Budapest, Dankó utcai Afro férfi-női szalon. Izsák, a tulajdonos Nigériában született, majd Angliában tanult közgazdaságtant azért, hogy végül Budapest Józsefvárosában telepedjen le. Ez épp a rendszerváltás idején történt. Ekkor nyitotta meg a fodrászatot, ahol a fehér bőr? vendég sem ritka, így nem okozok meglepetést. Sőt, a magyar asszonyok Izsák fekete alkalmazottját, Krisztit dicsérik lelkesen. "Azért jöttem Magyarországra, mert békés helyet kerestem, és úgy éreztem, ez az. Először ugyan nem volt könnyű, a nyelvtudás hiánya miatt elég kirekesztettnek éreztem magam" – mondja Izsák. Babi – egy másik kuncsaft – szerint Izsákkal ma már nagyobb élvezet beszélgetni, mint a magyarokkal. "Valahogy nagyobb az empátiájuk, jobban belelátnak az ember szívébe" – magyarázza. Izsák egyébként családos, két gyermek édesapja és hívőnek vallja magát: a Jehova tanúihoz jár. Itt tartózkodását azonban pragmatikus szempontok vezérlik. "Az angliai jövedelmekhez képest itt kevesebbet keresnek az emberek, azonban a költségek és az árak is jóval alacsonyabbak." Kriszti közben a munkájára koncentrál: egy fekete bőr? hölgy haját kenegeti valami érdekes krémmel, és egy afrikai nyelven beszélgetnek. Nem ér rá, hogy nyilatkozzon.
Utamat folytatva a Baross utcába igyekszem. Az antik bútorbolt mellett Abo Ali fodrászata – itt dolgozik Emad és magyar felesége, Márta (férje azonban Mirjámnak hívja), aki nemrég még a sarki bolt eladójaként volt ismeretes a környéken. Arab tudása akkor bizonyult a leghasznosabbnak, amikor Emad Irakból két éve megérkezett. "Szerelem első látásra" – mondja a feleség, aki a tolmácsolásban segít, a románc részleteit azonban megtartja magának. Mindketten az iszlám elkötelezett hívei.
Emadnak nem sikerült megváltoztatnia az iraki rendszert, az Öböl-háború után kétszer került börtönbe, testvére pedig már húsz éve raboskodik Huszein fogságában. Magyarországra pedig azért esett a választása, mert a kereskedelmi kapcsolatok és az itt tanult iraki diákok által hazánknak jó hírét hallotta.
Vendégkörük magyarokból, arabokból, külföldi diákokból áll. A hazai szokásokhoz alkalmazkodva pénteken is nyitva tartanak. Irakban egyébként nincsen férfi-női fodrászat, a vallási szigorból fakadóan a nemek el vannak szeparálva egymástól. Nálunk azonban Emad férfi és női hajzatot egyaránt kezel. A vallásról és a dzsihádról érdeklődve ezt a tájékoztatást kapom: "Van lelki dzsihád is, például amikor valakivel jót cselekszünk, ez annak számít. Szent háborút fizikai szinten pedig csak a Korán utasításai szerint lehet folytatni." A kulturális különbségekről annyit sikerül megtudnom, hogy az arabok szerintük sokkal közvetlenebbek, családcentrikusabbak és összetartóbbak, mint az európaiak.
"Üljön fel az autóbuszra, és ahol a legtöbben leszállnak, az a Tigris piac. Ott biztosan talál kínai fodrászt" – igazítanak útba a helybéliek. A "Cho Bön Chon Hö" kapufelirat mutatja, hogy jó helyen járok. Rögtön két biztonsági ember fog közre, amikor meglátják kezemben a kamerát. Látom a jelzést, hogy kerítésen belül sem fegyvert, sem kutyát, sem videót, sem fényképezőgépet nem használhatok, de itt az utcán? Ismertetem velük a jogaimat, majd szabad akaratból tájékoztatom őket motívumaimról. Figyelő tekintetek tüzében betévedek a kínai fodrászatba – de az is lehet, hogy vietnami, nekem már mindegy. Senki sem köszön, senki sem tud magyarul, főnök nincs, nem is lesz, talán soha nem is volt. Kuncsaft érkezik, a fodrásztól négy telefonkártyát vásárol. Könnyedén megértik egymást. Az utca szemközti oldalán újabb (cát-tóc, nam-nü stb. feliratú) fodrász helyiségben próbálkozom, itt is csodálkozó tekintetek fogadnak némán. Főnök itt sincs, nem is lesz, talán soha nem is volt. Ha pedig akarnék valamit – közli egy barátságtalan férfiú – az én dolgom, hogy szerezzek magamnak tolmácsot. Úgy döntöttem, nem szerzek. Nekem nincs szükségem telefonkártyára
2001. 10. 05. (V/40)
