szatyornyi vagyonukkal és a gyerekkel leutaztak Erdőkertesre, ahol viszont közölték: a családszállón jelenleg nincs hely. Így kerültek Zámbóék az utcára. – Visszajöttünk a XVII. kerületbe. Egy játszótéren maradtunk, ott vártam a férjemet, hogy megjöjjön a munkából. Többször is bementem a gyermekvédelembe, de csak azt tudták mondani, hogy legyünk türelemmel. Joci a padról járt dolgozni, még szerencse, hogy a munkahelyén meg tudott fürdeni. A szülők a padon aludtak, a gyerek mellettük, a babakocsiban. Benzinkutak WC-jében pelenkázták. Éjjelre próbáltak behúzódni egy tízemeletes házba, de az egyik lakó a rendőrséggel fenyegetőzve elzavarta őket. – Nagyon rossz érzés volt, féltem az emberektől, féltettem a gyerekemet. A mai napig előfordul, hogy alszom, és hideg van, és azt álmodom, hogy hajléktalanként fekszem a padon, és fázom. Aztán felébredek, és látom, nincs rajtam a takaró. Mária a mai napig nem felejti el, amikor egy hatalmas zivatar elől a játszótéri pingpongasztal alá bújt a kis Adriánnal. A kitörölhetetlen utcai élet három hétig tartott: akkor kapták a jó hírt, hogy mehetnek Csepelre, a családszállóra. Zámbóék azon kevesek közé tartoznak, akik végiglakták a maximális két évet: József tizenkét órában dolgozott, ha úgy adódott, éjszaka is, ha kellett, lázas betegen is. Saját otthonhoz 2007-ben jutottak Pesten, a Pesti úton. A panelházi szoba-konyha-félszoba megvásárlásához 6,7 millió forint hitelt kellett felvenni. A havi törlesztőrészlet 293 svájci frank volt, plusz 15 ezer forint kötelezően előírt életbiztosítás. A futamidő 2040-ig szólt. – Nagyon szeretnék egyszer úgy felébredni, hogy leveszik rólam ezt a terhet. Mindennap erre gondolva, félve, így leélni egy életet, félni az utcától, a gyerekeim jövőjétől, hát lehetetlen. Most nagyon félek az élettől. Csoda, hogy még egyáltalán vagyok, hogy nem kaptam idegösszeomlást – mondta a Heteknek Mária 2009 tavaszán, amikor már két hónapja képtelenek voltak fizetni a lakáshitel törlesztőrészleteit.
2010 decemberében ülünk Ságváron, a Zámbó család bérelt házában, Mária az elmúlt két év eseményeit összegzi: – A vállalkozásunk csődbe ment, a hitelünk bedőlt, a lakást el kellett adni. Ennek ellenére nem hibáztatom magunkat, mert szerintem a válság miatt egy átlagon felül kereső embernek is nehéz a megélhetés és a törlesztés. Bár azt nem tudta, hogyan fognak megint talpra állni, gyerekkori álmát az újabb nehézségek közepette sem adta fel. Mária édesanyára vágyott, mivel saját anyját soha nem ismerte. A hajléktalan létből történt kitörés kapcsán Zámbóék több újságban és tévéműsorban szerepeltek, és Mária soha nem mulasztotta el elmondani, hogy magának édesanyát, gyermekeinek nagymamát keres. És azt is mindig hozzátette, hogy nem eltartási szerződésre gondol. A megoldást végül a hit hozta el számára: keresztény hívőként az interneten keresett bibliai tanításokat, így talált rá egy fórumra, ahol a lelkészként szolgáló Garamszegi Marika próbál segítséget nyújtani az érdeklődőknek. – Eleinte csak a Bibliáról kérdezősködtem, aztán eltelt jó pár hónap, és egyre inkább úgy éreztem, hogy Marikával nemcsak a hitről tudunk beszélgetni, hanem a gyerekeim neveléséhez is tud tanácsot adni. Egy idő után azt is megírtam, hogy anyukát keresek.
– Kezdettől fogva igyekeztem neki válaszolni úgy is mint lelkész, de később annyira megosztotta velem a gondjait, problémáit, hogy megpróbáltam neki úgy segíteni, mint egy anyuka – veszi át a szót Marika. – Kezdtem megismerni az életét, sok mindent megtudtam róla, a rengeteg szenvedést, amiken keresztül mentek. Fele annyi idős, mint én, nekem hatvanéves létemre nem kellett olyan nehéz dolgokat átélnem, mint amibe ők belekerültek. Marika azt mondja, több volt ez az érzés mint sajnálat, mert a sajnálat egy idő után elmúlik. – Egy idő után, ehhez két-három hónapnak kellett eltelni, azt vettem észre, hogy anyai ösztönökkel és érzelmekkel viszonyulok hozzá. Ha néhány napig nem írt, már hiányzott, már elkezdtem aggódni, hogy csak nincs valami baj? Sokkal közelebb kerültem hozzá, mint azt elképzelni mertem volna. Pedig Marika nemhogy nem magányos, de két lányával, vőivel és unokáival kifejezetten intenzív családi életet élt Mária feltűnése előtt is: – Ennyi idős fejjel az ember nem azon gondolkozik, hogy a két lányom mellé egy harmadikat keressek. Egyszerűen jött, és nem tudtam mit tenni, a szeretet növekedett bennem – magyarázza Marika.
A féléves internetes levelezést követően augusztusban került sor az első személyes találkozásra. Mária és Adrián Ságvárra vonatoztak. A nyolcéves kisfiú egyből felismerte a sokaságban várakozó Marikát, és úgy szaladt hozzá, mint ahogy a régen látott nagymamához szaladnak az unokák. Néhány napot töltöttek Ságváron, Marika bemutatta őket családtagjainak is. – Aztán hazamentek, mi pedig úgy éreztük, valami hiányzik. Az Istentől való szeretet annyira csodálatos: befogadni, akit nem is te szültél, nem te hoztad a világra, mégis úgy érzed, hogy a tiéd. Csak két napig volt itt, de már azt éreztem, jó lenne, ha visszajönne. A visszatérésre szeptemberben került sor, de akkor már az egész Zámbó család jött. Marika pedig a saját családját hívta össze, és egy közös ebéd keretében tudatta döntését: lányává fogadja Máriát.
Azt kérdezem Marikától, hogyan tudott ilyen bizalommal lenni egy interneten megismert nő iránt, pláne ebben a korban, amikor az emberek tele vannak bizalmatlansággal. – Ez csak Istentől lehetett, a Szentlélek által. Aki hívő ember, az tudja, miről beszélek. Ő tudatta velem, hogy te anyja helyett anyja leszel. Ezt a kijelentést vettem Istentől, és azt mondtam, rendben, Uram, az leszek.
– Ott volt Marika apukája is, aki nyolcvanhárom éves. Ő puszilt meg először, és azt mondta, üdvözöllek a családunkban. Aztán elszavalt egy verset, én meg elsírtam magam egyből – meséli Mária.
– Mindig összetartó család voltunk. Édesapám úgy nevelt, hogy igyekezzünk ne csak a nagy ünnepeken összejönni, hanem amikor csak tehetjük. Ott volt a család apraja-nagyja annál az ebédnél. Bemutattam őket, és azt mondtam, Mária mostantól kezdve a lányom, a családunkhoz tartozik, a testvéretek lett.
Mindketten hangsúlyozzák, nincs szó eltartási szerződésről, nincs semmilyen kötelezettség, csak a szeretet köti össze őket. Zámbóék szeptemberben Ságvárra költöztek, Marika talált számukra egy kiadó házat, ami kétszer akkora, mint a pesti panel, mégis fele pénzből kijön a bérleti díj és a számlák.
Újabb jó hír, hogy József talált munkát: a ságvári református lelkész ajánlására egy siófoki vállalkozó alkalmazza a porszívógyártó üzemében. – Ugye milyen hihetetlen? Egy csapásra megoldódott a lakás, a munka, a nagymama. Sőt, azóta már disznót is vágtunk, ez is nagy dolog, nem? Megvan mindenünk – összegzi a történteket Mária.
Délután négy óra van, a kályhában pattog a tűz, megérkeznek József és a gyerekek. Adrián már iskolás, az ikrek, Noémi és Joci óvodába járnak. A nagymama nyakába ugranak, megkóstolják a süteményt, aztán elmennek átöltözni. Amikor visszatérnek, Mózes, Áron és Miriám áll előttünk. Verset szavalnak, boldog karácsonyt kívánnak, majd megint eltűnnek átöltözni.
Apjuk, József nem akar szerepelni az újságban, de miközben felesége és újdonsült anyósa az előszobába vonulnak egy fotó kedvéért, annyit elárul: nem igazán hitt benne, hogy Mária talál magának anyát: – Persze, támogattam a kérését, mert akinek nincs anyja, az biztosan nagyon vágyik rá, hogy legyen. De honnan? Egy anyát nem lehet levenni a polcról.
Megint Marikát kérdezzük: – Féltékenység? Nem. A lányaim is ugyanúgy szeretik Máriát, mint én. Nem kell háromfelé szakadnom: vannak öt-hat gyerekes családok is, mégis tudják egymást szeretni. Nem lopott el Mária a másik két lányomtól.
Nagyon sok mindenben egyformán gondolkodunk – kapcsolódik be újra a beszélgetésbe Mária. – Hasonló az ízlésünk, ugyanazokat az ételeket kedveljük, és ugyanaz a hobbink: bibliai filmek, hitről szóló könyvek.
Bennünket az újdonsült anyós-vő viszony is érdekel, Marika nem kerüli meg a választ: – Kezdettől fogva el tudtam fogadni Józsefet, rendkívül szimpatikus embernek tartom. És ha elfogadom Máriát meg a gyerekeket, hát miért ne fogadnám el azt, akivel ilyen régóta együtt él, és végigcsinálta a sok nehézséget? A nehézségekről Máriának a hajléktalan évek és egy újabb terv jut eszébe. Azt mondja, hajléktalan anyáknak akar segíteni. Éppen a részletek kifejtésére kerülne a sor, amikor betoppan Adrián, és megáll velem szemben: – Feri bácsi, mondd utánam! – Mit, Adrián? – A megtérő imát. – Tudod, Adrián, én már 23 évvel ezelőtt megtértem, …de a kedvedért elmondom. Adrián hozzákezd: – Mennyei Atyám, az Úr Jézus Krisztus nevében megyek Eléd… – Mennyei Atyám, az Úr Jézus Krisztus nevében megyek Eléd… Az ima végén a büszke nagymama szólal meg: – Adrián pontosan azt az imát mondatta el, amit Németh Sándortól hallott az Indul már a nép CD-n…
Búcsúzunk. A kályhából árad a meleg, az üdítőital és a szendvicsek erősen megfogytak. – Egy sütemény illatú, ráncos arcú nagyira gondoltam. Minden összejött, csak a ráncos arc nem – nevet Mária, miközben egy fotó erejéig még átöleli anyukáját.
2010. 12. 23. (XIV/51)
