Kereső toggle

Kiárult sorsok

Minden eladó a Szokol rádiótól a képeslapgyűjteményig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A bolhapiacok reneszánszukat élik, a használtcikkekre szakosodott, magánemberek közötti árucserét szolgáló piacforma népszerűbb, mint valaha. A válság miatt egyre több embernek jelentik ezek a piacok a mindennapok túlélését: eladják apránként az egész életüket. A megállapítást Kalmár Józsi teszi, aki az egyik legrégebbi bútordarab a békéscsabai piacon. Együtt indulunk a szombati bolhapiac feltérképezésére.

„Ezt nézze meg, főnök! Ilyen komoly gépet nem kap másutt!” – kínálgatja fűnyíróit egy roma árus a bejárat mellett. A hófehér inget, élre vasalt szövetnadrágot, hegyes orrú cipőt viselő férfi kalapja alól kikacsintva nyom a kezembe egy szegélynyírót, amelyre szerinte minden komoly férfinak szüksége van. Ez éppen elektromos, de van benzines is, mutatja, és már tolja is a kapu felé az egyik frissen festett gépet. Gyorsan lehajol, párat pumpál, gyakorlott mozdulattal berántja a masinát, és miközben túráztatja, foghegyről köpi felém az árat: tizennyolcezerért vihetem, ami szinte ajándék ár. Hárítom a kínálást, de az emberünk nem enged el, tizenötezret mond, majd átlépi a bűvös határt, kilencezer a vége, fizessem és vigyem. Vége, mondom én is, csak firkász vagyok, cikket írok a piacról, mire dühösen legyint, ne szórakozzam vele, neki kenyeret kell tenni az asztalra.
A fűnyíró hangjára sokan jöttek kibicelni. „Jó, hogy nem vette meg, mert kékesszürke a füstje, eszi az már az olajat” – jelenti ki mindent tudón a nézők egyike. „Eszi a fejed, de nem az olajat! Minek dumál az, aki nem ért hozzá” – mondja egy másik szaki. „Jó gép ez, megéri az árát, meg is venném azonnal, ha lenne miből” – ábrándozik egy másik, miközben bemutatkozik: „Kovács, tudja, az egykori híres focibíró.” Nem tudom, de azért bólintok, miközben a portékáit nézegetem. Régiséggel, mai nevén retró dolgokkal foglalkozik, kétszer három méteres standján ott az egész huszadik század. Horthy-érmék, NDK kávédaráló, ma is kifogástalanul működő Szokol rádió és Misa maci, a moszkvai olimpia kabalafigurája. Kovács sokat utazott, óriási képeslapgyűjteményét is itt kínálja százas kötegekben.
„Szép életem volt, nem gondoltam a kilencvenes években, mikor nyugdíjba vonultam, hogy itt kötök ki. Pedig itt vagyok, ha esik, ha fúj, mert kell a hétvégére egy kis pénz, abból veszek csirkenyakat meg farhátnyesedéket, megfőzi a feleségem pörköltnek vasárnapra. Szégyenkezve jöttem ki először, de csodálkozva láttam a sok ismerőst itt árulni és bolyongani. Öt éve járok ki, hatszáz a helypénz, az mindig kijön, de van, hogy a keresményt is elköltöm itt, a románoktól veszek olcsó holmikat, ami kell a háztartásba. Szégyellek a nagybevásárlókban bolyongani, mert még nyugdíjkor is üresnek érzem a zsebem” – mondja az ex-bíró.
Vezetőm elakadt valahol a „kincses” soron, de az ukrán asztalánál aztán ismét összefutunk. Magyarul alig tud a kereskedő, pedig évek óta itt árulja már a Lada-alkatrésztől a horgászbotig terjedő árukészletét. Drasztvujtye, mondom, mire szélesen vigyorogva rávág egy szpaszíbát. Az ezerötös Zsiguliból áruló ukrán a kommandós bicskáit mutogatja, vegyek egyet, vagy ha kell, van komolyabb, Kalasnyikovra való bajonettje is. A rendszerváltás óta jár ide rendszeresen, mára kialakult vevőköre van, hiszen az egykori szocialista autók alkatrészellátásának biztos forrásává vált.
A bolhapiac kasztrendszerben működik, minden sornak megvan a maga büszkesége, nem lehet a sorok között ingázni. A helyjegyárak mindenütt azonosak, de a műszakisok nem vegyülnek a ruhásokkal, mondja Józsi, a kísérőm. A piac hátsó fertálya a lomisoké: Ausztriából, Németországból „importált” kisebb bútorok, kerékpárok, mopedek várnak gazdára. Az itteni vevők nagyrészt románok, nekik valóságos kincsesbánya a limlom, válogatnak, hangosan alkusznak, a piac itt a legélénkebb. A sorok között időről időre feltűnnek a kéziárusok, akik a helypénzszedők elől bujkálnak nagy táskáikkal. Többnyire román asszonyok, akik a kínai piac olcsó termékeivel üzletelnek: zokni, fehérnemű, papucs és szappan a kínálat.
Az egyik furgonból használt ruhákat, cipőket szórnak a földre terített nejlonra, válogatni felesleges, a vásárlók kiszedik, ami kell. Sándor, az ötletgazda tíz éve fejlesztette ki az egységáras, szedd magad turkálót, ami piaci napokon tökéletesen működik. „Kifogástalan az árum, ez a dolog nyitja, retkes, büdös cuccokat senki nem vesz, hozzám meg ide jár a fél város, mert ezek a cikkek tényleg első kézből származnak” – mondja büszkén Sándor. Vigyázni csak a hamisítványokkal kell, mert arra buknak a vámosok. A piac lüktet, a forróság elviselhetetlen, a büfék felé veszem az irányt.
Miközben a soromra várok egy kávéért, a körülöttem duruzsoló tömeget hallgatom. „A. is meghalt?” – mondja mögöttem egy döbbent asszony. A megkérdezett férfi bólint, de a nő még többet akar tudni: „Mikor? Mi vitte el? Sokan voltak a temetésén?” Információ, hírek, pletykák, ez a piac igazi terméke, ez az, amiért ide jártak és járnak az emberek, mondja a szociológus kutató, akivel a büfé mellett futunk össze. Zöldségért jött, de a bolhapiacra mindig bekukkant, neki ez gyakorlat, innen merít ihletet készülő tanulmányához. A piac eszenciája a kisvárosi életnek, minden karikírozva jelenik meg. Kijár ide mindenki, a hivatalnok, a képviselő, a főorvos, a zongoratanár – fiatal és idős egyaránt.
A piac szélén egy illegális árus kuporog a fal árnyékában. Egy kopott szatyorból csavarokat, szegeket, anyákat kínál, darabját pár forintért. Az áruját a közeli romos kötöttárugyárban szedegeti össze. Mozdulatlanul ül, közönyösen bámul maga elé, közönye szinte kikezdhetetlen. Józsi rámutat a megtűrt emberkére: valaha az ő szavától rettegett a város. Párttikár volt.

Olvasson tovább: