Kereső toggle

Emberek az országút szélén

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bakró Miklós hat gyerekkel él tizenkét négyzetméteren. Bakró tizenöt évesen lett apa. Barbara tizenhárom évesen lett anya.



Bakróék tizenkét négyzetméteren. A tévére rátapadva kilövik magukat a valóságból Fotók: V. A.

Tizenöt évesen apává lenni nem a vég, de kezdetnek nagyon rossz. Miklós még egészen kisgyerek volt, még nem volt apa, amikor az apja egyszer hazalopta ide Háromrózsára a tiszadobi gyermekvárosból. Erre a gyerek, e mai harmincéves, máig büszke. Ő olyan fontos volt, hogy még haza is lopták. Akkor járt itt először a kisfiú. Egy-két nap volt csak, de attól fogva ez volt az a hely, ahová egyszer majd haza akart érni. Háromrózsa Herceghalom és Bicske között fekszik, az országút mellett. Ott van Háromrózsa, ahol az eladó vesszőkosarak a kerítésre lettek aggatva. 

Egy vakáció alkalmával összekerültek Barbarával. Gondolta Bakró, annál hamarabb lesz felnőtt, minél hamarabb lesz gyereke. Senki nem mondta, állj meg. Bakró még nem látta az anyját. Ebből egyenesen következik, hogy jelentkezett a Balázs-showba. Bakró ajánlata úgy hangzott, hogy ha nagy nézettséget akarnak, keressék meg az anyját, akivel ő majd a stúdióban találkozik először. 

– Miklós, áruld már el nekem, hogy mi köze van ehhez a tévének – kérdeztem.

– Végül visszaléptem. Mert nem tudom, hogy mit mondtam volna anyámnak ott, a kamerák előtt.

– És az édesapád? Aki hazalopott? Hol van most?

– Meggyilkolták tavaly januárban. Dolgos volt. Például kapott tizenöt sor krumplit az önkormányzattól művelésre Szabolcsban. Azt csak olyanok kapnak, akikben bíznak. Egyszer ment hazafelé. Azok, akik nem szeretnek dolgozni, csak a másét elvenni, megtámadták. Apámról tudni kell, hogy nem olyan ember volt, akire ha rákiabáltál, hogy ülj le a sarokba, akkor leült. Ha igaza volt, harcolt. Nem érdekelte a túlerő. Öregnek is ilyen maradt. Aztán jött a telefon, hogy apádat lapáttal agyonverték, de több késszúrást is találtak a testén.

A gyerek szeme 

A Bicske és Etyek között közlekedő sárga busszal érkezem Háromrózsára. A szélvédőhöz állok, a középső leszállólépcsőre,
messziről meglátom a megállóban toporgó Bakrót. Biztos a fiára vár. Aki Bicskére jár speciális iskolába. Hátranézek, meglátom a kisfiút. Belenézek tízéves arcába. Nagy, sötét szeme akkor még nem mosolyog vissza, nem tudom róla, hogy rajzain szereplő alakjai a szakértői vélemény szerint kissé deficites figurák. Bizalmatlan, hiszen ki ez az ember, aki Háromrózsán akar leszállni, ahol én lakok, de én még sosem láttam. Mit néz ez? De nem baj, apa úgyis vár a megállóban, már látom is, ott toporog zsebre dugott kézzel. Az idegen most int apámnak, apám vissza. Leszállunk. Ez hozzánk jön. Apám és az idegen kezet fognak. Eldurrog előlünk a busz, mi átmegyünk az alsó úton az árokig.

– Hát a te fiaddal utaztam a buszon, Miklós?

Nevetnek. Mert ez micsoda véletlen! 

– Hogy hívnak téged? – kérdi tőlem az idegen, már a mi oldalunkon. 

Apámra nézek, aki bólint. 

– Arnold. Bakró Arnold.

Apa büszkén néz rám végig, azt mondja: 

– Ő a beteg.

De én nem vagyok büszke, én csak mosolygok, először is, mert itthon vagyok. Másodszor, mert anya szerint, ha mást nem is, hát mosolyogni nagyon szépen tudok, anya szerint különben nekem van a legszebb mosolyom Háromrózsán, beleértve az egész világot.

Apa megy előre a rövid láncra vett fekete kutya mellett, az csak őrjöng az ő másfél méterén, éjjel apa hosszabbra engedi a láncot, akkor kiér egész a járdáig, ami nincs, kiér a kapuig, ami szintén nincsen. Betondarabokon megyünk pár métert a lemezből
összerakott előszobáig, ott apa fűzfavesszői vannak a kosárfonáshoz, és két rossz hűtőgép. A kosarakat kinn lehet látni a kerítésre aggatva, azokat meg is lehet venni. Bár nagy veszekedések is szoktak lenni az országút szélén, mikor megáll egy nagy autó Háromrózsán, amelynek a pótkereke többet ér, mint a házunk, mert itt nyolc ember fon kosarat, köztük több is Bakró, olyan is van, hogy a vevő megjön, mire a buta felnőttek elkezdenek egyre alacsonyabb árakat mondani nekik, csak legyen egy kis pénz. Én tartanám az árat. Kibékíteném a kosárfonókat. Az eladott kosarak árát a nap végén elfelezném. 

A lemezbodegából nyílik a szobánk ajtaja. A szobánk ajtaja a házunk ajtaja is egyben. Anyukám nyitja a házunk ajtaját az idegen előtt. Benn az összes testvérem, mind az öt. Én vagyok a legidősebb, én vagyok az elsőszülött. 

A szobánkban három ágy van. Az egyik francia. Apáék ágya az ajtó mögött. Arra merőleges a középső ágy, amelyre szintén merőleges a harmadik. 

Nevem Arnold 

Én utálom az idegeneket. Volt itt néhány tavalyelőtt. Valamilyen nagykirály, aki a faluban mindenkinek parancsol. Már nem király, de mindegy, a falu tőlünk messze van. Mi alig megyünk oda, onnan se jönnek ide, csak akkor, ha muszáj. A mi nyomorúságunk púp a falu hátán. Jobban örülnének, ha nem is lenne Háromrózsa. De sok itteni ember mondja ugyanezt, akik közül sokaknak nagyon szép és nagy háza van. Pár éve a nagykirály lelépte a szobát, hogy mégis mekkora. Négy felnőttlépés széltében is, hosszában is. A falukirály majdnem elsírta magát, és azt mondta apámnak meghatódva: "Miklós, ez nem élet, így nem lehet élni." 

Apám erre megörült. Egész este arról volt szó, hogy végre elkerülünk innen, nagyobba-szebbe. Másnap jött is a hatóság. Megállapította, hogy mi, gyerekek nem maradhatunk itt tovább. Ez volt a segítség. Hogy minket visznek. Nagyon sírtam. Meg voltam ijedve. Szegények vagyunk. Nincs akkora házunk, amekkorákat a buszról látok Bicskén. Azért mert szegények vagyunk, nem akarnám elveszíteni még azt a keveset is, ami van. Ami jó. A család jó. Nekem a minden. Én nem akarok idegen gyerekek közé menni, mert azok gúnyt űznek belőlem. Jó nekem a József Attila Általános Iskola 2060 Bicske, Hősök tere. Ott én ismerek mindenkit. Engem is szeretnek. Más helyeken olyan dolgokra kényszerítenek, amit én nem akarok. 

Ezért nagy szerencse, hogy aztán valahogy mégis megengedték családunk egyben maradását, cserébe apám azóta nem mer kérni, be van fogva a pofája, ahogy ő mondja, nem panaszkodik, nem kuncsorog, nem követel, mert bennünket rögtön elvinnének, apám azt meg nem akarja. Engem, mikor két kiló tíz dekával megszülettem, és akkora voltam, mint egy ponty, egyszer már lekaptak az anyám melléről. Elvittek csecsemőotthonba. Ott három évig voltam. Mikor apám nagykorú lett, visszaadtak. Az otthonban az összes betegségen átestem, de beszélni nem tanultam meg. Ma is keveset szólok. Gondolataim vannak. Értek is már mindent. Ismerem a szavakat. Apám azt mondja, nem pofázik. Nem kér. Aki kér, attól elvesznek, ha
rosszul kér, rossz helyen. Értem én, értek mindent. Nevem Arnold. Jelentése sas. 

Várjuk észrevételeit

Bakró megmutatja a szobát. Egy jó hűtő és egy rossz. Egy akasztós szekrény. A három ágy. Az asztal. A kályha, amelyen főznek is. A gyerekek kedvenc étele a rizibizi. A szekrénytetőn tévé. Lehalkítva mennek a hírek. Látjuk, amint egy előző elnök átad egy mostani elnöknek egy alkotmányt. Mesére kapcsolunk. A gyerekek rátapadva. Mivel nincs hang, mert beszélgetünk, apró tárgyakkal kezdenek játszani a nemrég felmosott m?anyag padlón, szabályok nélkül. Nincsenek játékaik. Körben mesefilmek és "felnőtt filmek" tucatjai. Bakró ezekkel lövi ki magát a valóságból. Ez a tizenkét négyzetméter itt a készülő Tudás-völgyben, a magyar Szilícium-völgyben ráadásul nem saját tulajdon. Miklós azt magyarázza: azért nem megy el dolgozni, mert a gyerekeket reggel át kell vinni a forgalmas országúton, délután meg kimenni eléjük. A felesége ráerősít. Nem hagyhatja egyedül a kicsiket. Mondom Miklósnak, hogy ez a magyarázat annyira rosszul hangzik, hogy az sem érdekel, igaz-e. 



Ide tervezik a magyar Szilícium-völgyet

– Azt mondod, vigyem át reggel az országúton magammal az összes kicsit, mikor a nagyok reggel iskolába mennek, vagy délután megjönnek?

– Vidd át, Barbara! Ha ezt kell megtenned azért, hogy a férjed dolgozhasson, vállald be! Hát nem jönne jól a mostani hetvenezretekre egy apai nyolcvanezer havonta?

– Az jól jönne. Az már igaz.

– Ha ez az akadálya a jónak, ezt kell elhárítani. Ide kell hívni valakit reggel és este. Ha nincs kit hívni a kicsikhez, át kell vinni őket az országúton. Olyan harmincéves, hatgyerekes apa ne legyen, aki nem szerez jövedelmet a családnak. Tudjátok, minálunk az egész szociálpolitika az önerőre támaszkodik. Itt önerő nincs. Együttműködés lehet. Neked jó híred van, Miklós. Egyszer egy hivatalnok mesélte nekem évekkel ezelőtt, hogy van itt egy ember, aki nem hagyja széthullni a családot. Ellentétben másokkal, nem az intézeteknek gyárt gyereket, hanem magának. A családot a megkeresett pénzzel tudod összetartani. És ne akarj több gyereket, mert a meglévő hattól vonod el a hetedik részét. Ha ti nem segítetek magatokon, senki nem fog. Mindenki lemond rólatok. Te komolyan gondolod, Miklós, hogy valaki lakást ad neked?

– Csak azt tudom, hogy innen ki kell törni.

– Szerintem is. Mi ez a levél? 

– Az RTL Klub írta nekem.

– Jelentkeztél náluk?

– A Fókuszba.

"Tisztelt Hölgyem/Uram! Sajnos az ön által leírt problémában nem tudunk segítséget nyújtani. Köszönjük, hogy nézte műsorunkat, és várjuk észrevételeit! Üdvözlettel: A Fókusz szerkesztősége." 

Aznap egyébként kinn volt a Fókusz Háromrózsán. Bakróéktól pár méterre él egy másik család, ahol a szülők ütik-verik egymást. Éjjel sérülés történt, a szomszéd gyereket elvitték a Gyivibe, úgy tudom, kiskorú veszélyeztetése miatt állította elő az egyik szülőt a bicskei kapitányság. Bakró hívta ki éjjel a rendőröket, mert neki ordítottak át. Bakró most fél, még a végén rajta állnak bosszút. A többi lakóra tekintettel meg kell mondani, hogy Háromrózsán a többség jó körülményeket teremtett a munkájával, szép házak is épültek, és az éjjeli jelenség nem általános. A magasabb szinten élőknek éppen az fáj, hogy Háromrózsa hírnevét mégis ezek az esetek alapozzák meg. Saját hétköznapi küzdelmeik nem izgalmasak, nem képernyőképesek. A vér már érdekes. 

Egyszer csak kopognak. Egy fotóriporter és egy napilap bűnügyi rovatvezetője lép be. Tízen vagyunk tizenkét négyzetméteren. A kollégával évekkel ezelőtt egy lapnál dolgoztunk. Először nem ismer meg. Én sem szólok. Felteszi kérdéseit az éjszakai ügyről. Sietniük kell. Közeleg a lapzárta. Jócskán benne járunk már a délutánban. Miklósnak a kolléga megígéri, visszajönnek majd, hogy esetét feldolgozzák.

Olvasson tovább: