Nagyenyedtől csak egy ugrás, de ritkán jut el ide idegen. A város szélén, Felenyednél (Aiudu de Sus) kell felkanyarodnunk Remete felé. Vernes Laci bácsi – a Kőközi-szoroson túli falu unitárius templomának harangozója – egyre tágabbra nyitja csodálkozó szemeit. Nem járt ő még itt életében soha, most is csak azért szánta rá magát, mert ez a csudabogár pesti polgár – amolyan újságíróféle – felbérelte őt a különös kirándulásra. Szerintem meg az a csuda, hogy nem esik szét alattunk az elmúlt évezredből ittfelejtett, öreg járgány, a hajdani román ipar csúcsterméke, a Dacia. Jó időbe telik, míg a gödrökkel tarkított, tekergős hegyi úton véget ér a rengeteg, és újra meglátjuk az eget. Hirtelen, a magasból tárul elénk a bércek, völgyek végtelen vonala. Ekkor már Laci bácsi is megjegyzi: "No, tényleg megérte a fáradságot."
A hegyi legelők és a vetések között szórványban tűnnek elő a csúcsosra rakott, szalmatetős kunyhók. Olyanok, mintha épp most készültek volna valamely mesekönyv illusztrálására, noha valójában több száz év óta állnak itt. Nemzedékek látták meg a napvilágot egy-egy ház kőből, fából, sárból épített falai között. Erről a vidékről – a közeli Ponorról – származik egyébként Victor Ciorbea, Románia korábbi miniszterelnöke, akinek a helybéliek szerint az okozta a legnagyobb gondot a rideg érdekek vezérelte politika világában, hogy nem nagyon tudta palástolni szülőföldje és Erdély iránt érzett, érdekeket fölülmúló szerelmét.
Olyan vidék ez, amely télen – amikor befödi a hótakaró – megközelíthetetlen. Olyankor megáll itt az élet. "Csak ülök a sötétben, a lámpást eloltva, mert a petróleum bizony sokba kerül. Vacsora idejére meggyújtom ugyan a »világot«, de aztán újra a Hold fényében várom, amíg elérkezik a lefekvéshez rendelt idő" – meséli Lukrétia, akit egy korábbi látogatásomból ismerek, s akihez az egyik, égszínkékre festett házba térünk be, amely körülbelül százötven éve áll a poros-kavicsos út mentén. Lukrétia – amióta férje meg-halt – több mint húsz éve él itt özvegyen. "A vidék nagyon el van öregedve. A fiatalok mind elmennek, mink meg hova mennénk? Itten szoktunk meg" – magyarázza. Lánya a városból, Nagyenyedről néha felkeresi, a szomszédolás azonban – mivel igen távol épültek egymástól a házak – nem szokás. "A terület kantonokra lett osztva, és minden kantonnak megvan a maga orvosa, papja, temetője. Az orvos lovon jár, elvileg a hét három napján megkapható – de mire eljut hozzá a hír, lehet, hogy késő. Van egy kisebb, nyolcosztályos kőépület, amely az iskolának ad otthont, oda gyalog járnak a gyerekek, akár tizenöt kilométerről" – meséli. A nagy távolságoknak is megvan a maguk haszna, amelyet leginkább a háborúk idején fordított az emberek javára a Teremtő: biztonságot találtak itt mindig, amikor ide menekültek fel a népek. "Az oroszokból én csak annyit láttam, hogy elvonultak mellettünk" – emlékszik vissza a második világháborúra az
özvegyasszony. A kunyhók – vagy ahogyan Laci bácsi mondja (ő a tolmácsom): a majorságok – úgy vannak elhelyezve, hogy ha az egyiknél megjelent a
Securitate, akkor legyen idő a másikból elmenekülni.
Lukrétia Mataringe a százötven éves ház szoba-konyhájában Fotók: S. L.
2004. 07. 02. (VIII/27)
