Kereső toggle

Betelve az élettel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ha a szűken vett Bánsági család összejön, száznegyvennégyen vannak. Tizenhét
gyerek, ötvenhét unoka és harminckilenc dédunoka, vejek és menyek.



Amerikában is élnek Bánsági gyerekek. Találkozás a reptéren

– Marika néni, Józsi bácsi, mikor és hogyan szerettek egymásba?

Mária néni: 1937-ben, egy nazarénus gyülekezetben – ahol akkor
én már meg is keresztelkedtem –, ott láttam meg először Józsit, kedves gyönyör?
legény volt, és nagyon finoman udvarolt. Akkor ő kereskedő volt, és nem akarta még
szemtől szembe mondani, hogy szeret. Mikor bementem a boltba vásárolni hozzá, a pult
csupa liszt volt, és akkor az ujjával beleírta a lisztbe nagybetűkkel, hogy SZERETLEK.


Józsi bácsi: Részemről ez volt az első híradás az iránta érzett
szerelmemről. Aztán persze rendes úton is megkértem a kezét.

– Mit jelent a rendes út?

Józsi bácsi: Hát a lelkészen keresztül.

– És mi volt a válasz?

Mária néni: Az, hogy örömmel hozzámegyek.

– Tart még a szerelem?

Józsi bácsi: Hát még tartja magát. Pedig az idén októberben
lesz a hatvanadik házassági évfordulónk.

Mária néni: Józsi még most is, mikor az ételt elé teszem, mindig
hálát ad érte, megköszöni és megcsókolja a kezemet.

Józsi bácsi: A feleségem a mai napig déli tizenkét órára ételt
tesz a család asztalára. Mos, főz, vasal, ellátja a háztartást. Persze, hogy hálás
vagyok érte. Pedig velem együtt ő is mindjárt nyolcvan éves lesz.

– Milyen akarattal, céllal, milyen elgondolásból vállaltak tizenhét gyermeket?
Ez a szerelem ereje volt, vagy egy nazarénus szokás?

Mária néni: Mi azt vállaltuk, hogy Istent követjük, és mint
ahogy életünk minden részét Istenre bíztuk, hogy Ő irányítsa, úgy ezt a
területet is. Tulajdonképpen ezeket a gyerekeket Isten vállalta. Ő adott hozzá
egészséget, erőt, gyors kezeket, Ő látott el ötletekkel. Volt, amikor húsz embernek
kellett reggelit, ebédet, vacsorát készítenem, pedig szegénység volt, háború volt,
de éheznünk soha nem kellett. A főzeléken, ha néha más nem is, de finom kis hagymás
szaft, vagy egy darab kolbász mindig volt. Tudnék mesélni, van miről.

– Erre szeretném kérni Önöket.

Mária néni: Édesanyám is hívő asz-szony volt, neki tizenhárom
gyermeke volt. Egészségben felnevelte, kitaníttatta mind a tizenhármat, szakmát adott
a kezükbe. Édesanyám kilencvenhét éves volt, mikor meghalt. Semmi baja nem volt, csak
ennyi volt neki kiszabva. Egyik este azt mondta, hogy ő ma éjjel el fog költözni az
Úrhoz, és úgy is lett. Én is az Úrra bíztam. Ahány gyereket Isten nekem ad, én azt
elfogadom. 39-ben házasodtunk össze, 41-ben született az első gyermekünk, Marika és
64-ben az utolsó, Edina. Huszonöt évig szültem.

– Fejből el tudná mondani, ki mikor született?

Mária néni: Hogyne. Nagy ünnep volt nekem a születésük.
41-ben, 42-ben, 43-ban, 46-ban, 47-ben, 49-ben, 50-ben, 51-ben, 52-ben 54-ben, 56-ban,
57-ben, aztán 59, 60, 63, 64.

– De ez eggyel kevesebb, mint a gyerekek száma, ez csak tizenhat időpont.

Mária néni: Igen, egyszer ikrek születtek. Tehát sorrendben:
Marika, Editke, Aranka, Anikó, Judit, Józsi, Zsuzsa, Sanyi, Karcsi, Ili, Gyöngyi,
Ottó, Tünde, Márti, Eszter, Lali és Edina.

– A folyamatos szülések és a gyermeknevelés ideje alatt feleségként is tudott
"működni" Mária néni? Egészen konkrétan a házaséletre gondolok.

Józsi bácsi: Óó.... talán ez alatt az idő alatt volt a
legszebb a házaséletünk. Nagyon szerettük egymás testét, tiszteltük is persze.
Képzelje csak el, én az óvszer gumit is csak hallomásból ismerem. A feleségem mindig
átadta magát nekem, soha nem tiltakozott.

Mária néni: Volt egy nálam idősebb katolikus néni, aki egyszer
eljött énhozzám és azt mondta: "Marikám, ugyan ne csináld már ezt, hogy ennyi
gyereket szüljél. Holnaptól zárd be éjjel a szobád ajtaját, és ne engedd be
magadhoz a Józsit." Mondtam neki: "Isten ments, hogy én ezt megtegyem, de nem is
akarnám megtenni. A férjem egész nap dolgozik, sok csinos nő között, és mikor
fáradtan hazajön, vonjam el tőle magam? Hát hogy képzeled?" Ez a nő többet nem is
jött hozzánk. Mikor a második gyermeket, Editkét a világra hoztam, azt mondták az
orvosok, nem lehet többé gyermekünk, mert a férjem és az én vércsoportom
taszítják egymást. Aztán mikor az Ottó fiam született, hirtelen sürögtek, forogtak
a nővérek, merthogy azonnal vércsere kell a Bánsági néninek. Ottót gyorsan
megszültem, aztán hirtelen azt mondták, hogy semmi sem kell a Bánsági néninek. És
ez így ment egypár szülésen keresztül. Még egy injekció se kellett,
makkegészséges gyerekeket hoztam a világra. Én is úgy éreztem, hogy nem gyengébb,
hanem még egészségesebb, még erősebb leszek a szülések után. Tudja, abban az
időben nem volt ultrahang, meg ilyen vizsgálatok. Mikor jöttek a szülési fájdalmak,
elhívtuk a bábaasszonyt, vagy bementem a kórházba és megszültem. Mikor az ikrekkel
voltam áldott állapotban nem mondta nekem senki orvos, hogy ikrek lesznek. Én pontosan
éreztem, hogy ketten mozognak a hasamban. A kis fölsőből, pelenkából, meg mindenből
kettőt vittem be a kórházba. Mikor az elsőt megszültem, láttam, hogy az orvos
fölállt, mert addig ült, és megy az ajtó fele. Akkor én gyorsan utána kiabáltam,
hogy doktor úr, ne menjen el, jön a másik. Azt hitte, hogy viccelődők vele, de
visszajött. Mikor aztán megszültem a másodikat is, kicsit elszégyellte magát.
Látja, ilyen erőben voltam én a szülések alatt. Mikor az utolsó gyermekem, Edina
született, azt mondja nekem az orvos: "Maga kicsúfolja, az orvostudományt, maga egy
biológiai csoda." Az Úr ilyen csodálatosan segített engem minden szülésemkor.

– Hogyan zajlottak a hétköznapok? Hogyan tudták etetni, öltöztetni, taníttatni
a gyerekeket egy fizetésből?

Mária néni: Mindent a jó Isten segítségével. De ezt szó
szerint tessék érteni. Máig minden nap megköszönöm Istennek, hogy soha nem
éheztünk, és soha nem ruhátlankodtunk. Nem tanultam én varrni, mégis a gyerekeknek
mindent én varrtam. A fiamnak nyolcadikos korában vettem először nadrágot. Olyan
kabátot varrtam az én lányomnak még húsz éves korában, hogy mielőtt kiment
Svájcba, azt mondta: "Anyukám én nem veszek kabátot, mert az a legszebb, amit te
varrtál." És abban is utazott. Mikor az utcán ment a család, vagy gyülekezetbe
mentünk, sokan mondták: "Te Mária, honnan veszed ezeket a szép öltözeteket?" El
se hitték, hogy én varrtam őket. Sokszor a szomszédtól elkértem egy-egy ruhát, hogy
levegyem a mintát, és imádkoztam, hogy az Úr segítsen megvarrni. Ilyenkor mindig
olyan gyönyörűre sikerült, hogy csak na! Hogy miből főztem? Ősszel bevásároltam
mindig vidéken több mázsa krumplit, hagymát. Aztán eltettem egy óriási hordó
savanyú káposztát, paradicsomot, lekvárt főztem fel üstben. Nyáron el tudtam tenni
a teljes télire valót. Napközben sokszor megálltam, és kértem Istent, adjon gyors
kezeket, hogy tudjak főzni, sütni, mosni. Isten nagyon meghallgatta ezt az imámat is.
Most nyolcvanévesen is egy óra alatt kétszer annyi munkát el tudok végezni, mint a
gyerekek, pedig őket is dolgosnak neveltem. Mikor a tésztát szaggatom, most is azt
mondják: "Nagymama, hogy vágod te a tésztát ilyen gyorsan?" Karácsonykor sokszor
huszonöt, harminc rúd bejglit is sütöttem. Egy óriási üstben meg halászlé főtt.

– Mostanában hogy néz ki egy családi karácsony?

Józsi bácsi: A szűk család, ha összejön, száznegyvennégyen
vagyunk. Tizenhét gyerek, ötvenhét unoka, harminckilenc dédunoka, vejek és menyek.
Ebből Amerikában élnek harminckilencen, ők ritkán tudnak együtt hazajönni. De
hetvenen, nyolcvanan minden évben összejövünk. Hat óra körül kezdenek érkezni,
felpakolva gyönyör? gyümölcskosarakkal, ajándékokkal.

Mária néni: Mostanában már nem engedik, hogy süssek, főzzek,
mindent ők csinálnak. Annyi szeretetet, gondoskodást, ajándékot kapunk tőlük, hogy
az öröm könnyei mindig kijönnek a szememből. Csak azt tudom mondani: tízszeresen,
százszorosan visszakaptuk már a beléjük fektetett gondoskodást, időt, de még az
anyagiakat is.

Józsi bácsi: Ebben a hatszobás gyönyör? házban jól elférünk
még karácsonykor is. Ebben is van egy történet. A tizenhetedik gyerekünk születése
előtt aztán végképp sokszor megszóltak minket: "Miért, minek az a sok gyerek?"
Mondom nekik: Isten áldását nem szabad bírálni. Sose tudni, hogy mit hoz akár a
tizenhetedik gyerek születése is. Mert ez már az Úrnál könyvelve van. Ezt szerintem
meghallgathatta az Úr, mert ahogy Edina megszületett, kijött hozzánk a polgármester,
és a tizenhét gyerekre való tekintettel a mellettünk lévő házat ingyen ideadták
nekünk. Addig egy háromszobás házunk volt, Edina születése után hatszobás házunk
lett. Sőt, ő dupla áldást hozott nekünk, mert Edina lett most a gondviselőnk is.

Mária néni: Emlékszem, mikor Edina középiskolába felvételizett, ki
kellett töltenie egy jelentkezési lapot. Akkor valaki megbökte: "Te, a testvéreid
rubrikába a házszámodat írtad." Erre Edinám azt mondja:"Azt én nagyon is jól
írtam be, tizennégy szám alatt lakom, és tizenhat testvérem van." A fiú nem
értette. Aztán a háború alatt, mikor jöttek a bombák, mindig a fal mellé álltunk a
gyerekekkel, és azt a zsoltárt imádkoztuk Józsival "Elesnek mellőlünk ezren, jobb
kezünk felől tízezren, de hozzád nem közelít a baj." És valóban így volt. Sőt,
még a szomszéd is ilyenkor mindig átjött hozzánk, és odaállt mellénk, mert azt
mondta, látja hogy minket Isten mindenben megsegít. Biztos a bomba is elkerüli a
házat.

– A gyerekek egészségben nevelkedtek? Ugyanolyan egészségesek voltak, mint
Önök?

Mária néni: Mikor a kicsik belázasodtak, megnéztem a torkukat.
Láttam a pirosság erősségéből, hogy mit kell velük csinálnom, hogy milyen
gyógyszert adjak nekik. Egyszer "csak úgy véletlenül" belenéztem Editke torkába.
Olyan rendellenességet láttam, hogy azonnal orvost hívtam. Mikor az orvos megnézte,
rögtön mentőt hívott. Egész mélyen a torkában volt egy geny-nyes furunkulus. A
mentőben én végig imádkoztam. A MÁV kórházban, ahol felvágták ezt a gennyes
gócot, azt mondta az orvos, ha egy kicsit később veszem észre, meghalhatott volna
Editke. Tündikémre másfél éves korában egy napokig tartó hányás- és
hasmenésroham jött rá. Engem már jól ismert a doktornő, azt mondja nekem: "Ide
figyeljen Bánsági néni, én magában jobban megbízok, mint a kórházban. A gyereke
teljesen kiszáradt. Próbálja meg megitatni és megetetni, mert ha nem sikerül, a
gyerek meg fog halni." Ez volt az egyetlen nap, mikor semmit nem főztem, semmivel nem
foglalkoztam, a többi gyerekkel sem, csak az én beteg Tündikémmel. Aznap a bátyám is
feljött Szegedről. Mondom neki: "Ne haragudj, de most még beszélgetni sem tudok
veled, mert ilyen állapotban van ez a kicsim." Egész nap a karomban volt, hálákat
adtam Istennek az ő megszületéséért, és szeretgettem őt. Aztán délutánfele
egyszer csak minden megváltozott, de még szinte a levegő is a szobában. A kicsi
elkezdte elfogadni a cicit meg a teát. Estére teljesen rendbehozta őt az Úr. Másnap
jött az orvos: "Él a Tündike?" Mikor megmutattam neki az egészséges gyereket,
hatalmasat nőttem a szemében.

– Hogyan győzte mindezt egyedül?

Mária néni: Győztem, valahogy mindig győztem. Ebbe nevelkedtem
bele, ezt tanultam el otthonról. Anyám is győzte. Nekem a pelenkáim is olyan
patyolatfehérek voltak, hogy mikor az udvaron kiterítettem őket, akik elmentek a
házunk előtt, azt kérdezték: "Hogyan lehet egy használt pelenka ilyen fehér?"
Én fateknőben, szappannyal mostam a pelenkákat. Egy pelenkát nem szabad másnapig
piszkosan hagyni, azt azonnal be kell vizezni és beszappanozni. Én ma is inkább ilyen
pelenkákat használnék, nem ezeket a drága eldobható papírokat. Aztán, mikor a
kicsik felcseperedtek, nagyon sok munkát levettek a vállamról. Mind a tizenhét
gyerekből szófogadó, segítőkész, rendes ember lett. Nem vagyok elfogult, de azt
mondom, ahogy most élnek ezek a gyerekek, arra én csillagos ötös osztályzatot adnék.
Pedig keményen neveltem őket. Igaz, nagyon nagy szeretettel, de nagyon keményen. Mikor
a család összejön, a vejeim még ma sem felejtik el köszönetüket kifejezni nekünk,
hogy ilyen lányokat neveltünk nekik.

– Milyen tanácsokkal tudnák ellátni a mostani fiatalokat és a mostani
szülőket?

Józsi bácsi: Azért tudtuk egymást szeretni, és egymáshoz
végig hűségesnek lenni, mert Istenhez is hűségesek voltunk. A gyerekeinket is
legfőképpen a jó Isten félelmére tanítottuk. Így aztán egymást is szerették.

Mária néni: Megtanítottuk a gyerekeket zenére is. Három gyerek
hegedült, volt egy klarinétosom, akkor volt aki ezen a kis harmóniumon játszott, a
legkisebb meg csellózott. Vasárnap reggel hét óra körül sokszor arra ébredtem fel,
hogy az összes gyerekem már énekel, muzsikál és dicséri az Istent. Ilyenkor én úgy
sírtam örömömben, hogy Isten milyen jó. Hát nem?

Józsi bácsi: Azok a szomszédok az utcából, akik annak idején azt
mondták: "Na, megint jön egy gyerek a Bánsági néninek, de minek." – azok mára
nagyon megváltoztak. Most, mikor az utcán megáll egy sor nyugati autó és hozzák
nekünk az ajándékokat, virágcsokrokat, akkor ezek az emberek bemennek a szobájukba
és sírnak. De nem az örömtől. Tudom, mert elmondták nekem.

– Az egész család mikor lesz együtt legközelebb?

Mária néni: Az amerikaiakkal együtt, mind a száznegyvennégyen?

– Igen.

Mária néni: Úgy hiszem, már csak a Mennyben. Illetve... Isten
tudja.

Olvasson tovább: