Kereső toggle

Mari néni mennyei főztje

Bazi nagy házi lagzi

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Még a nyár végén jött egy díszes meghívó, hamarosan esküvő lesz a rokonoknál. Hiába költöztünk már évtizede el a faluból, a rokon az rokon, ott a helye az esküvőkön. Szóval menni kellett, kényszeredetten mégis azon törtük a fejünket, hogyan lehetne elegánsan kimenteni magunkat. A mentegetőzési rohamnak egy apró információ vetett véget: igazi falusi lagzi lesz, és Mari nénénk főzi az ünnepi vacsorát. Mennyei ízeket, kalandos gasztronómiai utazást, csodás leveseket, sülteket és csirkepaprikást sok-sok omlós galuskával – ezt jelenti nekünk Mari néni főztje. A kényszerből így várva várt esemény lett, sőt a lakodalomra való készülődés első pillanatától jelen lehettem.

Lakodalom: nagy aggodalom - tartja falun a mondás, de ha időben elkezdődik a szervezés és a munka, akkor az aggodalomból jó lakodalom lesz. Sándor bácsi negyven éve vőfélykedik, tapasztalatainak gazdag tárháza számtalan emlékezetes lakodalmat őriz. „A szegénység olyannyira nagy úr volt valamikor, hogy a meghívot-tak mindegyike vitte a családjának valót, a süteményt, a tyúkot meg a bort" - meséli az idős lakodalomszervező. A mai világban újra terjed falun ez a fajta önellátós lagzi, hiszen a megélhetés nem könnyű vidéken, és a szülők megoldhatatlan helyzetbe kerülnek egy több száz fős dínom-dánom megtartásával. Szokás volt régen, hogy a lakodalom hetében még a lakodalmas ház azon ismerősei is, akik nem kaptak meghívást a vendégségbe, felkeresték a házigazdákat, hogy különböző nyersanyagokkal (rizs, cukor, tej, liszt) segítsék a készülődést. Ez a hagyomány ma is él a községben, így az ajándékokon kívül az íratlan hagyományok szerint a falubeliek élelmiszerekkel is hozzájárulnak a lakodalmi készülődéshez.

Az eseményt megelőző hét közepén hozták a friss tejet, ekkor kezdték sütni a süteményeket és a lakodalmas kalácsot. Péntek reggel kezdődött az igazi nagyüzem, jöttek sorban a kopasztóba - vagyis kapcsolódtak bele az előkészítő munkálatokba - a meghívottak. Hajnalban keltem, nehogy elkéssek, de mire a lakodalmas házhoz érkeztem, már javában perzselték a disznót, vágták a kappanok nyakát. Nagy volt a nyüzsgés, sok a munka: valóságos mészárszék működött az udvaron. A menyasszony közben nem győzte átvenni a sok tortát és süteményt. A fiatal pár visszatelepülő, évekkel ezelőtt elkerültek a faluból a fővárosba tanulni, dolgozni, de hiányzott nekik a közösség, az egymásban való feltétlen bizalom és az életre szóló barátságok. Elhatározásukat, hogy egybekelnek, a hazaköltözésükkel kívánták teljessé tenni. Zsolt, a vőlegény egyszerűen fogalmazta meg tapasztalatait: „Fontos, hogy az ember valahol otthon legyen a világban, mi rájöttünk, hogy nekünk itt van az otthon." Dolgozott külföldön, élt hajókon, ám betelt a kalanddal, és hazavágyott, de leginkább otthonra, családra.

A menyasszony, Sári, a faluról költözött Pestre a családjával már évtizedekkel ezelőtt. A nagyváros nyüzsgése-pezsgése életeleme lett. Egy idő után azonban üressé vált, megunta a felszínes kapcsolatokat, többre, másra vágyott. Egyre többször érezte, hogy nem jó neki a függetlenség, az élete nem teljes. Aztán egy partin összefutott Zsolttal, lassan szerelem alakult ki köztük, majd jött a nagy elhatározás: megházasodnak, és visszaköltöznek falura. Kaptak hideget, meleget a barátaiktól, nevezték őket idealistának meg urbánus parasztnak, de nem számított, vettek egy kis házat a faluban, azt újítgatták, és a nagymama unszolására végül eltekintettek a kétszemélyes „hippi" esküvőtől. Az anyagiak azonban szigorúan ellentmondtak a hetedhét országra szóló dínom-dánomnak.

Ekkor jött az ötlet Sándor bácsitól: legyen úgy a házasodás sora, ahogy évtizedekkel ezelőtt, batyus lagzit kell tartani, a rokonok, barátok összeadják, ami kell. A szükséges használati tárgyakat, asztalokat, széket, padokat, evőeszközöket, tálakat, tányérokat, merőkanalat, evőkanalakat, kést, villát, sütőtepsit, poharakat lehet ma már kölcsönözni, de jobban érzi magát mindenki, ha segíthet, ezért inkább összeadtuk a szükséges holmikat - mondja a vőfély. Az ő dolga a pontos szervezés, ki mit tud hozni, mire van szükség. Az esküvőre termet akartak bérelni, de nem sikerült az időpontot egyeztetni, ezért maradt a ház és az udvaron több sátor. Három szobát is kiürítettek, sőt még a frissen épült pajtát is igénybe vették az eseményre, ott folyik most a kopasztás.

A lakodalomhoz szükséges húsételekhez elengedhetetlen a disznóvágás, illetve - tehetősebb családoknál - a borjúvágás, amire az esküvő előtti napon kerítünk sort - mondja a főszakács, Mari néni.

Az ételeket készítő szakácsnőt egyébként 2-3 héttel a vendégség előtt illik felkérni a megtisztelő feladatra, meséli a szokásokat a néni, hozzátéve, hogy örömmel vette vállára a lakodalom ügyét, hiszen manapság ritka már falun is az igazi batyus lagzi. Közben válogat a húsokban, csak a szépet, a tisztát szabad kiválasztani, hiszen jót főzni, emlékezetes „mé-nűt" összeállítani csak kiváló alapanyagból lehet.  „A gazdagabb családok megrendelték a vendég-lőből az ételt, kifizettek egy vagyont az ételért, italért, de sokszor silány minőséget kaptak a pénzükért, úgyhogy előbb-utóbb megint divatba jön majd a háznál való lakodalom" - állítja a főszakács néni.

A menü egyszerű, mégis ünnepi: tyúkhúsleves csigatésztával, birkapaprikás, sült csirke, édesség (aprósütemény, sült tészta, kalács) és éjfélkor kolbász. Mari néninek három segítsége van, és a közel nyolcvanéves főszakács mozgatja is őket rendesen. Egyik a tyúkokat szortírozza, a másik a kolbásztöltést figyeli, a harmadik a zöldségekkel foglalkozik. Szombat reggelre készen kell lenni mindennek, Mari néni félelmetes tempót diktál. Késő este már mindenki fáradt, de jön a kóstoló a levesből, ami szó szerint erőleves: mindenki új erőre kap tőle. Éjfél körül az emberek haza indulnak pihenni, minden elő van készítve, a ház, a sátrak feldíszítve, reggel jöhet a nagy esemény. Mari néni csendben üldögél az egyik sarokban lévő üstház mellett, szinte szégyenkezve eszik. Főtt csirkelábat rakott a tányérjára, azt mondja, nosztalgiázik. Egykor, amikor főzni tanult, az volt a szokás, hogy a leves ízét a csirkelábakon mérték le: ha finom, akkor minden rendben van. A kérdés magától adódik, a válasz is egyszerű: a csirkeláb megfőtt, a leves kiállja a holnapi próbát.

Olvasson tovább: