Kereső toggle

Alternatív falvak

Nem kell ide multi, ha van hazai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Utópia vagy sem, kétségtelen, hogy a gazdasági válság újabb lökést ad az önfenntartás elvén működő helyi közösségeknek. Egyre többen költöznek úgynevezett „ökofalvakba”, és a „hagyományos” települések is mind inkább rákényszerülnek saját erőforrásaik kihasználására – így védekezve a globalizáció „ártalmaival” szemben. Munkatársaink három településen: Visnyeszéplakon, Galgahévízen és Pusztaföldváron jártak.

Már önmagában szimbolikus jelentőségű, hogy Visnyeszéplak nem szerepel a hagyományos térképeken. A Somogy és Baranya megye határán, a Zselic festő lankái között fekvő településre egy erdészeti út vezet, de az utolsó szakaszt már földes úton kell megtennie a látogatónak. A hatvanas években kihalt, egykori sváb szőlőtermelő falucska a rendszerváltás után kezdett benépesülni. Az új lakók a fogyasztói társadalomból kiábrándult idealisták voltak, akik eltökélték, hogy távol tartják magukat az olyan civilizációs ártalmaktól, mint a televízió, az autó, továbbá az adalékanyagokkal „felpumpált" kenyér vagy éppen a „gyári" ketchup. A felsorolásba talán még az újságírókat is bele lehetne venni, legalábbis az alapján, ahogy a helybeliek az érdeklődő zsurnalisztát fogadják.

„Volt már néhány rossz tapasztalatunk, meg aztán nem is akarjuk magunkat reklámozni" - magyarázza Zaja Péter, a falu egyik „alapítója". Vele több mint egy hónapja beszéltük meg a találkozót, akkor arra kért, inkább a böjt és a húsvét után jöjjek. Most, hogy már itt vagyok, tartózkodóan, de készséggel tájékoztat, a szomszédok közül azonban legtöbben elzárkóznak a beszélgetéstől.

Péter feleségével, Anikóval él a felújított és kibővített vályogházban, egy fiuk van, ő Kaposváron tanul, csak hétvégén van otthon. A sparhelten melegszik az ebéd: húsleves és rakott zöldbab kölessel - jut belőle a látogatónak is. Itt minden „házi" és „bio": a Tescóban évente egyszer fordul meg a családfő, miután szinte mindent helyben termelnek meg vagy szereznek be. „Annak idején alapítója voltam a Budapesti Műszaki Egyetem Zöld Klubjának. Megcsömörlöttünk a fogyasztói kultúrától, ezért olvasmány- és filmélményeink nyomán elhatároztuk, hogy megvalósítunk egy önfenntartó települést. Így költöztünk ide Visnyeszéplakra 1991-ben, akkor 25 éves voltam" - meséli Péter immár egy kávé és némi aszalt alma mellett. Hozzáteszi: ma már van autójuk, sőt a televízió és az „ámítógép" is helyet kapott az otthonukban, de hetente maximum egy filmet vagy néha egy focimeccset néznek meg, a világhálót pedig az egyesületi munkához használja. Mindenesetre ma úgy él, ahogy azt fiatalemberként elgondolta.

A faluban valamivel több mint 20 család él, a lakosság 120 fő körül van - a gyerekek aránya több mint 50 százalék. Mindenki gazdálkodik kisebb vagy nagyobb területen. Péterék hét hektáron: ennek fele erdő - innen nyerik a ház körüli munkákhoz szükséges faanyagot és a téli tüzelőt egyaránt -, a másik fele pedig nagyrészt gyümölcsösökkel tarkított legelő, de jut hely a gabonának és a konyhakertnek is. Tartanak néhány baromfit, és tervben van, hogy egy tehenet is „üzembe állítanak". Amit nem tudnak megtermelni, azt a falubeliektől szerzik be, gyakran cserekereskedelemmel. ők almát adnak, a szomszéd meg mézet vagy kecskesajtot. Kérdezem, mi a teendő, ha marhapörköltre éheznek meg. Azt mondják, a legutóbbi időkig ez nem fordult elő, mert vegetáriánusok voltak, de ma már sorban állnak, ha valaki marhát vág a faluban. Péter fontosnak tartja hozzátenni, hogy bár nem élnek fényűzően, a világgazdasági válságból az égvilágon semmit nem érzékelnek.

Azt, hogy a falu létének a gazdaságin túl világnézeti alapja is van, jelzi, hogy „tűzön-vízen" keresztül harcolnak iskolájukért. „Manapság a kisiskolákat halálra ítélik, de ezzel a települések jövője is elvész. Mi nyolcadik osztályig itt tanítjuk a gyerekeinket, bár ezt nem sok iskola vállalja fel, hiszen ráfizetéssel jár. Szerencsére egy alapítványi intézménnyel sikerült megállapodnunk" - mondja Anikó. Hozzáteszi, van néhány pedagógus a faluban, de megesik, hogy egy-egy tantárgyból valamelyik szülő készül fel és ad órát a nebulóknak. Azzal kapcsolatban, hogy a továbbtanulás szempontjából ez nem jelent-e hátrányt, egyértelműen az a válasz, hogy nem: a széplaki középiskolások közül mindenki 4,5-ös átlag felett teljesített félévkor. „Nem tudok olyanról a gyermekeink között, aki felnőttként nem itt szeretne majd élni" - jegyzi meg Péter.

A szellemi-lelki alapokhoz a házaspár szerint a keresztény hit és a „magyar anarchizmus" egyaránt hozzátartozik. „A többség katolikus, de élnek itt reformátusok és pünkösdiek is. Istenhit nélkül nem lenne közös nevező, nem tudnánk együtt ünnepelni, és az emberi kapcsolatok is törékenyebbek lennének, bár így is vannak konfliktusok. Itt nem működik a hierarchia. A magyar egyébként is meglehetősen öntudatos nép, nehezen viseli, ha mások irányítják. Ez működik a germánoknál vagy az angoloknál, de nálunk sok-sok egyéni gondolatvilág eredőjeként jelenik meg a fejlődés" - magyarázza Péter. Felesége példaként említi, hogy annak idején a magyarok éppen ezért törzsszövetségben éltek, és ma is úgy gondolkodnak, mint a székelyek, hogy mindenki egyként nemes.

A faluban tett séta során Vera nénivel, a füves asszonnyal és az ötgyermekes Korpics Józseffel sikerül még szóba elegyedni. Az ősz hajú asszony '96 óta él itt, 40 ezer forintos nyugdíját gyógynövények árusításából egészíti ki. A csalántól a galagonyán át a gyermekláncfűig mindent gyűjt, a füveket-gyökereket szárítja, keveri, és termékeit elcseréli vagy a fővárosban eladja.

A hosszú hajú, szakállas Korpics gazda 2001-ben költözött Visnyeszéplakra. „Előző életében" földmérő volt, de minél többet kellett számítógéppel dolgozniuk, annál jobban ábrándult ki a szakmájából. Azt mondja, hogy a szükségleteik 70 százalékát  megtermelik - bár ehhez reggeltől estig dolgozniuk kell -, így mindössze 100 ezer forintos havi költségvetésből el tudja tartani hétfős családját. „Van, aki romantikusnak látja mindezt, de azért itt keményen dolgozni kell, és a városi igényeket is lejjebb kell adni" - hangsúlyozza. A megélhetésen túl nála is világnézeti okok állnak a civilizációtól való visszavonulás hátterében. „A mai világ nagyon eltávolodott Istentől, látszik, hogy recseg-ropog minden. Itt az ember visszatalál a Teremtőhöz, és együtt dolgozik vele" - fogalmaz.

Ökolábnyomok

Ökofalu 400 méter múlva jobbra - a jelzőtábla útmutatásának engedve jobbra kanyarodunk, és elhagyjuk Galgahévíz közigazgatási határát, hogy egy csodálatos hangulatú domboldalhoz érjünk. A terület egy erdővel kerített mesterséges víztározóra tekint, rajta többségében nádtetős, de korántsem ódivatú házakkal. Utunkat egy méretes székelykapu állja, rajta felirat: „Galgahévízi Ökofalu, autóval behajtani tilos."

„Az ökofalu ötlete egy 15-20 fős, főként környezetvédő értelmiségiekből álló baráti társaságé volt a nyolcvanas évek elején" - mondja Varga Géza, a falut üzemeltető Gaia Alapítvány vezetője. Az alapítók egy része svédországi egyetemeken tanult alternatív közgazdaságtant, ami által lehetőségük nyílt olyan ismeretek és információk megszerzésére, amiről akkortájt jóformán hazánkban hallani sem lehetett. Az évek során kialakult bennük az a nézet, miszerint korunk legfőbb tévedése a folyamatos, korlátok nélküli termelés és fejlődés fenntarthatóságának ideája.

„A földet ma nem mint egy komplex egységet nézzük, hanem az ökonómiai szempontokat az ökológiai fölé helyezzük, és ezzel saját magunk és unokáink alatt vágjuk a fát. Egy átlagos magyar embernek kétszer akkora az ökológiai lábnyoma, mint amekkorát elbírna jelenleg a föld. Ezért  fontos, hogy ezt az értéket az optimálisra csökkentsük, és ne a gazdasági fejlődéstől várjuk az orvosságot az éhezésre, romló egészségi állapotra, szegénységre, környezeti ártalmakra és egyéb, egyre sürgetőbb problémákra. Röviden ezt ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor egy család az egyre növekvő szükségleteiből eredő adósságait csupán plusz bevételekből kívánja fedezni és nem a család kiadásainak és életvitelének a racionalizálására helyezi a hangsúlyt" - magyarázza az alapítvány vezetője.

Felmerül persze a kérdés, hogy mi számít jogos és túlzott szükségletnek? Vajon túlzott igény lenne például a fűthető jakuzzi? Varga Géza szerint, nem feltétlenül, bár a maga részéről nem tart igényt erre a dologra, ám ha a kedves „ökofalusi" lakos nem tud enélkül élni, hát tegye, de csakis abban az esetben, ha ezzel a „havi ökolábnyomadagját" nem tapossa túl.

Mint mondja, nem egy felülről irányított változás kell ide, hanem egy vidéki, falusi evolúció. Ennek révén az emberek a 21. század ésszerű igényeit figyelembe vevő, a csúcstechnológiát kihasználó szimbiózisban élhetnének a természettel. Például a házakat nem a világ végéről hozott ipari építőanyagokból húzzák fel, hanem az adott település környezetében fellelhető anyagokból. A galgahévízi ökofalu születésének alapelve azonban nem merül ki az ökotípusú házak építésében, lakói egyszersmind „paradigmatikus" váltásra szánták el magukat: a paternalista állam gondoskodása helyett a saját kezükbe veszik a sorsukat.

A településhez tartozó mezőgazdasági területeken mintegy 360 hektáron zajlik a gazdálkodás a vegyszerek teljes kizárásával. Jelenleg 20-25 ember dolgozik a gazdaságban, ahol szarvasmarhát, baromfit tartanak, többféle gabonát termelnek, és a fűtéshez szükséges biomasszát is előállítják. A saját fogyasztásra és értékesítésre egyaránt készülő termékeket hagyományos technológiával gyártják. Ebből a meggondolásból alkalmaznak például kőmalmi őrlést, tejsavas tartósítást, barnatészta-készítést tojás nélkül, mézet a cukor helyett vagy a kezeletlen tej fogyasztásra történő előkészítését. Varga Géza elmondta, idén több mint 12 család beköltözését várják.

Közös kapa

„Mániámmá vált az önfenntartás, tizenegy éve próbálom a választóimat is erre rádöbbenteni, és lassan talán egy kis sikert is elkönyvelhetünk ezen a területen" - vallja a Békés megyei Pusztaföldvár polgármestere, Baranyi István (kis képünkön). A polgármesteri hivatal előtt asszonyok kapálnak, kérdezem, szabad-e fotózni. Azt mondják, ha beállok kapálni, lehet szó a dologról. Veszem a zakómat, nyúlok a kapáért, mire nevetve kérnek: „Ne szégyenítsen meg az úr minket!" „Nem szégyen a munka" - válaszolom, mire nevetve bólogatnak, nekik sem. Már nem.

A helyi önkormányzat nemrégiben elfogadott egy tervet, ami hosszú távon épít a szociális munkaerőre. Nem hagyományos nyári dömpingfoglalkoztatást terveztek, hanem szinte egy falugazdaságot. A munkások lelkesen beszélnek az új programról. Nincs lógós a brigádban, mind az öten egyformán húzzák az igát, nem úgy, mint régen, amikor a közmunkások jó része csak reggel ment be jelentkezni, aztán leléptek a kocsmába. Most ez lehetetlen, mert a polgármester szigorú, megmondta már az első napon, aki nem működik együtt, azt a törvény értelmében el lehet küldeni, és semmilyen támogatásra nem lesz jogosult.

Első lépésként a hivatal kertjébe száznyolcvan gyümölcsfát ültettek, ezek folyamatosan teremnek majd. A gyümölcs megy a konyhára, amit maguk üzemeltetnek, és ahol a helyi óvodások, iskolások ingyen étkeznek. A kertben most éppen krumplival vetik be a fák közét. Hagyma, borsó, bab, répa, zeller, spárgatök és uborka kerül még az ugaron maradt területbe. „A paradicsomnak is hagyjatok helyet!" - adja ki az utasítást a polgármester, miközben beszélgetünk, és a munkásoknak az árkokat, a parkokat is rendbe kell hozniuk.

Az állatorvosként is praktizáló Baranyi Istvánnak nagyon jó a kapcsolata a faluval és képviselőtársaival is - politikai hovatartozástól függetlenül. Amíg ő a Fideszhez húz, az alpolgármester munkáspárti politikus, de mindketten erős lokálpatrióták. Ez a közös nevező elég a kitűnő együttműködéshez, a nagypolitika kérdései maradnak elméleti síkon: a falu fontosabb. A kétezer lakos közül jelenleg hatvanöten dolgoznak az önkormányzatnak, legalább öt hónapot, minimálbérért.

Amint a zöldségeket elvetették, belefognak lerobbant sertéstelepük javításába, és még az idén harminc hízót nevelnek a konyhájuknak. „Talán a falubeliek is kedvet kapnak újra a jószághoz, nem a multik által behozott bizonytalan eredetű húsok után kajtatnak, hogy hol olcsóbb" - mondja a polgármester. Búcsúzóul még egy kérdést teszek fel: nem utópia csupán az önfenntartás? A polgármester nevetve válaszol, jöjjek vissza egy év múlva, akkorra kiderül.

(Összeállította: Sebestyén István, Csoma Gergő, Hajdú Sándor)

Olvasson tovább: