Kereső toggle

Inkább a felnőttek undorodnak a sérült gyermekektől

Te is tudsz a válladdal enni?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Hölgyem, Ön és a férje egyszerűen őrültek, hogy megtartották ezt a babát!" – mondta az orvos Zsuzsa szemébe, aki még alig állt a lábán. Előző nap született meg várva várt gyermeke, akinél több hónappal korábban egy gerincproblémát diagnosztizáltak. Azóta a gyermek gyönyörű, vidám iskolássá fejlődött, ám mivel tolószékkel közlekedik, nem ritka, hogy ismeretlenek akár a füle hallatára siránkozni kezdenek állapotán, vagy minden előzmény nélkül az édesanyának szegezik a kérdést: miért? Miért vállalta be ezt a gyereket? 



Képünk illusztráció Fotó: MTI

"Amikor az ultrahangvizsgálaton elmondták, hogy a pocakomban lévő babánknak mi a problémája, úgy éreztem, mintha hirtelen egy mély szakadékba zuhannék – meséli Zsuzsa. – Fel sem fogtam, reméltem, hogy csak álmodom az egészet. Azt rögtön tudtuk, hogy ez a gyerek így, ahogy van, kell nekünk, de persze fel kellett készülnünk a fogadására. Mivel magunknak is barátkozni kellett döntésünk következményeivel, úgy gondoltuk, hogy senkinek, még a legközelebbi rokonoknak sem mondunk el egyelőre semmit. Biztos sejtettünk valamit, mert ahogy a baba megszületett, mindenki, az orvosoktól kezdve, az ápolónőkön át nekünk ugrott, hogy nem vagyunk normálisak, minek tartottuk meg a gyermeket, amikor tudtuk, hogy sérült. A szüleink és a testvérem sem tudták egy ideig elfogadni, hogy sérülten is megszülethetett – mára persze helyrejött a kapcsolat, és ez a kislány lett a kedvenc unoka. A mai napig gyakran történik velünk, hogy vadidegenek odajönnek hozzánk, és minden előzmény nélkül siránkozni kezdenek rajtunk, vagy nekem szegezik a kérdést, hogy mi a baja a gyereknek. Amikor elmondom, akkor jön az, hogy »És ezt nem tudták megállapítani a terhesség alatt?« »De igen« – szoktam mondani, mire, nemritkán a gyerek füle hallatára, kibuggyan belőlük, hogy »És akkor minek tartottad meg?«" A kislány egyébként egy helyes, cserfes nyolcéves gyermek, aki csak annyiban különbözik osztálytársaitól, hogy járókerettel jár, és ha elfárad babakocsiba ül. Mindemellett életében nem volt öt olyan alkalom, hogy azért sírta volna el magát, mert ő így született. Egészséges gyerekekkel jár egy osztályba, akik elfogadják, barátkoznak vele, sőt ajándékokat visznek neki nap mint nap, és ha kell, tolják a kocsiban. 

A másik szülő undorodik

Tamásék három gyermeke közül az egyik kislány mozgásszervi idegrendszere szülés közben sérült meg. Már óvodáskorban megkísérelték egészséges gyermekek közé beadni gyermeküket, ám a pedagógus nem bizonyult alkalmasnak az együttnevelésére: például nem volt egy szava sem, amikor a sérült gyermeket társai rendre egyedül hagyták a szőnyegen, és arrébb mentek játszani, vagy amikor megérkezésekor az egészségesek csalódottan felkiáltottak: "Na, megjött ez!" A hozzáállás természetesen az egészséges gyermekek szülein is múlik, hiszen inkább a felnőttek azok, akik undorodnak a sérült gyerekektől, és különösen a segédeszközeiktől – a gyermekek ezeket inkább játéknak veszik. "A minap történt velünk – mondja Tamás felesége –, hogy egy rendezvényen egy kisfiú megkérdezte, rollerezhet-e egyet a lányom járókeretével. Én megengedtem, mire megjelent a kisfiú anyukája, és rákiáltott: »Teszed le rögtön, ezzel nem lehet játszani, ez komoly dolog!«"

A mai szülők generációja számára különösen problémás sérült emberekhez egészségesen viszonyulni, mivel az ő gyerekkorukban az ilyen személyek speciális intézetekben éltek, elkülönítve. Gyakorlatilag nem volt lehetőség megtanulni együtt élni velük, így nagyon sok szülő vagy megpróbál tudomást sem venni a sérült gyermeket nevelő családokról, vagy kínosan feszeng a láttukra.

Néha persze nem egyszer? egy hirtelen szituációban az egészséges gyermek szülőjének saját gyermeke rácsodálkozó kérdésére úgy felelni, hogy az ne legyen bántó sem a sérült gyermek, sem a szülei számára. Különösen így van ez akkor, ha a sérült gyermeknek a szülei is megsérültek, csakhogy ők érzelmi területen. Tamásék gyakran hordják kislányukat egy mozgásfejlesztő iskolába, így rendszeresen kapcsolatban vannak más, sérült gyermeket nevelő szülőkkel: "Sokak élete súlyos gondokkal terhelt, hiszen a fejlesztések sok pénzbe kerülnek, és még teljes családokban is csak az egyik szülő tud pénzt keresni, mert a másik a sérült gyermek ellátásával van elfoglalva. Bár számos házaspár kapcsolatát megerősíti a probléma, a szülői értekezleteken inkább egyedülálló anyákat látni: a férj nem bír megbirkózni a sérülés jelentette teherrel, és odébbáll. Így persze a sokszor elképesztő anyagi gondok is az anyuka nyakába szakadnak, ami csak tetézi a problémákat. Nem véletlen, hogy amikor egy gyermek sérültté válik, akkor a szülőknek ajánlják, hogy vegyenek részt pszichológiai képzésen. Az is baj nálunk, hogy sok szülő a saját teljesítményének, életproduktumának tekinti gyermekét, és annak sérültségét is hajlamos egyfajta kudarcként felfogni, s erre a környezet még rá is erősít."

Anya, vegyél nekem ilyet!

Tamásék nagyon kellemetlennek érzik, ha az egészséges anyuka jelenlétükben kényszert érez arra, hogy valami kiemelkedően humánust alakítson. Annál már az is jobb, ha nem vesz tudomást az egészről. "Amikor gyerekek kérdezik meg, hogy a lányom iskolás létére miért ül babakocsiban, az még sohasem volt bántó. Nekik ugyanis elmondom, ők tudomásul veszik, majd játszanak tovább. Néha pedig – ami különösen mókás tud lenni – nyaggatni kezdik az anyukájukat, hogy nekik is vegyen ilyen babakocsit. Gyereknél még sosem éreztem azt, hogy azért faggat, mert ki akarja szedni a magánéleti problémáinkat, hogy sajnálkozni tudjon rajtunk. Az mindig nagyon jól esik, amikor felnőttek bizonyos szituációban, például közlekedés során, mindenféle különösebb lelkizés nélkül, mosolyogva felajánlják a segítségüket" – mondja ugyanezzel kapcsolatban Zsuzsa.

Kerekes Adrienn konduktor tapasztalata szerint a sérült gyerekekkel való ismerkedést olyan hétköznapi kérdéssel kezdhetjük, amivel akkor indítanánk, ha az illető nem lenne a megszokottól eltérő megjelenés? vagy képességű. Egy gyerektől megkérdezhetjük például, hogy mi a kedvenc játéka, vagy szeret-e rajzolni. A szakember a lefagyott helyzetek ellenszerének tartja, hogy a társadalom számára láthatóvá tegyük a sérült embereket. Fontos lenne sérült emberekkel találkozni az iskolában, az utcán, a közéletben. Csak így fogják az egészséges emberek közelvalónak érezni őket, nem pedig csodabogarakként tekinteni rájuk. "Elismerem, hogy addig ezt nem könny? megtenni, amíg ritkán lehet velük hétköznapi szituációkban találkozni, éppen ezért a sérült emberek munkavállalását is jó lenne elfogadottabbá tenni. Külföldön például sok mozgássérült tud kiválóan dolgozni pénztárosként vagy könyvtárban. Ezt Magyarországon is meg kellene honosítani, mert nemcsak számukra előnyös, hanem a kívülállók számára is: így olyan szituációkban lenne alkalmuk a sérült emberek jelenlétét megszokni, ahol a zavartságot feloldhatná, hogy van egy konkrét élethelyzet, amelyet meg kell oldani. Ma azonban még egyszerűen az utcán sincsenek jelen a sérült emberek, és ennek legfőbb oka az akadálymentesítés elmaradása."

A konduktor a minél koraibb, akár óvodai integrációt tartja a legjobbnak: ekkor a gyerekek még természetes módon elfogadják, hogy valaki másmilyen, és egyszerűen csak együtt vannak egymással. Ám az integrált oktatás itthon még elég kezdeti stádiumban van, emiatt sokszor a sérült gyermeknek a saját speciális fejlesztését, gyógytornáját nehéz a normál iskolai programba beépíteni. Megoldás lehetne az, ha az erre nyitott általános iskolák testvériskolát találnának maguknak a speciális fejlesztéssel foglalkozó intézmények köréből. Az év egy-két napján a mozgásfejlesztő iskola egy osztályával megnézhetnék egymás tantermeit, kipróbálhatnák egymás eszközeit, vagy akár ügyességi játékokban versenyezhetnének egymással. "Jól szokott elsülni, amikor meghívnak egy-egy jól kommunikáló sérült embert előadást tartani az iskolába, akikkel a gyerekek beszélgethetnek." 

Tamás meséli, hogy az a mozgásfejlesztő iskola, ahova gyermekük jár, nem éppen búskomor intézmény: "Lehet, hogy mi csak azt látjuk belőlük, hogy mi a hiány rajtuk, de feltűnt nekem, hogy mennyire felszabadult, nevetős a légkör az iskolában. A tanárok elegánsak, a gyerekek az óra végén ugyanúgy, mint egészséges társaik, kicsapják az ajtót, rohannak a folyosón, kígyóznak, versenyeznek a tolókocsival, cukkolják egymást, és egyebek. Érdemes beülni az ebédlőjükbe: van olyan, akinek egy végtagja sincs, mégis boldogan csacsogva ebédel a többiekkel, a kanalat nagyon ügyesen a vállával juttatva el a szájához. Először valami nyomott hangulatot vártam, erre kiderült, hogy ők is tudnak nevetni, barátok lenni, szeretni egymást."

Együtt és külön

Az oktatási integráció a fogyatékos és nem fogyatékos gyerekek együttoktatását jelenti. Eddig jórészt elkülönült intézményhálózat látta el – "kisegítők", foglalkoztatók, benntlakásos intézetek stb. – a speciális problémákkal küzdő gyerekeket, akik a normál tanterv? iskolákban kudarcot vallottak. Képzésük, fejlesztésük a gyógypedagógia feladata. Csakhogy a "kisegítő" iskolákba időközben sok "határeset" is került, akik zömükben részképesség- és magatartászavaros gyerekek. Egyes statisztikák szerint ez lett a szoc-kulturálisan hátrányos helyzet? romák és nem romák oktatásának fő terepe, egyben képzési zsákutca: ezért indult meg egy-két éve nagy erővel az integrálható gyerekek visszaillesztése a többségi iskolákba. A normál és a speciális nevelési igény? gyermekek együttnevelésének a kiterjesztésére sokféle változat létezik az elkülönített oktatástól a félintegráción át a teljes integrációig. Azonban egy normál, a befogadásra felkészült osztályközösség sem bír el a szakemberek szerint két-három fogyatékos gyereknél többet. Előfordul az is, hogy a többségi iskolába betagozódik egy külön gyógypedagógiai osztály. A Nemzeti Fejlesztési Tervben előírtaknak megfelelően hosszú távon átalakítják a pedagógusképzés és a közoktatás rendszerét is, hogy a többségi iskolákban egyre inkább lehetővé váljon egy integrált és differenciált képzés, megfelelő gyógypedagógiai szakemberek és eszközrendszer bevonásával. Minisztériumi információink szerint az Európában sok szempontból egyedülálló és létjogosult speciális tanterv? ("kisegítő") iskolák jelentősebbjei megmaradnak. Másrészt szakembergárdájuk és infrastruktúrájuk révén a többségi iskolákban folyó integrált oktatáshoz szolgálnak majd szakmai központként. A cél egy minél sokrét?bb ellátó rendszer kialakítása a mindenkori igényeknek megfelelően.
(Makki Marie-Rose)

Barátságosabban

Svédországban hosszabb ideje együtt él a hagyományos, az integrált és a félintegrált oktatás; Franciaországban mozgáskorlátozottak számára készített kártyával soron kívül be lehet jutni múzeumokba vagy más programokra; Velencében a csatornák fölött átívelő hidak nagy részén mozgáskorlátozott-lift van, külön útvonalakat építettek ki, hogy tolókocsival is élvezni lehessen a város hangulatát, és ezeket a térképeken is föltüntetik. 

Megszabadulni

Nem csoda, ha a társadalom jelentős része nehezen létesít kapcsolatot a sérült emberekkel, hiszen már a minden negyedik hónapos terhes számára államilag elrendelt AFP-vizsgálatnak is az a ki nem mondott célja, hogy az úgymond "félresikerült gyerek"-től még időben meg lehessen szabadulni. Ha ellenben a szülő úgy dönt, hogy így is megtartja a gyermekét, akkor számolhat azzal, hogy mind az orvosok, mind a család hevesen fog reagálni, és szemére veti felelőtlenségét.

Olvasson tovább: