Kereső toggle

A Lugosi család: apa, anya és négy csodagyerek

Valahol egy kisbaba vár ránk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szülők. Apa: Lugosi László 41 éves rajztanár. Anya: Lugosi Ági, 41 éves
zongoratanár. Gyerekek. Lugosi Veronika: 18 éves múlt, a Liszt Ferenc Zeneművészeti
Főiskola elsőéves hallgatója, több magyar és nemzetközi hegedűverseny győztese.
Sok európai országban koncertezett már. Lugosi Zoltán: 17 éves, a klarinét
különleges képesség? megszólaltatója, a Bartók Béla Zeneművészeti
Szakközépiskola tanulója. Lugosi Zsófi: 12 éves, szinte minden hegedűversenyt
megnyert, amin eddig indult. Bach, Mozart, Beethoven, valamint a kortárs hegedűversenyek
egyéni hangú tolmácsolója. Négy év óta koncertezik. Most is csodagyerekként
tartják számon. Végül Lugosi Dániel, 3 hónapos. (Még nem tudni melyik hangszer lesz
az övé.) Róla szól ez a történet. Fogadják szeretettel.



A Lugosi Család. Mióta a kisbaba velünk van, a család élete felizzott. Mindnyájan
fiatalabbak lettünk    Fotók: Somorjai László

T. P.: Milyen vágy, milyen belső késztetés vezetett
benneteket, hogy három nagy gyereketek mellett vállaljatok – örökbe fogadjatok –
egy háromnapos csecsemőt?

Laci: Mikor az örökbefogadáshoz szükséges engedélyeztetésért
mentünk az igazgatóhoz, az ajtó előtt tíz méterrel összenéztünk a feleségemmel:
"Mit fogunk mondani, hogy miért is akarjuk?"

T. P.: Ezt kérdezem én is.

Laci: Annyi szeretettel telítődtem mostanra, olyan harmónia van a
családunkban, hogy ezt tovább kell adnom valakinek. Egyre többször éreztem azt
mostanában, most tudnék igazán apa lenni. Ami netán az előző három gyereknél nem
úgy sikerült, amit nem tudtam megvalósítani, az most sikerülne. A feleségem ezt
ugyanígy érezte.

T. P.: Ne viccelj, mi az, hogy az előző háromnál nem úgy
sikerült? A gyerekeidről sugárzik a jólneveltség, az értelem, a tinédzserbáj és
nem utolsó sorban a tehetség. A hazai és nemzetközi zenei versenyek állandó
győztesei. Miről beszélsz?

Laci: Szóval az a lényeg, hogy a nagy, nagyobb és még nagyobb
gyerekünk után borzasztóan vágytunk egy kisgyerekre, egy bébire.



Veronika a kis Dániellel

Ági: Tudod, már olyan olajozottan és flottul mentek a dolgok.
Minden már olyan "élire volt állítva". Hiányzott a gyereksírás, a
gőgicsélés, a friss pelenka illata. Hiányzott az a fajta nyüzsi, az a fajta élet,
amit csak egy kisbaba jelenléte tud adni.

Laci: Azt is tudtuk és éreztük, hogy ez nem csak a mi ötletünk,
gondolatunk, hanem ez Isten tervében is benne van, ez az ő gondolata is.

T. P.: Ezt a mondatot kérném szépen részletesen és érthetően
elmagyarázni, tudniillik így ez kicsit nagyképűen hangzik.

Ági: Na jó, akkor egészen messziről kezdem, hogy megértsd.
Húsz éves házasok vagyunk, de még soha nem voltunk kettesben nyaralni sehol. Vágytunk
külföldre utazni, pihenni, csak ketten, a gyerekek nélkül. Sikerült a három gyereket
"széttenni", és mi Görögországba szándékoztunk utazni. Mielőtt kifizettük
volna az utat, barátaink megkértek minket egy óriási segítségre. Egy balatoni
tábort szerveztek, és pont arra a két hétre nem volt tanár a gyerekek mellé, mert
hirtelen lemondták. Kérték, mentsük meg a tábort és azt a száz gyereket azzal, hogy
elvállaljuk. Na, most képzeld el! Már hetek óta a görög szigetekről álmodoztunk,
csak ketten, tengerpart és a pénzünk is meg volt rá. Erre azt kérték a barátaink
tőlünk, hogy vállaljuk el: száz gyerek, Siófok környéke, egész nap a gyerekekkel
két hétig. Ez pontosan az ellenkezője annak, amit mi terveztünk.

Laci: Mi csípőből válaszoltuk, hogy: "Nem, dehogy, akkor
külföldön leszünk, köszönjük, nem kérjük." Ezután szinte óráról órára
mindkettőnk vágyai megváltoztak. Pár nap múlva kifejezetten vágytunk arra, hogy a
száz gyerekkel együtt a siófoki táborba menjünk. Egyszer csak szívünk minden
melegével odakívánkoztunk. Azonnal visszahívtuk őket, hogy ha nem késő, örömmel
elfogadjuk a meghívást. Nem volt késő. Görögországot lemondtuk. Ezt a
megmagyarázhatatlan irányváltást ilyen hirtelen csak Isten tehette. A mi természetes
emberi vágyaink nem alakulhattak ennyire át. Éreztük, hogy valamiért Isten akarata
az, ami történik. Pontosan azon a napon, mikor indult a tábor, lettünk húsz éves
házasok. Az első nap délutánján a tábor sofőrje kezembe adta kéthónapos kisfiát,
Boriszt. Ebben a pillanatban minden előzmény nélkül óriási erővel tört fel
belőlem egy ellenállhatatlan vágy, szeretnék újból apa lenni. Elkezdtem vágyakozni
újból arra a szeretetre, gondoskodásra, odafigyelésre, "biztonságot nyújtok
valakinek" cím? élményre, amit az atyaság szóval lehetne legjobban összefoglalni.
Vágytam arra is, hogy azt a sok örömet és szeretetet, amit egy kisgyerek tud adni,
elfogadjam. Mondom még egyszer, mindez elemi erővel tört fel belőlem, pillanatok
alatt, szinte a semmiből.

T. P.: Igen, ezeket élted át és érezted te. És a feleséged?
Ehhez azért két ember kell.

Ági: Én Laci mellett álltam éppen. Az, hogy a sofőr a férjem
karjába tesz egy kisgyereket – mert hogy neki ott hirtelen valamit csinálnia kellett
– természetes dolog. Én csak akkor figyeltem föl erre, mikor teljesen felindultan,
könnyek között odaszól nekem: "Ági, most szeretnék igazán apa lenni", és a
kezembe adja a babát. Abban a pillanatban az a gyönyör? kis kölyök – és Isten –
ezt a vérátömlesztést velem is megcsinálta. Kezemben a gyerek, Lacival csak nézzük,
nézzük egymást és egyszer csak nagyon csendesen – nem úgy felindulva, mint ő –
azt mondom neki: "Szeretnék anya lenni." Pontosan 41 évesek voltunk, pontosan aznap
voltunk 20 éves házasok, és pontosan ugyanabban a pillanatban kezdtünk el sírni.

T. P.: Ne haragudjatok, akkor miért nem "saját készítés?"
a gyerek, miért örökbefogadott? A 41 év az még egy gyönyör? kor. Még mindenhez
gyönyörű.



Vágytam újból arra a szeretetre, gondoskodásra, amit az atyaság szóval lehetne
összefoglalni

Ági: Laci, tudod mit, akkor mondjunk el mindent!

Laci: Hogy miért néztünk egymásra hosszan és miért folyt a
szemünkből a könny, szinte megállíthatatlanul? Tehát, hogy mitől volt ilyen
felemelő és ugyanakkor ilyen drámai is a pillanat? Tudod a szívemmel már 10-15 éve
problémák vannak. Egy orvos ismerősünk azt tanácsolta, ha már úgysem akarunk
gyereket, ő javasolna egy orvosi beavatkozást. Nyugati tapasztalatok alapján bátran
mondja, hogy a szívet ez valamilyen módon megerősíti. De gondoljuk meg, gyerek ezután
nem lehet. Ezt a műtétet a tábor előtt egy héttel én megcsináltattam magamon.

T. P.: Te jó ég! Ezt leírhatom?

Laci: Ha úgy látod jónak, igen. De most már akkor szeretném
végigmondani a történetünket.

T. P.: Megtisztelnél vele, nagyon érdekelne.

Laci: Ezután kicsit elbizonytalanodtunk a tekintetben, hogyan
tovább. Abban biztosak voltunk, hogy Isten szándéka és a mi szándékunk egybeesik –
gyereket szeretnénk. Na de hogyan? Emberileg és orvosilag nekem ez már nem lehetséges.
Most kezdjünk el hinni abban és kezdjünk el imádkozni azért, hogy Isten tegyen
csodát velem?

T. P.: Akkor most egészen konkrétan mi is volt az
elbizonytalanodásotok pontos oka?

Ági: Az, hogy nem éreztük, hogy Isten ezt akarná. Az tuti, hogy
mindenki gyereket akart, az is, hogy Lacinak nem lehet. Ne érts félre, mi semmit nem
adtunk föl, csak nem tudtuk, hogyan tovább. Ezek a hónapok így teltek el. Sokat
imádkoztunk külön is, együtt is a gyerekekkel – a kép nem lett tisztább. Lassan
kezdett valamifajta bizonytalanság elárasztani mindnyájunkat. A 98-as év a vége felé
közeledett. Egy este, mikor a család együtt volt, az RTL-en ment valami műsor. Lehet,
hogy a Fókusz volt, nem emlékszem már. Beszélgettünk. Egyszer csak hirtelen,
mindnyájan elhallgattunk és a tévére figyeltünk. Megrázó képeket mutattak az
eldobott, állami gondozásba került gyerekekről. Bemutatták milyen az életük
csecsemőkorban, hat-hétéves korban, és tinédzserkorban. Egyszer csak megszólal
Zoli: "Anyu, mért nem fogadunk örökbe egy kisbabát?" Ahogy ezt kimondta,
mintha minden homály, bizonytalanság eltűnt volna az otthonunkból. Mintha egy hónapok
óta beborult égbolton egyszer csak átragyogna a napfény. Minden világos, egyszer?
és magától értetődő lett. Nem értettük, miért nem jutott ez eszünkbe idáig egy
pillanatra sem. Még ott, este megbeszéltük, hogy jól van, akkor örökbe fogadunk egy
csecsemőt. Hosszú hónapok óta először volt teljes nyugalom bennünk. Ez a nyugalom
valószínűleg abból adódott, hogy ez a terv, ez a szándék egybeesett Isten
akaratával is. Ezt a fajta nyugalmat mindig ilyenkor szoktuk érezni.

Laci: Aztán a szeretetnek elkezdtük egy új ízét, vagyis egy új
aspektusát is érezni, sőt megtapasztalni. Ez az irgalom volt. Egy kis emberke életét
– akit Isten életre szánt, de az anya eldobta – mi vissza fogjuk kalauzolni az
életbe.

Ági: Természetesen mind a három gyerkőctől megkérdeztük, hogy
ők is akarják-e ilyen módon a gyereket. Részletesen elmondtuk nekik, hogy ez mivel
jár, vagy mivel járhat. Beleegyezésük jeléül annyi puszival halmoztak el bennünket,
amennyivel az utóbbi években soha. Már másnap elkezdtük az utánajárást.
Környezetünkben nagyon sokan – főleg a nem hívő barátaink – elég érzékletesen
ecsetelték a ránk váró bonyodalmakat. Keményen lebeszéltek a dologról.

T. P.: Mivel indokolták ezt, hogyan érveltek?

Laci: Évekig tartó, bonyolult és túlszabályozott ügyintézés. Két-három,
sőt néha még négy évi várakozás is egy gyerekre. Ez természetes szinten igaz is.
Mint kiderült, valóban így van. De mi Istent kezdtük el bombázni az imáinkkal.

T. P.: Miről szólt, mi volt ez az ima?

Laci: Ez majdhogynem egy ultimátum volt. Azt kértük Istentől, ha
ezt ő is így akarja, hogy ilyen módon szülessen meg a negyedik gyermekünk, akkor a
bébi legkésőbb három hónapon belül legyen a családunkban.

Ági: Még valami! Mi ahhoz nagyon ragaszkodtunk, hogy a baba pár
napos, pár hetes, legfeljebb egy-két hónapos legyen. Szívünk vágya igazából az
volt, hogy születése után a baba három nappal velünk legyen.

Laci: A GYIVI-ben, meg máshol is teljesen hülyének néztek
minket, azt mondták: "Nem vagyunk normálisak. Három felnőtt gyerek után, 41 évesen
minek még egy negyedik."

Ági: Bennünk viszont egyre nagyobb volt a vágy a kis bébi, az
új családtag eljövetele iránt. Képzeld el, ezekben a hetekben Veronika is és Zsófi
is olyan versenyeket nyertek (az egyik országos, a másik nemzetközi), amelyek
kivételesen pénzdíjasak voltak. Azt a kis pénzt, amit kaptak, a babára
elvásárolták. A babára, aki akkor még nem is létezett. De a gondolatainkban, a
vágyainkban, a beszélgetéseinkben igen. Hazamentem és telis-teli volt a ház
játékokkal, kis ruhácskákkal, pelenkákkal, babakocsival. Zoli a zsebpénzéből
ugyanezt tette. Tudtuk, nagyon tudtuk, hogy van Magyarországon egy kisbaba valahol, aki
ránk vár. Mikor megcsörrent a telefon, mindig azt vártuk, hogy azt mondják, hova,
melyik városba menjünk azért a kisbabáért, aki csak az én ölemben tud majd
megvigasztalódni. És egyszer csak eljött egy nap és eljött egy este. És tíz óra
volt és csörgött a telefon. Egy vidéki kisváros kórházából hívtak: "Tegnap
született egy gyönyörű, egészséges kisfiú és az anyja látni sem akarja. A
szülés után még csak ránézni sem volt hajlandó. Holnap jöhetnek érte." Azt is
mondták még a telefonba, siessünk, mert a baba a születése óta szinte egyfolytában
sír és senki nem tudja megvigasztalni.

Laci: Másnap hajnalban kocsiba ültünk. Mikor kihozták nekünk a
babát, akkor is sírt. Akkor a nővérek ráteszik a feleségemre és a baba megnyugszik!
Születése óta először.

Ági: Rátették a vállamra azt a kis porontykát, és abban a
pillanatban abbahagyta a sírást, elkezdett durmolni, mint egy kis cica. Mondták a
nővérek: "Ez fantasztikus, érzi, hogy jó helyre került." Ekkor meg a nővérek
szeméből kezdett potyogni a könny. Nem győztek ajándékokat hozni nekünk.
Elhalmoztak minket pelenkával, gyümölcscsel, cumival, mindennel. Háromnapos volt,
mikor hazahoztuk.

T. P.: Az anyát nem ismertétek meg ott, a kórházban?

Laci: Nem akart találkozni velünk, szégyellte magát. Egy 19
éves, csinos, jól szituált hölgy volt. Az orvos szerint mindent megtett, hogy spontán
módon elvetéljen. Teljesen lekötötte és leszorította a hasát. A csöppség orrán
ennek még látszódtak a nyomai. Ki tudja, mi lett volna ebből a gyerekből. Ki tudja,
hol végezte volna, az utcán, börtönben vagy egy fecskendő mellett? Mióta velünk
van, az egész család élete felfrissült, felizzott. Mindnyájan fiatalabbak lettünk.
Átfogja, összefűzi és még jobban eggyé teszi a családot. Még több szeretetet hoz
ki mindnyájunkból. Mikor ebbe az új lakásba költöztünk, a konyhába bútort kellett
venni, mert nem volt. Öten voltunk, de valamiért egy hatszemélyes asztalt vettünk.
Mikor leültünk, mindig volt egy olyan furcsa érzésem, mintha onnan hiányozna valaki.
Most már ezt nem érzem. Jogilag is sikerült olyan szerződést kötni, mintha vér
szerinti gyerekünk lenne. Ugyanúgy örököl ő is mindent, és ugyanolyan jogai vannak,
mint a többi háromnak. Most már négyfelé megy a csoki, a kóla és majd a zsebpénz
is.

Ági: A Zeneakadémián, ahol Zsófi és Veronika is tanul, azt
mondták többször is: "Nem tudod, kik azok a Lugosiék? Azok, ahol az a három
csodagyerek van." Jelentem tisztelettel, most már négy van. A negyedik is csodagyerek.
Igen, csoda, hogy van.

Laci: Lugosi Dánielnek hívják.

Olvasson tovább: