Kereső toggle

80 éves minden idők egyik legjobb focistája, Sándor Károly

Aranycsapat, hűség, lóverseny

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„A labdarúgásnál és a sportnál nincs jobb dolog a világon. Én még ma is szeretem a magyar focit, engem nem érdekel az Inter és a Milan, ha a Székesfehérvár és a Szombathely játszik” – mondta születésnapi ünnepségén az egybegyűlteknek Sándor Károly. A különböző internetes források is vitatkoznak arról, hogy miért kapta a Csikar nevet. Az egyik verzió szerint azért, mert a legnehezebb helyzetben is megszerezte, azaz kicsikarta magának a labdát. A másik elmélet szerint a szurkolók ütemes kiablálása, a Kar-csi Kar-csi!, fordult meg, és lett belőle csi-kar, azaz Csikar.

Hogy melyik az igazi verzió, arra már talán Sándor Károly sem emlékszik. Arra viszont igen, hogy amikor Szegeden tizenhárom éves korában beválasztották maguk mellé a nagyok, Rajcsányi meg a Tombász, már akkor azt mondták, „gyere Csikar, beférsz ötödiknek”. Egyébként egyikükből se lett focista.
Akkor persze még a kis Csikarról sem lehetett tudni, mivé növi ki magát, hiszen gumigyári munkásként dolgozott. „Dobónál dolgoztam, ő volt Móraváros elnöke, és egyben gumigyáros. Bicikli- és autógumikat gyártottunk, igen meleg volt, gatyában dolgoztunk. A munka után fociztam, és ott látott meg Bukovi Márton az MTK-ból, akinek balszélsőre volt szüksége. Felhoztak Pestre, és 1947-ben játszottam először az MTK-ban, éppen azon a meccsen, amikor leszakadt a tribün” – meséli Csikar bácsi, aki 80 éves kora ellenére ma is jó erőben van, és elegáns öltönyben-nyakkendőben fogadja a Hetek munkatársait.

Ha 1947-ben elrugaszkodunk, és egy jókorát ugrunk előre az időben, egészen odáig, hogy Csikar már tagja a magyar válogatottnak, amelyet akkoriban Aranycsapatnak hívtak, talán nem csak bennünket érdekel, mekkora sztárok voltak minden idők legjobb magyar focistái.
Csikar bácsi szerint ilyen csapat, amelyben öt világsztár játszott egyszerre, soha nem volt, és most sincs. „Mert az igaz, hogy annak idején Pelé mellett ott volt Garincha, de az Aranycsapatban egyszerre játszott Kocsis, Puskás, Bozsik, Czibor és Hidegkuti.”
És hogy mekkora sztárok voltak a pályán kívül, arra álljon itt a következő történet: Amikor egyszer Egyiptomban turnézott a csapat, a házigazdák kedveskedni akartak nekik, és elvitték őket Thébába, Kairótól 900 kilométerre, hogy megmutassák a királysírokat. Megtettek tehát 900 kilométert, már lefelé ballagtak a piramisban, amikor Puskás Öcsi kezdte unni a dolgot. Mondták neki, hogy még egy kicsit tartson ki, megéri, mert a piramis alján van Tutanhamon múmiája. De Puskás erre ingerülten azt mondta, ő nem megy tovább, ha ott van lenn, hát hozzák fel a szálloda halljába.

Csikar bácsi szerényen azt mondja, Puskás futballzsenialitásához a sajátját sem mérné. „Öcsi lábához ragadt a labda. Amikor edzésen messziről ívelgettünk egymásnak, ő úgy vette le, mintha odaragadt volna a lábához. Amikor ezt először megláttam, odaszaladtam, és megkérdeztem tőle: ezt hogy csinálod, csirizzel kented be a sportszáradat?”
 
Ezzel együtt természetesen Csikarnak is biztos helye lett volna a csapatban, a bő keretbe be is válogatták, de gyakran nem engedték pályára lépni. Állítólag az akkori szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv valamiért nem kedvelte. „Egyszer a feleségeinkkel voltunk jelen egy banketten, talán a Gundelnél. Odajött hozzám Sebes, és azt mondta, szólj a feleségednek, hogy legközelebb ne rúzsozza ki ennyire a száját. Én meg azt válaszoltam neki, hogy Guszti bácsi, ehhez aztán az égvilágon semmi köze. Na innentől kezdve negyvenszer nem tett be a csapatba.”
De mi lehetett a baja a rúzzsal a szövetségi kapitánynak? Vajon csak kötözködött, vagy ilyen puritán ember volt? Nem, egyik válasz sem helyes. „Az ötvenes években nagyon kemény világot éltünk, nem szerették a hivalkodást – meséli Csikar bácsi. Engem például egy alkalommal bevittek Péter Gáborhoz, mert valaki jelentette, hogy egyenruhában láttak kártyázni a Savoyban. Tudniillik mint játékos rangot kaptam, akárcsak Puskás és a többiek, és bár semmi dolgunk nem volt sem a honvédségnél, sem a belügynél, voltak alkalmak, hogy fel kellett vennünk az egyenruhát. Egy ilyen egyenruhás felvonulás után mentem törzshelyemre, a Savoyba, és ebből lett a balhé. A felettesem, Szalai ezredes – aki eredetileg villamoskalauz volt – tudatta, hogy hivat Péter Gábor. Egyáltalán nem féltem, Péter leültetett, megkérdezte, elégedett vagyok-e a rangommal, és hogy érzem magam náluk. Válaszolgattam neki, aztán egyszer csak rátért a tárgyra: Sándor elvtárs, mit csináljunk ezzel a kártyával? Erre a kérdésre nem voltam felkészülve, úgyhogy azt válaszoltam neki, ami rögtön eszembe jutott: ha majd nem lesz hol kártyázni, akkor nem kártyázunk. Aztán még egy kicsit beszélgettünk, sok sikert kívánt, és eljöttem. Másnap megyek a Savoyba kártyázni, és látom, be van zárva.”
Péter Gábor, az ÁVO mindenható ura bezáratta a Savoyt, hogy „Sándor elvtárs” ne tudjon hol kártyázni. Csikar persze hamar feltalálta magát a váratlan helyzetben, átment a Béke Szállóba, és harminc napon át ott kártyázott.

A fiatal tehetség képes volt összeegyeztetni a kártyát, a lóversenyt és az élsportot. Azt mondja, számára az első kettő volt a levezetés. Viszont soha nem ivott egy kortyot sem. A foci miatt pedig soha nem izgatta magát, mert tudta, hogy akárki is az ellenfél, a balhátvédjük biztosan nem alszik jól, hiszen az lesz a dolga, hogy Sándor Csikart letakarítsa.
Nos, mint a statisztikák mutatják, ez a feladat meglehetősen nehéznek bizonyult a mindenkori balhátvéd számára: Sándor Károly az MTK örökranglistájának második számú gólkirálya, a klub történetében a legtöbbször pályára lépett játékos, aki emellett hetvenöt válogatott meccsén huszonkilenc gólt szerzett. Úgyhogy tényleg nem róhatja fel neki senki a kártyát meg a lovakat.

Bár az egyenruhát időnként fel kellett öltenie, a kommunista rendszerrel nem azonosult. Pedig lett volna rá igény. Párttagnak is le akarták igazolni, és a titkoszolgálatok is ajánlatot tettek Csikarnak. Ő azonban – több ismert sportolóval, sportvezetővel ellentétben – ellenállt a hívó szónak: „Ötször akartak beszervezni, de ez nálam nem ment. Legelőször akkor kerestek meg, amikor egy bécsi kereskedőtől jó minőségű szövetet vásároltam. Ez az illető valamiért gyanús volt nekik, és behívattak, hogy mondjam el, mit tudok róla. Mondat közben megállítottam a tisztet, és azt mondtam neki, hallgasson ide, ez nekem nem megy, nem fekszik, ezzel ne próbálkozzon, mert különben felmegyek a miniszterhez. Ezek után még négyszer próbálkoztak, de sikerült úgy visszautasítani, hogy végül is nem szálltak rám.”

Párttag pedig nem azért nem lett, mert nagyon hitt volna a kommunizmus bukásában. Nem hitt ebben, sőt, ma úgy emlékszik, azt gondolta, „ezek addig maradnak, mint a törökök”. Sándor Károly leginkább azért nem lépett a pártba, mert semmi kedve nem volt korán reggel felkelni, hogy időben érkezzen a „Szabad nép-félóra” nevű kötelező napi agymosásra.  
Úgyhogy amikor az illetékes elvtárs azzal kereste meg, hogy a felettese, Szalai ezredes ajánlotta, „én már neki is mondtam, hogy nincs kedvem, de Szalai azt felelte, Csikar, maga fogja be a pofáját, és ha jönnek, ne szóljon semmit, csak bólogasson, és föl fogják venni”, szóval amikor megérkezett az elvtárs elbeszélgetni – odáig minden rendben volt, hogy jó káder, édesapja segédmunkás, édesanyja takarítónő –  Csikar megemlítette, hogy időnként kijár lóversenyre, és az is előfordul – „néha-néha” –, hogy kártyáznak a haverokkal. És van egy olyan szokása is, hogyha Nyugaton járnak, felkeres egy-két kaszinót. „Na, ennyi elég volt nekik, azt mondták, ilyen ember nem lehet a párt tagja.”
Visszatérve a focihoz, az Aranycsapat 1956 után esett szét, mivel több játékost külföldre szerződtettek. Ajánlatot Sándor Csikar is kapott, sőt, eleinte csak neki volt ajánlata. Rajta kívül egyik futballista se kellett, se Puskás, se Hidegkuti, se Czibor, se Kocsis. Puskás Öcsi állítólag olyan csalódott volt emiatt, hogy elsírta magát.
Csikart a spanyol Bernabeu akarta elvinni, mert jobbszélsőre volt szüksége a Real Madridban. A focista azonban nem szerződött el, mert, mint mondja, nem tudta volna elképzelni, hogy nem térhet haza Magyarországra, nem láthatja szüleit, barátait, nem láthatja a Népstadiont és az MTK-pályát. Csikar félelme reális volt: a külföldre szerződött csapattársakat disszidensnek minősítette a rezsim, és hosszú évtizedekig nem kaptak engedélyt a hazalátogatásra. 
Csikar 1957-ben került be állandó kezdőemberként a válogatottba, és innentől fogva nagyon sokszor csapatkapitány is volt, rengeteg gólt lőtt.
1964-ben hagyta abba játékos-pályafutását, és sok társával ellentétben nem vállalt edzősködést. „A feleségem, akivel most már hatvanegy éve vagyunk együtt, azt mondta, foglalkozzak bármivel, de nagyon kér, edzőséget ne vállaljak. De én sem akartam edző lenni, mert az nagyon strapás foglalkozás, sok az idegeskedés. Ahhoz pedig végképp nem lett volna türelmem, hogy elviseljem az állandó beszólásokat, amiket nézőktől kaptak és kapnak a mai napig is az edzők. Mondjuk, hogy »Hidegkuti sporttárs, miért nem a másik lövi azt a szabadrúgást?« – kiabálja egy illető, de olyan szódásüveg vastagságú szemüveggel, hogy azzal még a pálya széléig se lehetett ellátni. Erre egyáltalán nem volt szükségem.”

Sándor Károly élete a pályán kívül is rendkívül színes volt: napokig tudna mesélni a Gól presszóról, amit felesége vezetett, és ahol a pesti művészvilág java megfordult, vagy arról, miként intézte el, hogy Budapesten először butikot nyithassanak – ez még Papp Lacinak sem sikerült –, az MTK-ban eltöltött évtizedekről, arról, hogy miért jár ki a mai napig minden meccsre, és hogyan hozta össze Puskás Öcsit és Orbán Viktort… 

***
Csikar bácsi a napokban ünnepelte 80. születésnapját. Ilyenkor elmaradhatatlan az értékelés, amit Sándor Károlytól jó érzés hallgatni: „Csodálatos életem volt. Nagyon mélyről indultam, és álmodni sem mertem róla, hogy egyszer majd bejárom a világot, és ennyi szeretettel fogadnak mindenhol, akárhová is mentünk.”

 

Névjegy

Született: 1928. 11. 26. Szeged, Móraváros
Játékosi pályafutása:
1940–1947. Móravárosi Kinizsi, 1947–1964. MTK
Eredményei játékosként klubszinten:
329 bajnoki mérkőzés (klubrekord)
182 gól (Hidegkuti Nándor után a második legtöbb az MTK történetében)
Nemzeti bajnok (1951, 1953, 1958)
Magyar Népköztársasági Kupa-győztes (1952)
Közép-európai Kupagyőztes (1962)
Közép-európai Kupadöntős (1964)
Eredményei a magyar válogatottban:
75-szörös válogatott (klubrekord), 27 gól
1957-től a nemzeti válogatott csapatkapitánya
Kétszer szerepelt világbajnokságon:
1958-ban (10. hely) és 1962-ben (5. hely)
1964-ben Európa-válogatott
Civil elismerései:
1993. Magyar Köztársasági Érdemérem középkeresztje
1998. Magyar Köztársaság elnökének arany emlékérme
2001. Az MTK Hungária agárdi labdarúgó-akadémiájának névadója

 

Olvasson tovább: