Hogy melyik az igazi verzió, arra már talán Sándor Károly sem emlékszik. Arra viszont igen, hogy amikor Szegeden tizenhárom éves korában beválasztották maguk mellé a nagyok, Rajcsányi meg a Tombász, már akkor azt mondták, „gyere Csikar, beférsz ötödiknek”. Egyébként egyikükből se lett focista.
Akkor persze még a kis Csikarról sem lehetett tudni, mivé növi ki magát, hiszen gumigyári munkásként dolgozott. „Dobónál dolgoztam, ő volt Móraváros elnöke, és egyben gumigyáros. Bicikli- és autógumikat gyártottunk, igen meleg volt, gatyában dolgoztunk. A munka után fociztam, és ott látott meg Bukovi Márton az MTK-ból, akinek balszélsőre volt szüksége. Felhoztak Pestre, és 1947-ben játszottam először az MTK-ban, éppen azon a meccsen, amikor leszakadt a tribün” – meséli Csikar bácsi, aki 80 éves kora ellenére ma is jó erőben van, és elegáns öltönyben-nyakkendőben fogadja a Hetek munkatársait.
Ha 1947-ben elrugaszkodunk, és egy jókorát ugrunk előre az időben, egészen odáig, hogy Csikar már tagja a magyar válogatottnak, amelyet akkoriban Aranycsapatnak hívtak, talán nem csak bennünket érdekel, mekkora sztárok voltak minden idők legjobb magyar focistái.
Csikar bácsi szerint ilyen csapat, amelyben öt világsztár játszott egyszerre, soha nem volt, és most sincs. „Mert az igaz, hogy annak idején Pelé mellett ott volt Garincha, de az Aranycsapatban egyszerre játszott Kocsis, Puskás, Bozsik, Czibor és Hidegkuti.”
És hogy mekkora sztárok voltak a pályán kívül, arra álljon itt a következő történet: Amikor egyszer Egyiptomban turnézott a csapat, a házigazdák kedveskedni akartak nekik, és elvitték őket Thébába, Kairótól 900 kilométerre, hogy megmutassák a királysírokat. Megtettek tehát 900 kilométert, már lefelé ballagtak a piramisban, amikor Puskás Öcsi kezdte unni a dolgot. Mondták neki, hogy még egy kicsit tartson ki, megéri, mert a piramis alján van Tutanhamon múmiája. De Puskás erre ingerülten azt mondta, ő nem megy tovább, ha ott van lenn, hát hozzák fel a szálloda halljába.
Csikar bácsi szerényen azt mondja, Puskás futballzsenialitásához a sajátját sem mérné. „Öcsi lábához ragadt a labda. Amikor edzésen messziről ívelgettünk egymásnak, ő úgy vette le, mintha odaragadt volna a lábához. Amikor ezt először megláttam, odaszaladtam, és megkérdeztem tőle: ezt hogy csinálod, csirizzel kented be a sportszáradat?”
Ezzel együtt természetesen Csikarnak is biztos helye lett volna a csapatban, a bő keretbe be is válogatták, de gyakran nem engedték pályára lépni. Állítólag az akkori szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv valamiért nem kedvelte. „Egyszer a feleségeinkkel voltunk jelen egy banketten, talán a Gundelnél. Odajött hozzám Sebes, és azt mondta, szólj a feleségednek, hogy legközelebb ne rúzsozza ki ennyire a száját. Én meg azt válaszoltam neki, hogy Guszti bácsi, ehhez aztán az égvilágon semmi köze. Na innentől kezdve negyvenszer nem tett be a csapatba.”
De mi lehetett a baja a rúzzsal a szövetségi kapitánynak? Vajon csak kötözködött, vagy ilyen puritán ember volt? Nem, egyik válasz sem helyes. „Az ötvenes években nagyon kemény világot éltünk, nem szerették a hivalkodást – meséli Csikar bácsi. Engem például egy alkalommal bevittek Péter Gáborhoz, mert valaki jelentette, hogy egyenruhában láttak kártyázni a Savoyban. Tudniillik mint játékos rangot kaptam, akárcsak Puskás és a többiek, és bár semmi dolgunk nem volt sem a honvédségnél, sem a belügynél, voltak alkalmak, hogy fel kellett vennünk az egyenruhát. Egy ilyen egyenruhás felvonulás után mentem törzshelyemre, a Savoyba, és ebből lett a balhé. A felettesem, Szalai ezredes – aki eredetileg villamoskalauz volt – tudatta, hogy hivat Péter Gábor. Egyáltalán nem féltem, Péter leültetett, megkérdezte, elégedett vagyok-e a rangommal, és hogy érzem magam náluk. Válaszolgattam neki, aztán egyszer csak rátért a tárgyra: Sándor elvtárs, mit csináljunk ezzel a kártyával? Erre a kérdésre nem voltam felkészülve, úgyhogy azt válaszoltam neki, ami rögtön eszembe jutott: ha majd nem lesz hol kártyázni, akkor nem kártyázunk. Aztán még egy kicsit beszélgettünk, sok sikert kívánt, és eljöttem. Másnap megyek a Savoyba kártyázni, és látom, be van zárva.”
Péter Gábor, az ÁVO mindenható ura bezáratta a Savoyt, hogy „Sándor elvtárs” ne tudjon hol kártyázni. Csikar persze hamar feltalálta magát a váratlan helyzetben, átment a Béke Szállóba, és harminc napon át ott kártyázott.
2008. 12. 12. (XII/50)
