Kereső toggle

Anyádat most égetik

Ötvenhét éve szabadult fel a budapesti gettó

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Emlékszel még a nagyszüleidre? Nagyapa bevitt a rendelőbe és a szívemet is meghallgatta. Képzeld, hány embert vizsgált meg 35 év alatt, de amikor vagonba zárták, egy szív se dobbant meg érte."

(Salamon Pál: A Sorel-ház)

A racionális téboly

Karsai László történész

– Miben áll a holocaust egyedisége?

– A holocaust egyedisége nem az áldozatok számában van. Az valószínűleg nem több hatmilliónál és nem kevesebb 5,9 milliónál. Ennél sokkal több embert öltek meg a Szovjetunióban vagy a második világháborúban a nácik. Sztálinék csak a különböző munkatáborokban legalább 17-20 millió embert pusztítottak el. A holocaust egyedisége a célkitűzésben van. Soha, sehol, senki addig a történelem során nem határozta el, hogy egy egész népet, egy fajt – származási-vallási alapon – kiirtson. Ennek nem volt se racionális, se katonai, se gazdasági magyarázata. Például az én nagymamám – és gondolom, sok százezrek nagymamája – semmilyen szempontból nem volt ellenfél, se politikailag, se katonailag, se gazdaságilag. Az a hétszáznyolcvan putnoki zsidó sem, akit elvittek 44 júniusában. Ettől még a német hadsereg megnyerhette volna a háborút. Kitelepíthették volna őket, elvehették volna a vagyonukat, de az, hogy minden zsidót megölni csecsemőtől a százhárom évesig – bénát, vakot, szegényt, gazdagot –, ilyet a történelem során még senki nem talált ki. Emiatt nem hitték el a zsidók az utolsó percig, hogy ez megtörténhet, talán még a gázkamrák ajtaja előtt sem. Tudniillik az, ami a zsidókkal addig történt – üldözés, gettóba zárás, pogromok rendezése –, ez még "beleillett" az előző pár ezer év üldözéstörténetébe. Az összes elmúlt vagy most folyó háború és a holocaust minőségileg más. Ezeknek a háborúknak vagy gazdasági, vagy politikai, vagy ideológiai, vagy valamilyen más oka van. Persze a megölt emberek szempontjából ez édes mindegy. Hogy egy állam vezetője elhatározza azt, hogy az európai zsidóságot az utolsó szálig kiirtja (számításaik szerint tizenegymilliót) pusztán azért, mert zsidók, ilyen még nem volt. Ebben az őrült célkitűzésben, ebben a racionálisan megszervezett tébolyban áll a holocaust igazi egyedisége.

Látod azt a fehér füstöt

Magda néni, az auschwitzi haláltábor egyik túlélője

– Mikor és hogyan hurcolták el Magdikáékat?

– 1944. május 15-én az egész családot – édesapámat, édesanyámat, nagynénémet, nagybátyámat, a másik nagybátyámat, velem együtt – bevitték a pécsi gettóba. 

Egészen Péter-Pál napjáig, július 29-éig voltunk ott. Mielőtt a gettócsendőrök átadtak volna az SS-katonáknak, teljesen levetkőztettek. Ékszert, órát, mindent elvettek, és tetőtől talpig megmotoztak mindenkit, nehogy egy kis gyűr? vagy egy szem kockacukor is nálunk maradjon. Apám aranygyűrűje úgy be volt nőve, hogy amikor lefűrészelték az ujjáról, a kezéből ömlött a vér. Ekkor ijedtem meg először.

Bevagonírozás előtt a pécsi polgármestertől mindenki kapott egy kis szeretetcsomagot, amiben hát... úgymond, élelem volt. Négy napig utaztunk étlen-szomjan, mint a heringek, úgy egymáshoz voltunk préselve. A dolgunkat is a vagonban végeztük. Harminc-negyven fokos meleg volt. Mikor kibontottuk a pécsi polgármester ajándékát, iszonyodva dobtuk ki a vagonból. Véres hurka volt, amiből a hatalmas kukacok úgy ugrottak ki, mint delfinek a vízből. Sokan már ott a vagonban elpusztultak. 

– Milyen volt a megérkezés Auschwitzba?

– Kora este érkeztünk meg, de csak éjjel nyitották ki a vagonokat. Az SS-legények lerángattak minket, és reflektorokkal megvilágítottak. Kettes sorba kellett állni, az egyikbe a nőket, a másikba a férfiakat állították. Lassan és hosszan menetelt a sor, mindenfelé kutyák ugattak. Középen egy férfi állt – Mengele volt –, és a kezével hol jobbra, hol balra intett. Én édesanyámmal karonfogva haladtam, mellettünk a másik sorban édesapám ment. Egy ideig még láttam apámat, de később elvesztettük egymást. Egyszer csak eltűnt mellőlem anyám is. Ki akartam lépni a sorból, hogy megkeressem, de rám ordított egy német: "hova megyek". Jól beszéltem németül, mondtam neki: "az előbb itt volt édesanyám és most sehol sem látom". "Azonnal álljon vissza a sorba – kiáltotta –, majd reggel találkoznak. Fürdeni vitték." Aztán minket, fiatalabb nőket bevittek egy nagy terembe. Le kellett vetkőznünk, és a ruhánkat szépen összehajtva a cipőnkre kellett tennünk. Meztelenül átvittek minket egy másik helyiségbe, kívülről rá volt írva, hogy "Bad". Azt mondta ott az egyik német – mert többünknek eltűnt az idős hozzátartozója –, hogy az időseket egy másik fürdőbe viszik, pár épülettel arrébb. A zuhanyból nekünk valóban víz jött. Drága anyámat és a többi családtagomat ugyanebben az órában ölték meg. Nekik a zuhanyrózsából ciklongáz jött. Ezt akkor persze még nem tudtam. Mikor a fürdőből kijöttünk, akkor jött a kopasztás. Emlékszem, a homlokom jobb oldalát érte először a nullásgép. Saját hajunkat a földről föl kellett szedni, és egy vadonatúj lenzsákba kellett tenni.

– Pontosan mikor jött rá, hogy mi is történik itt?

– Másnap reggel, mint egy őrült rohantam mindenfele édesanyámat keresve. Egy negyven év körüli nő, aki már régebb óta ott volt, kérdezi, hogy mit szaladgálok, még lelőnek. Mondom neki, édesanyámat keresem, tegnap éjjel érkeztünk és elveszítettük egymást. Azt mondja, nem vagy normális, akkor az már régen nem él. Mondom neki, hogyhogy nem él? Azt mondja, a tegnap érkezett öregeket most égetik a kemencében. Nézz csak arra, a kémény felé. Odafordultam. Látod azt a nagy fehér füstöt? Anyádat valahol ott keresd. Hát… ekkor.

– Az éhség, szomjúság gondolom, nagy úr volt.

– Még annál is nagyobb. Kétnaponta jött a táborba egy amolyan vizeskocsi féle. Mindig azonos időben jött, és szép csilingelő hangja volt, már előre várta mindenki. Mikor az emberek megrohamozták, a vezetője elővett egy nagy korbácsot, amin sok bőrszíj volt. Ezeken a szíjakon fémből kis csomók voltak. Mikor a csonttá fogyott emberek odarohantak a vízhez, véresre verte a hátukat. Még ezen az áron is odamentek a vízért, sőt úgy várták ezt a kocsit, mint a megváltót.

– Hogyan tetszett hazaérkezni?

– A tábor felszabadítása után egy krumplit szállító vonatra kerültem, és így értem haza egy vasárnapon Rákoskeresztúrra. Ide minden nap érkeztek a lágerekből vonatok és volt ott egy bizottság, amelyik annyi pénzt adott, hogy villamossal a városba jöhessek. Beérkeztem a Nyugatihoz. A Váci út sarkán volt egy kedves presszó, amelynek teraszán fiatal, jól öltözött férfiak és nők ültek, gondtalanul nevetgéltek, örültek az életnek. Ezek az emberek tényleg nem tudják mi történik pár száz kilométerrel arrébb? Vagy csak nem akarják tudni? Megszédültem. Vajon az a valóság ahonnan jöttem, vagy ez, amit most látok? Hirtelen minden erő elhagyott. Felszakadt bennem valami, és elhurcolásom óta először, sírni kezdtem. 


Horthy pilátusi gesztusa 

Csősz László 

A huszadik századi Európa utolsó gettóját a nyilas kormányzat hozta létre 1944 november-decemberében Budapesten. Felszabadulásának ötvenhetedik évfordulójára emlékezve meg kell említenünk azt a több mint száz elkülönített lakónegyedet is, ahová nem sokkal korábban, ez év tavaszán a megsemmisítésre ítélt vidéki zsidóságot kényszerítették. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az utóbbiak létrehozásában nem a szélsőségeseknek, de a megszállt ország nagyrészt helyén maradt államapparátusának jutott dicstelen főszerep.

A magyar történelmi emlékezetben történészi erőfeszítések ellenére még mindig szilárdan tartja magát az a nézet, mely a németekre és maroknyi "nyilas csatlósukra", a "magyar nácikra" hárítaná a felelősséget több mint négyszázezer magyar állampolgár a történelemben példátlan sebesség? és hatékonyságú deportálásáért. A tragikus rekord ugyanis, mint azt az elmúlt évtizedben számos szakmunka és publicisztika leszögezte – úgy tűnik, még mindig nem elégszer –, a magyar királyi közigazgatás, a rendvédelmi szervek és a feladatra ideiglenesen igénybevett helyi lakosok, köztük orvosok, vasutasok, iparosok, tanárok, leventék, összesen legalább negyedmillió ember pontos, gyors és szolgálatkész kötelességteljesítésének eredménye volt.

Noha Sztójay Döme kormánya német nyomásra igyekezett eltávolítani a megbízhatatlannak tartott közigazgatási vezetőket, a sok személycsere ellenére helyén maradt a vármegyék és kisebb adminisztratív egységek vezetőinek többsége. Bár a kormányváltás több fanatikus antiszemita, a zsidók eltávolítását életcélnak tekintő politikust emelt vezető pozícióba, a végrehajtók többségét nem ők, hanem mérsékelt politikai nézeteket valló, józan, köztiszteletben álló hivatalnokok alkották, akik nem ritkán személyesen is ismerték a kifosztott és halálba küldött emberek egy részét.

A történtek okait kutatva a politikai intézményrendszer jellegét kell kiemelnünk a szubjektív, személyi tényezőkkel szemben. A magyar tisztségviselők hivataluknál fogva egy feltétlen tekintélytiszteletre és szervilizmusra épülő, bürokratikus struktúrának voltak részei, így fel sem vetődött bennük, hogy a kormányrendeletek legalitását kétségbe vonják, sőt a törvényesség látszatával sem rendelkező szóbeli vagy telefonon küldött rendelkezéseket is precízen végrehajtották.

Egyetlen tisztviselő sem függetleníthette magát a nacionalista és antiszemita ideológiai háttértől, még akkor sem, ha többségüktől távol állt a szélsőséges, faji jelleg? és uszító nemzetiszocialista–nyilas eszmerendszer. "Korlátozott", "mérsékelt", "úri" antiszemitizmusuk nem vonatkozott a képviselőtestületekben, a gyárak igazgatótanácsában és a kaszinóban velük együtt ülő zsidó ismerőseikre, kollégáikra. 1944-ben tettek is lépéseket érdekükben, ugyanakkor segítőkészségüket csak rájuk korlátozták, és ebben az esetben sem mertek átlépni a törvények adta kereteken.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy mozgásterüket a körülmények igen szűkre szabták. Egyrészt a helyi funkcionáriusok felettes szerveik, valamint a Hain Péter-féle titkosrendőrség szoros és állandó ellenőrzése alatt álltak. Ehhez járult egyes esetekben saját munkatársaik kontrollja. Politikailag sem volt reális alternatíva: tehát olyan egységes, szervezett ellenzéki erő, melyre a siker minimális reményével támaszkodni lehetett volna.

A magyar társadalom nemhogy esetleges mentőakciókhoz, de még az üldözöttek sorsán enyhíteni akaró, passzív végrehajtói magatartáshoz sem biztosított hátteret. A jórészt közönyös vagy ellenséges környezetben a zsidókon segíteni igyekvő kisebbség óriási egyéni kockázatot vállalt. A négy esztendeje folyó világégés százezernyi áldozatát gyászoló, elszegényedett és éhező lakosság fásult közönye és a megszállás fenyegető légköre talán magyarázatot adhatna a közömbösségre. Ezt az érvet azonban gyengíti az az aktivitás és élénk érdeklődés, melyet a helyi polgárok nem jelentéktelen hányada tanúsított elhurcolt szomszédaik javai és pozíciói iránt. Korántsem csak a nyilasok és "lumpenelemek", de a középosztály és az értelmiség – köztük tanárok és papok – is képviseltette magát a zsidó vagyonért tülekedők tömegében.

A köztisztviselői kar német megszállás utáni szerepvállalásáról szólva gyakori érv, hogy jelenlétük meggátolta még kíméletlenebb végrehajtók, például nyilasok kinevezését, így végeredményben az üldözötteket segítette. Hannah Arendt a német tisztségviselők felelősségét elemezve az ehhez hasonló védekezést a háború után kitalált tündérmesének nevezte. Szerinte nem léteztek olyan bürokraták, akik a zsidóság sorsának enyhítése, az események lassítása és korlátozása érdekében vállalták a megsemmisítő folyamatban való részvételt. Magyar viszonyokra vonatkoztatva ítélete annyiban egészíthető ki, hogy a közigazgatási pozíciók megőrzésében a politikai taktikázásnak jóval nagyobb szerepe volt. A zsidómentés, mint törekvés, ehhez képest csak másodlagosan és szelektív módon, néhány ismerősnek nyújtott kedvezményekben jelentkezett. 

1944-ben Magyarországon a zsidók sorsán könynyíteni akaró köztisztviselők előtt két út állt: megőrizni pozíciójukat, és a rendelkezésükre álló eszközökkel mindent megtenni az üldözöttek érdekében, vagy lemondani, hogy cselekedetükkel jelezzék beosztottjaik és a helyi közvélemény számára a helyzet rendkívüli és törvénytelen voltát. A közigazgatási vezetők többsége egyiket sem tette meg, annak ellenére, hogy a németek és kiszolgálóik jelenléte megkötötte kezüket, és érdemi cselekvésre képtelenek voltak. Tekintélyük ugyanakkor segített elkendőzni a folyamat valódi tartalmát, és megkönnyítette az események többi résztvevője számára, hogy a történtekért elhárítsa a felelősséget. 

Az események ilyetén alakulásában döntő szerep jutott a kormányzónak, aki pilátusi gesztussal szabad kezet adott a nácikat kiszolgáló kormánynak, egyben jelenlétével rábírta híveit, hogy helyükön maradjanak, hunyjanak szemet a nevükben végrehajtott jogtalanságok felett és ezzel asszisztáljanak a vidéki zsidóság feláldozásához.

A háború után sokan védekeztek ezzel, és azóta is elterjedt vélemény – mindennek ellenére szintén nem igaz –, hogy Horthy és hívei nem tudták, mi történik a zsidókkal, és elhitték hogy csak ideiglenesen, munkára szállítják el őket. A magyar politika irányítói már 1942-ben bizonyosan tudták: a nácik minden uralmuk alá került zsidót tervszerűen elpusztítanak. Az államigazgatás alsóbb régióiba ilyen pontos információk nem, vagy csak részben jutottak el, de a keleti frontot megjárt férfiak beszámolóiból a közvélemény is értesülhetett a német tömeggyilkosságokról. Ha ezeket a híreket sokan nem is hitték el, az legalábbis gyanút kellett hogy keltsen az események minden jobb érzés? résztvevőjében, hogy a zsidók – az aktív korú férfiak munkaszolgálata miatt – munkára nagyrészt alkalmatlan tömegét utolsó személyes tárgyaitól is megfosztva, láthatólag véglegesen szállítják el az országból.

Végeredményben a magyar közigazgatás vezetői és beosztottjaik, sokan közülük vonakodva bár, de eljátszották a "végső megoldás" folyamatában számukra kijelölt szerepet. Ez logikus következménye volt a megelőző negyed század uralkodó köreire jellemző politikai taktikázásnak, melynek lényege a zsidóság gazdasági-társadalmi pozícióinak megszerzésére irányuló törekvés. Takaréklángon tartott, de folytonosan szított antiszemitizmus a társadalmi konfliktusok tényleges orvoslása helyett, ugyanakkor folyamatos enyhítő gesztusok a zsidó közösség felé és szoros, lényegében gazdasági érdekeltség által vezérelt szövetség annak elitjével. Ez a stratégia katasztrofális eredményhez vezetett: a kormányzóval együtt a hozzá h? köztiszviselői kar is a szélsőjobb és a mögötte álló nácizmus tehetetlen eszközévé vált.

(a szerző történész)

Olvasson tovább: