Kereső toggle

Petrence, ciher, hajkolás

Egy költői munkanap a békési favágók között

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Az erdő mindig titokzatos marad, hiába járod be újra és újra, a fák csendjét mindig máshogy hallod” – jut eszembe egy klasszikus sor valahonnan, miközben a fák csúcsát nézegetem, és a pirkadatot köszöntő madarak csicsergését csodálom. A már-már költői szárnyalásnak egy láncfűrész visítása vet drámai véget, na meg Kócos favágó kemény mondata: ha már tátani jött a száját az úr, legalább ne álljon az útba.

Reggel a bisztró előtt állunk, ki pálinkával, ki kávéval ébresztgeti magát. A főnök autóját várjuk, megyünk erdőzni. Jómagam csak egy alkalomra, a brigád meg ugyanúgy, mint minden más napon. Kócos Sanyi bandája évek óta ugyanazokból áll: nehéz munka a fakitermelés, a puhányok rég megfutottak. Miközben a kávét kevergetik, lapos pillantásokkal méregetnek, már az öltözetem miatt is kilógok a sorból. Rajtam új munkásoverall feszít, ők meg olyanok, mint valami madárijesztő - ám a kopott gúnyáról később kiderül, svéd munkásruha, sok helyen bőrrel erősített igazi favágóholmi. Közben befut a főnök autója, gyorsan mászunk a ponyva alá, és már fordulunk is a faluszéli útra.

A földút sarát még a terepjáró is nehezen gyűri, de fél óra hánykolódás után megállunk. A erdő csendje felemelő, csak járkálok és bámulok, nem jártam erre vagy húsz éve. Aztán jön a főnök a láncfűrésszel, és én is hamar a helyemre kerülök, rakom a fát petrencébe. Erdésze válogatja, mennyi is az erdei köbméter, de általános szokás szerint az egy méter hetven centi széles fatörzsekből egy méter magasan és öt méter hosszan raknak egy petrencét. Reggeli előtt megrakunk kettőt is, miközben három fűrész húzza a talpalávalót. „Más a szólama mindegyiknek, teljes fordulaton visít, alapjáraton röfög" - mondja rakodótársam, Palika, aki  egyben a csapat legjobb fűrészkezelője, de Kócos Sanyi nem engedi a géphez, mert tegnap este a jóból megártott a sok. Reggel egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy rakodni küldje: aki piál, az izzadjon, járja a mondás a bandában. A csaknem délidőben elköltött reggeli közben a főnök elmagyarázza: a láncfűrész és a fa olyan kombináció, ami még a józan emberre is veszélyes. Nemrégiben egy tragikus eset borzolta a favágók idegeit. Az egyik legjobb környékbeli fűrészes lelte halálát egy hatalmas tölgy kidöntése közben. Nem volt ittas, nem volt felelőtlen, mégis megtörtént a baj, a fa egy része rázuhant és agyonnyomta.

A favágás energiafogyasztó munka, ezért a reggeli sem müzliből és frissen facsart narancsléből áll. A menü többnyire ugyanaz: „kalóriaszegény" szalonna szabad tűzön sütve, majd pirított kenyérre csepegtetve, hozzá erős paprika, és desszertnek egy kis kolbász. A tűz közelében mindenki egyszínű lesz: piros, ezért itt nincsenek etnikai viták, nincsenek haragosok, olajozott, jó csapatként mozognak a munkások. Teljesítménybe dolgoznak, a prémium pedig fában vihető el.

A Kócos-csapat délben sziesztázik egyet, mert négy óra fűrészelés után bizony erősen remeg az ember keze.

A kétórás pihenő azonban nem heverészést jelent: élezni kell a fűrészt, különben csak szalad a fán. Szabadkézzel szögbe reszelni a láncot csak igazi favágók tudják, a közönséges hobbifűrészesek sablon mellett éleznek. Kérdésemre, hogy mennyi idő kell, mire megtanulja az ember a reszelést, az egyik szaki,  Zoli bá' foghegyről válaszol: születni kell arra. Akkor jó a lánc, mikor szinte a saját súlyától megy a fűrész a fába, még alapjáraton is csak úgy harapja a rönköt a gép.

Újra beállunk, ezúttal a ciherbe raknak a fiúk, nehogy kimaradjak valami jóból. A ciher azt a sűrű aljnövényzetet jelenti, ami többnyire kökényből, csipkebokorból és szederindából szövődik a fák alatt. Vendégmarasztaló. Itt hamar kiderül, mit bír az új munkásruhám. Semmit. Előbb a térdénél szakad el, majd egy méretes csipkebokor szedi le rólam a fél nadrágszárat. Palika, akivel együtt kaszáljuk az aljnövényzetet, röhögve mondja, legatyásodtam alaposan. A kaszák korongja visít egy órán át, majd jöhet a tüzelés, de nem akar égni a nyers csipkegally, mert nem nagyon tűri az égetést. Egy darabig kínlódunk, majd Palika megunja, és egy szakadt autógumit hoz elő. Avarból tüzet rak, a közepébe löki a gumit, ami hamar feketén füstöl, majd erre a fészekre hajigáljuk a gallyat. Lángol a máglya, ég a nyers csipkebokor, de inkább kökénnyel tápláljuk a lángot. Egyik pulóver a másik után vedlik le az emberről, pörkölődik a szemöldök, a haj rendesen.

Kócos szólít, menjek vele dönteni. Nem vagyok amatőr a fadöntésben, de amikor az óriás tölgyeket meglátom, bizony elfog a félelemmel vegyes tisztelet. „Hajkoljuk szélirányba, és rávágunk ferdén, hogy roppanjon" - szól az utasítás. Nézi, értem-e, de nem fog ki rajtam. Hajkolni annyit tesz, hogy éket vágni; ferdén rávágni pedig a döntés irányát jelenti. Nekifogok óvatosan, és magam is meglepődöm az eredményen: a hatalmas tölgy méltóságteljesen dől el. A törzs közepén olyan odú, amibe mi is beleférnénk. A fél évszázados fák odvasak, betegek, ezért kell őket kivágni. Rönkölni is kemény meló, pláne, hogy a szélességét egyszerre nem éri át a fűrész. Úgy kell forgatni a gépet, mint a nokedlit - mondja Zoli bá'.

Lassan emelni se bírom a kezem, este lehetne már, gondolom magamban. Észreveszik a fiúk, nevetve mondják, csak még fél órát maradjak talpon. Hazafelé a platón már nem forog a nyelvem se, csak bambulok, mikor Palika megszólal: szép az erdő ilyenkor alkonyatkor, mondjak rá valami költőit. Másra nem futja, csak egy „ja"- ra és egy tompa vigyorra. Holnap reggel a fiúk újra kezdik, én viszont azon ábrándozom, hogy reggel tízig fel se kelek, úgy fáj mindenem.

Olvasson tovább: