Kereső toggle

Mátranovák: a lakásmaffia nyomorultjai

Apa mosdik, anya főz

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A szegénység, a tudatlanság és a kényszerűség sötét elegyéből szép kis hasznot húznak bizonyos "irodák" figyelemreméltó társadalomismerettel rendelkező strómanjai. Közönséges bűnözők, akik nem ritkán olyan erővel tetszelegnek a jóakaratú segítő szerepében, hogy végül maguk is elhiszik. Valójában viszont csak a milliós értéket képviselő budapesti lakás érdekli őket, amit testre szabott módszerekkel játszanak ki a megszorult, eladósodott és nem mindig józan eszénél lévő tulajdonostól. Ő az a kiforgatott, aki egy napon arra ébred, hogy nem elég gazdag ahhoz, hogy budapesti szegény lehessen. A kisemmizettek aztán mehetnek Isten hírével, például a Nógrád megyei Mátranovák húsz évvel ezelőtt is szanálásra érett bányászkolóniájára.



A mátranovákiak saját biztonságuk érdekében kérték, hogy róluk ne készüljön fotó, így képünk csak illusztráció Fotó: Archív

Nyomorexport 



– Polgármester úr, engem ez az egész történet úgy megdöbbentett, hogy nem is nagyon hiszem el. 

– Honnan értesült róla? 

– Romhányi Tamás riportjából. 

– Pedig úgy van, ahogy leírta. De nagyon jó, hogy felhívott, mert ezek az emberek a lelkemre kötötték, hogy hárítsam el a sajtó érdeklődését, mivel őket már decemberben, a Magyarországról jövök cím? rádióműsor után megfenyegették. Korábban emberek is tűntek el közülük, és itt állítólag embereket vertek meg a műsor után.

– Kik? Kik verték meg őket? 

– Nem tudok semmi pontosat. 

– A bonyolítók verték meg őket, a strómanok? 

– Ilyen mélységben nem ismerem az ügyet.

– Szóval azt akarja mondani, hogy ne is menjek Mátranovákra?

– Ezek az emberek félnek. Mi pedig, a képviselők, éppen a legutolsó testületi ülésen beszéltük meg egymással, hogy nem nyilatkozunk bányatelep ügyben. Mert egyszerűen nincs értelme. A cikkek és a riportok semmin nem változtatnak. 

– Ezt komolyan mondja? Néhány gazember kiforgat tizenöt családot, nem történik körülöttük az égvilágon semmi három-négy éve, a morgás jogától pedig erőszakkal veszik el a kedvüket? 

– Ezt mondják. Nézze. Ez engem is felháborít, de az itt élők naponta találkoznak ezzel a dologgal. De higgye el, akinek tudnia kell az ügyről, már tud róla. Tudják a bátonyterenyei rendőrök, tudják a pestiek, de tovább megyek: tudják a Magyar Köztársaság Országgyűlésében is, mert elmondta ott is a képviselőnk…

– …Juhász Gábor?

– …hogy Chicago lett Mátranovák. Mert a beköltöztetettek megjelenésével itt jelentősen romlott a közbiztonság. 

– A betelepítettek is mátranovákiak, ha jól sejtem.

– A lakcímbejelentőiket formai okokból, a kolónialakások körüli rendezetlen tulajdonviszonyaik miatt nem tudtuk fogadni. 

– Szóval nem is pestiek, nem is novákiak?

– Nem novákiak. Ami az ő tragédiájukat illeti, mi azt Mátranovákon képtelenek vagyunk orvosolni. Ami a rendőrségre tartozik, mármint a lakásspekulációval kapcsolatos nyomozás, az rendőrségi ügy. Amit viszont tenni tudunk és tennünk is kell, hogy mi itt erős polgárőrséget szervezünk, és megvédjük az értékeinket. Mert nagy bajban vannak – igaz –, de nagy bajt hoztak ránk is. Itt nem volt divat eddig a másét elvenni. Ha annak idején lett volna pénz a telep lerobbant, gyakorlatilag gazdátlan házainak szanálására, ma nem lenne gondunk a kényszerűségből beköltözőkkel. Mátranovák szép hely. Maga tőlem kérdi, jöjjön-e. Jöjjön. Szívesen látjuk. De én nem nyilatkozom, és nagyon kérem, a kolónián élőket is felelősen szólítsa meg, mert maga este hazamegy, ők pedig maradnak. Beláthatná végre mindenki, hogy ennek az üzletágnak nagyon hamar véget kell vetni, mert például Észak-Magyarország dugig van elöregedett falvakkal, elértéktelenedő lakásokkal, melyeknek tucatjait vásárolhatják fel úgynevezett befektetők, akik aztán a pesti leszakadt réteget olyan helyekre vezetik, ahol ők több okból sem tudnak majd normális életet élni. Ha nem vigyázunk, el fog itt indulni a lavina, a tömeges nyomorexport. 



Nincs kérdés 



A belföldi, gazdasági migrációhoz tartozó érintettek számot adnak óbudai, önkormányzati bérlakásukról, amit összesen hatvanezer forint lakásbérleti díjhátralék terhelt. Ők nem fértek hozzá mint vevők, a bonyolítóknak ez is sikerült. Hatszobás ígéretet kaptak. Ehhez képest öt éve tízen laknak egy szobában, bocsánat, kettőben, ha a kamrából kialakított odút is szobának tekintjük. Kifizették tehát ezt a nováki csereingatlant busásan. Aztán kiderült, hogy nem teljesen az övék, mert azt a nyomorult, komfort nélküli lakást is kétszer adták el: egyszer nekik, egyszer a falszomszédnak.

A másik család Békásmegyerről érkezett. Százhuszonhatezer forint volt az adósságuk. A házmester hozta össze őket a bonyolítóval, aki úgyszólván mindent "átvállalt".

Előfordult például, hogy egy másnapos részeg ember a metrót kereste Mátranovák közepén – a Borsodi–Hevesi-dombság és a Mátra alatt –, százhuszonhét kilométerre Budapesttől. Kikérdezték, és ő elmondta: tegnap este ittas állapotban eladta adósságokkal terhelt budapesti lakását, ahonnan az egyezség szerint azonnal ki kellett költöznie. Cserébe családi házat ígértek neki, a fővároshoz közel. 

Egy másik férfi örökségét tette pénzzé, azután a konyhaasztalnál kelt szerződéssel egy egész kéttized millióért lakást vett a Mátyás téren. Két napra elutazott a holmijáért, s mire visszaért, idős asszonyt lelt a lakásban, aki előző nap kifogástalan adásvételi szerződéssel egymillió forintért vette ugyanazt a lakást, attól az eladótól, akitől a férfiú.

Odébb négygyermekes család, a legkisebb óvodás és fiú. Villanyuk és vizük kikapcsolva. Nem kérdezek semmit. 

Lépten-nyomon bizonyos B. Lajos neve jön szembe velem. Bár mostanában nem látták erre. Bonyolítóként ismerik. Ha hinni lehet a kézen-közön szerzett információnak, B. minden elérhetőségével rendelkezik már a rendőrség. Ám a központi nyomozás részleteiről senki nem tud semmit. A központi nyomozás állítólag azt jelenti, hogy lakásmaffia ügyben Terenye nem nyomoz. Központi nyomozás eszerint Budapesten folyik.



Képzelt részlet



Az a pinceborozó, az is pesti. A törzsvendégek nyugalmával ülsz a sarokban, elég, ha rád néznek, máris tudják, nagyjából ki vagy. 

Az inged tiszta, a feleséged mos. Lakásod még van. Odaül az idegen, ugyanúgy alkoholista, mint te, csak fiatalabb, műveltebb a beszéde, és finomabb a taglejtése. A tévét bámuljátok, kitekert nyakkal hümmögtök a felső sarokra, jönnek a hülye reklámok, annak a tagnak az a legnagyobb gondja, hogy ráült a virágcsokorra, he-he, nálunk ilyen elő nem fordulhat. Aztán a Tények, kékszín? fények, a kocsmában generálkuss, megáll a pohár a levegőben. 

Aztán oldódva eltorgyánoztok kicsit két kutyatépte öregasszonyról szóló hír között, és röhögve bosszankodtok a ficsúrokon, akiknek minden mondata "azt gondolom"-mal kezdődik. Egyik-másikra fogadtok, hányszor mondja. 

Az idegen közvetlen és vicces. Azt kérdi, miért kapnak a kormánytól mobilt a hajléktalanok. Mert otthon nem lehet elérni őket. Jönnek a pénzügyek, az adósságok, a drágaság, hogy milyen nehéz a lakást fenntartani. Meghív egy fröccsre, aztán még egyre, végül te is rendelsz hozzá két kis hubit.

Megkérdi, miből tartod fenn a lakást, kíváncsi a rezsihátralékodra, cserébe elmondja az övét, kíváncsi a bankrészletedre, és mélyen a szemedbe nézve kérdi: hányszor jut húsra egy hónapban. Mindeközben a vidéki élet dicséretét zengi. 

Mert ott mindig van hús. Mert ott a fővárosi szegény gazdagnak számít, mert ott az emberek kedvesek és nyugodtak, mert a térségben gyárak épülnek a felhagyott tárnák helyett. Hallgatod, mint egy gyerek. Ha feküdnél, a párnádra csorogna a nyál. 

Zúgnak a fröccsök, vijjog és vibrál a Black Jack, az idegen nyerőben van, start és tart, és mindeközben mintha azt kérdezné: minek neked két és fél szobás, erkélyes lakás a harmadikon, ha lehetne házad az erdőszélen. 

Fel sem tűnik igazán, csak másnap reggel, kenyérért menet: honnan tudta, hogy két és félszobás, honnan tudta, hogy harmadik emelet, erkéllyel. Mindegy, lehet véletlen is. És ha nem az? Kit érdekel, csak jönne már megint le! Eltelik fél év, érkezik hatszor hét csekk, a feleséged meghal, végképp elrágja a kór. Ott ülsz egyedül az adóssággal, jóformán azt sem tudod, hogyan kell csekket feladni, az asszony volt az ész. Vidéki életet tervezel, özvegyen, várod az idegent. Egy este betoppan. Barátságos és figyelmes. Minden szavadra emlékszik. Sajnálja, ami a feleségeddel történt. Te pedig már tudod a folyton a lépcsőházban leselkedő asszonytól, hogy csak ez az idegen lehetett, aki többször járt a házmesternél, mégpedig "részletes felmérést végezve hátrányos helyzet? lakástulajdonosok körében". De mindez már nem zavar. Se erőd, se bátorságod visszautasítani azt a kétszázezer forint készpénzt, az adósságaid utolsó fillérig történő kifizetését és a csereingatlant, amit ugyan nem láttál még, de nem is érdekel: már nem választhatsz. Amikor fél éve találkoztatok, hagyott nálad hétezer forintot a Black Jack nyereményből, csak úgy. Micsoda úr. Szóba se hozza. Le se vonja a kétszázból. Félig részegen írod az eléd tolt papírra vakon a nevedet, és másnap este már jön érted a teherautó. Az idegen megígérte, hogy elkísér. De lemondta. Elfoglalt. 

A két rakodó az utcára pakol. A házon nincs ajtótok. A rakodók azt mondják, nincs az árban, hogy ők a holmid bevigyék. Tömeg gyűl köréd. Az arcukon látod, ők tudják, hogy most mi történik. Ők teszik be a holmidat, te csak állsz. Inni akarsz. Mindenki a vendéged. 

Kaptatunk felfelé a kolónia egyik főutcáján. Nem minden ház lerobbant, van közöttük szépen rendben tartott, nemcsak "pestiek" laknak itt. 

Juhász Gábor országgyűlési képviselő is a kolónián lakik. A falusiak szeretik. A felesége tanár. Háza a telep éke, nem hivalkodó, de igényes. Mintha azt sugallná: ilyet kívánok mindenkinek. Szinte körbeveszik, ha nem is szó szerint, a nyomortanyák. Ez megmagyarázza szenvedélyes beszédét, melyben egymás mellé állította a századelei Chicago és a mai Mátranovák bűnözési statisztikáját. A kolónián élők közül többen is azt mondják, hogy a bűncselekmények száma ugyan valóban nőtt, de mindez nem egyedül a "pestiek" vétke. A különvélemény szerint a baj másik, még inkább meghatározó forrása, hogy a GYIVI Utógondozói Házát a megyei önkormányzat megszüntette. Erre a közgyűlés elnöke szerint azért került sor, mert a gyámügy nem hosszabbította meg a működési engedélyt. 

A házban huszonkét garzonlakást alakítottak ki, amely a gyermekvédelmi törvénnyel összhangban az állami gondozásból kikerült fiatalok további esélyét javította azzal, hogy a házakban huszonnégy éves korukig maradhattak. A ház 1999. április 30-án zárt be. Harminchat volt állami gondozott közül néhány a kolónián folytatta életét. Ha a családok valamilyen jogcímen mégis a házban maradtak volna, akkor a fenntartás költségeiről a mi kis Mátranovákunknak kellett volna gondoskodnia, a mi nagy Nógrádunk helyett. 

Ezt Mátranovák nem vállalhatta. Sőt, a polgármester pénzt kért az üresen maradt GYIVI-épület állagmegóvására, és nem kapott. Ha egy téli délután az utazó felkapaszkodik a volt Utógondozói Ház és a bányatelep meredek oldalban fekvő temetője közötti útra, képet kaphat a pazarló pusztulásról. A lakásínség közepette huszonkét garzon kifosztva, szétrabolva áll, de történt már ilyen: a bányatelep iskoláját szó szerint, az utolsó tégláig elhordták. A szomszéd telket ugyan megvette már egy vállalkozó, és tudja, hogy mit akar. Ez biztató. Magát az eltűnt házat viszont mindössze tizenegy éve adták át. 

Odalenn a parkban a Novák-család címere. Azzal egyvonalban szovjet hősi obeliszk. A tetején aranyszínre fújt csillag, nem vörös, nem tiltott önkényuralmi jelkép immár. 



Mese Presszó



Este van, ki-ki nyugalomban, rendesebb nováki apák ilyenkor indulnak házi tejért. Mi ehelyett bevesszük magunkat néhány fáradt percre és egy baráti áron mért, negyvenforintos feketére a Mese Presszóba, mely "stratégiai erősség" errefelé, a telepet szegélyező számos egység közül az egyik. Valami óvodai gyerekdal motoszkál a fejemben, van ilyen sora: "Apa mosdik, anya főz, együtt lenni jó." Látom a gyereket, aki a kolónia utcáin csatangolt fél kilenc után: "Kiküldtek. Apáék buliznak." 

Ővelük mi lesz? Hiszen az egész hisztéria úgy kilátástalan, ahogy van. Nem is lenne érdemes a gyerekeken kívül bármi mással törődni. Nekik kellene megmutatni – netalán a bányatelep megszüntetett óvodájában? –, hogy van azért itt másfajta élet is, nemcsak olyan, amit otthon, esténként látnak. Hogy fognak ők középiskolába járni? Ki fogja őket felfedezni, ki fogja majd tehetségüket gondozni? Itt már tényleg csak a piaristák segíthetnek, az ő gyerekmentő szellemük, ami annyi kölyköt felkarolt valaha a munkáskerületek és kolóniák utcáiról. Vagy bízzunk a faluközösség keresztényeiben, akik a gyerekek ügyét képesek felülemelni szüleikhez kötődő ellenszenvükön?

Mert ezek a gyerekek most jó úton haladnak afelé, hogy esélytelenségük és a szüleikkel szemben élő előítélet szuggesztív ereje belőlük is nyomorultat gyártson, akiket szüleikkel ellentétben már nem is lesz miből kiforgatni.

Olvasson tovább: