Kereső toggle

Afrikából jöttek

Magyar önkéntesek a polgárháború sújtotta Kongóban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy kontinens, amelynek déli részét paradicsomként, északi részét földi pokolként emlegetik. Egy térség, amelynek déli része turistalátványosság, északi részét pedig jobb szeretnénk elfelejteni. A világ egy olyan pontja, ahol szélsőséges csoportok vallásukban gyökerező ideológiával magyarázzák a mészárlást. Ahol a legmagasabb a megrontott lányok és a gyermekkatonák száma. Az Afrikai-Magyar Egyesület önkéntesei a napokban érkeztek haza Kongóból, ahol a kilencvenes évek közepétől egymást érik a fegyveres konfliktusok.

„Ha két elefánt harcol, a fű az, amelyik szenved” – tartja egy afrikai közmondás, amely jól illusztrálja, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaságban (is) folyamatosan zajló polgárháborúk legnagyobb kárvallottja a lakosság. Ezt testközelből tapasztalhatta meg az a három önkéntes, akik május 13-án érkeztek haza a térségből. Az Afrikai-Magyar Egyesület (AHU) által szervezett Háború Gyermekei Segélyakció második orvosi missziójának tagjait – Prezderka Gyöngyvér gyermekorvost, Csák Enikő neurológust és Szerbin Judit önkéntest –, valamint Balogh Sándort, az AHU elnökét családias légkör fogadta a ferihegyi terminálban. Kembe Sorel, rádiós műsorvezető köszöntötte a hazatérő önkénteseket, akiknek mentalitását az „egri nők bátorságához” hasonlította.
A Kongói Demokratikus Köztársaságban 2003-ban 30 ezerre becsülték a gyermekkatonák számát. A nemzetközi segélyakciók révén 2007-re számuk 7 ezerre csökkent. Az ország ásványkincsekben gazdag régiójáért zajló harcok kiújulásával azonban a gyerekek tömegesen állnak újra csatasorba, sok családnak pedig menekülnie kell. Az önkéntesek olyan, a világtól elzárt kistelepüléseken élő gyermekeken és rászoruló felnőtteken segítettek mobil klinikájuk révén, akik a menekülés és kifosztottság következtében teljesen kiszolgáltatottá váltak a betegségekkel szemben.
„Először egy rádióműsorban hallottam a segélyszervezetről, mikor az első orvoscsoport hazaérkezett” – mondta lapunknak Csák Enikő neurológus, aki akkor határozta el, hogy ő is jelentkezik önkéntesnek. A közbiztonság miatt félt a legjobban, mert tudta, hogy mindennaposak a harcok, lövöldözések, fosztogatások. „ENSZ-katonák kísértek minket mindenhova, nélkülük egy lépést sem tehettünk. Az alatt az idő alatt, amíg ott voltunk, felgyújtottak egy falut, öt gyereket és két felnőttet elevenen égettek el” – mesélte.
Voltak olyan települések, pigmeus törzsek, ahova csak gyalog vagy tankkal lehetett eljutni. A magyar önkéntesek ennek ellenére naponta 60-80 beteget láttak el fejenként, és szolgálatuk ideje alatt összesen körülbelül 2300 embert gyógyítottak. „Orvosilag óriási kihívásokkal találkoztunk, olyan betegségekkel, amikkel itthon sohasem. Rengeteget tanultunk” – mondta Prezderka Gyöngyvér.
A misszió tagjai a megdöbbentő momentumok közé sorolták azt is, hogy amikor benéztek a vályogból épített kunyhókba, semmit sem találtak a víztároló kannán kívül. „A gyerekek számára természetes volt, hogy a csupasz, koszos, köves földön alszanak” – mondták. Ugyanakkor feledhetetlen élmény volt számukra az embertelen körülmények közötti emberség megtapasztalása is: „Mindenki nagyon hálás volt nekünk a segítségért, volt olyan, aki többször megköszönte a segítséget még egy-két nap elteltével is.”
Azzal kapcsolatban, hogy vajon miért nem érzik az emberek az afrikai helyzetet közügynek, az önkéntes munkákat fontosnak, a misszió tagjai úgy vélekedtek, hogy „mindenki azt mondja, szép és jó a munkánk, de senki nem tesz semmit. Két kezünkön meg tudjuk számolni az Afrikában lévő segélyszervezetek számát.”
Balogh Sándor, az AHU elnöke és Pató Zsolt elnöki megbízott nem tagadja, hogy a szükségben lévők számához viszonyítva cseppnyi segítséget tudtak csak nyújtani, mégis úgy tartják, hogy érdemes folytatni ezt a munkát. Már meg is hirdették a harmadik orvosi missziót.
Ugyanakkor nem csak Kongóban van szükség a segítségre. Az AHU második orvosi missziójának hazaérkezését megelőzően egy 13 éve elrabolt, és fogságban tartott ugandai hölgy, a 26 éves Catherine Ajok megdöbbentő szabadulására kapta fel a fejét a világsajtó. Catheriene-t 13 évesen az iskolai kollégiumból rabolta el „az Úr Ellenállási Hadserege” (Lord´s Resistance Army, LRA), egy észak-ugandai felkelő csoport. A mozgalmat Joseph Kony irányítja, aki Isten szóvivőjének tartja magát, és több mint 20 éve azzal a céllal kezdte el a „munkáját”, hogy a kormányt megdöntse, és egy, a bibliai tízparancsolaton álló államot hozzon létre.
A véget nem érő törzsi háborúk folyamatos terror alatt tartják a térségben élő embereket.
A gyerekkor itt hamar véget ér. A lázadó törzsek – az LRA-hoz hasonlóan – kisgyermekeket rabolnak el, családjukat megölik, így azok nem tudnak hova visszaszökni. Súlyos fizikai és lelki kínzásokon esnek át, szinte teljesen kitörlik belőlük az identitásukat, a felnőttek felszítják bennük a gyűlöletet, harcosként új nevet adnak nekik, kemény drogokat kapnak, hogy „gyilkológéppé” alakítsák őket.
Az LRA által 13 éve elrabolt 109 kiskorú közül 79-et elengedtek, a fennmaradó 30 lányt viszont magukkal vitték a dzsungelbe, ahol csoportokra osztották őket, hogy „kiszolgálják” a katonákat – meséli Catherine, aki 2009 márciusában szökött meg. Kony-tól született kétéves kisgyermekével egy hónapja bolyongott a dzsungelben, amikor rátaláltak. Sokan hősként tekintenek a fiatal hölgyre, akinek csodával határos módon sikerült megszöknie rabszolgatartóitól. Azt mondja, korábban nem fordult meg a szökés a fejében, mert azt, aki sikertelenül próbálkozott, a többi gyereknek kellett agyonvernie botokkal. Joseph Kony seregében csak 1000 képzett katona van, a többi mind gyerekkatona, akiket otthonról raboltak el.
A 13 éven át tartó borzalmak után Catherine azt mondja, hogy szeretné a tanulást folytatni, mert „az afrikai nő számára a tanulás az egyetlen kiút a nehéz körülményekből”.
Csák Enikő szerint ez valóban így van, de az egyetlen és egyben legnagyobb probléma az, hogy Afrikában az általános iskola is fizetős. Sok olyan eset volt, mikor a szülők már nem tudták fizetni gyermekeiknek az iskolát, így a gyerekek katonának álltak.
Azt, hogy a polgárháborúk mikor fejeződnek be, senki nem tudja. A missziós csoport tagjai a látottak alapján nem túl bizakodóak. Arra a kérdésre, hogy mi lehet az oka a véget nem érő háborúknak, a magyar önkéntesek úgy vélekedtek: „talán az, hogy senkinek sem az érdeke, hogy véget érjenek”.

Olvasson tovább: