Kereső toggle

Elit, korrupció és a képmutatás

Amilyen a nép, olyanok a vezetői? Interjú Fleck Zoltán jogszociológussal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mi a sejtése, ha egy kisvárosban, nevezetesen Kiskunhalason, két
fiatalember hatvanmilliónyi pályázati pénzt tudott szürke-fekete utakra terelni,
akkor országosan mekkora az az összeg, ami illegálisan vándorol?

– Ezt nagyon nehéz lenne megbecsülni. A korrupció velejárója, hogy csak
akkor tudunk konkrétumot, ha valami kiderül.

Hogyan lehetne változtatni? Népszavazással, új törvényekkel vagy az Állami
Számvevőszék ellenőrzési jogkörének szigorításával?

– A népszavazást képmutatásnak tartanám, mert a feladat megoldása a pártok
dolga. Ami az Állami Számvevőszéket illeti: ez egy alkotmányosan független, nagy
presztízsű intézmény, amely azért jött létre, hogy ellenőrizze a közpénzek
felhasználását, ám a tapasztalatok szerint ezt nem eléggé hatékonyan teszi.

A kampányfinanszírozási törvény tarthatatlansága tizenhét éve közismert.
Miért halogatják a változtatást?

– A döntéshozók nyilván nem éreznek kényszerítő erőt. A korrupció jelentős
kulturális kérdés is, mindig az adott társadalomban kell értelmezni.
Magyarországra jellemző egyfajta képmutatás, összekacsintás és elnézés. A
korrupció egyik funkciója, hogy olajozza a gazdaságot, olajozza a bürokrácia
működését: ha nem tudom elérni a megfelelő eredményt máshogyan, akkor inkább
fizetek érte, mert ez még mindig kisebb veszteség, mint ha nem tudom
érvényesíteni az érdekeimet. Ha a társadalom hozzászokott ehhez a gyakorlathoz,
akkor nagyon nehéz belőle kirángatni, nehéz elvárni, hogy a saját
szabályszegéseinket is amorálisnak tartsuk. Vagyis: a képmutató politikai elit
elég jól megvan egy képmutatásra hajlamos társadalomban. Ha az állampolgár
világosan tudni fogja, hogy mit építenek az adójából, akkor már nemcsak az
államot fogja számon kérni, hanem azt is, hogy a szomszéd miért nem fizeti be az
adót.

Van értelme azon gondolkodni, hogy mi volt előbb: egy képmutató és korrupt
társadalom, amely kitermelte ezt a hasonlóan képmutató politikai elitet, vagy
fordítva?

– Nagyon szoros a kölcsönhatás, de a Zuschlag-ügyről készült riportjukban
találtam olyan kedvező elemeket, melyek némi optimizmusra adnak okot. Egyrészt a
helyi politikai elit megpróbált védekezni a jelenséggel szemben, másrészt
erőteljes volt a helyi nyilvánosság is, hiszen már jóval az országos botrány
kirobbanása előtt feltárta az ügyet.

Tehát létezik egyfajta társadalmi kontrollmechanizmus. Akik tudták, mi folyik,
nem nézték jó szemmel, igyekeztek is informálni a vélt felelősöket. Az, hogy
ezek az információk elsikkadtak, hogy a felsőbb vezetők nem intézkedtek, ez egy
súlyos probléma, ugyanakkor azt gondolom, legalább azon a korszakon túl vagyunk
már, amikor ki sem derülnek az ügyek.

Ehhez hasonló az a kormányhoz közeli érv, mely szerint az utóbbi években
sokkal függetlenebb az ügyészség, mint Polt Péter legfőbb ügyészsége idején, és
ennek egyik eredménye az, hogy Zushchlag történetéből ügy lehetett.

– Ezt nem tartom kifejezetten kormányhoz közeli érvelésnek, hallottam már a
kormányhoz nem közel álló szakértőktől is. Tény, hogy a Fidesz-korszakban
sejtett botrányok megakadtak az el-járás bizonyos szintjén. Egyik párt sem
mentes a korrupciós jelenségektől, csak az a különbség, hogy az egyikben helyi
szinten lehet végezni ezeket a bulikat, és sokkal nagyobb a lebukás veszélye,
mert a helyi elit tiltakozik, valamelyik vállalkozó magnófelvételt készít. Tehát
kicsiben mennek a játszmák.

Szemben azzal a politikai szerveződéssel, amely az egészet centralizálja, ahol
nagyban megy a játék, ahol néhány ember irányít, és ezért sokkal kisebb a
lebukás esélye.

De ne legyünk képmutatók, ne gondoljuk, hogy a Zuschlag típusú ügyek jellemzik a
politikai elitet. Nem. Ez a legalja a politika világának. Amiről sokkal kevesebb
eséllyel nyer bármilyen információt az állampolgár – na azok a nagy dolgok.

Mennyire nagyok?

– Pontosan nem lehet tudni, de a mostani hatvan-milliónál nagyságrendekkel
több.

Marion Jones futónőről a napokban derült ki, hogy az elmúlt tíz évben
doppingolással nyert olimpiai aranyérmeket és több millió dollárt. Bizonyos
atlétikai szövetségek most visszakövetelik a becstelenül szerzett pénzt. Valami
hasonlóra van esély itt nálunk, vagy ha meg is valósulna a tiszta
pártfinanszírozás, az azt jelentené, hogy lezárult ugyan a magyar
vadkapitalizmus, de az eddig elorzott közpénzeknek már lőttek?

– Visszamenőleges igazságszolgáltatásra valószínűleg nem lenne mód. Most
mégis eljött egy történelmi pillanat a rendezésre, a politikai elitnek ezt ki
kellene használnia. A kormánynak nyilvánvaló érdeke, hogy megálljt parancsoljon,
és tisztázza a dolgokat. Az ellenzéknek pedig lehetne annyi belátása, hogy a
képmutatásból egy fokot visszalépve azt mondaná, igen, valószínűleg nálunk is
vannak ilyen jelenségek, de egyezzünk meg, zárjuk le ezt a korszakot, és
teremtsünk valami újat.

Olvasson tovább: