Kereső toggle

Együtt sírtam, együtt nevettem Jeruzsálemmel

Találkozás Teddy Kollekkel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Azokban az években tulajdonképpen négyen irányítottuk az országot: Ben
Gurion, Simon Peresz, Dajan és én. Minden fontos, az országot érintő megbeszélésen
ott voltam. Dajan és Peresz főleg a hadüggyel és a külüggyel voltak megbízva, én
pedig a belső fejlesztéssel, építkezésekkel, és főleg – már akkor is – Jeruzsálemmel."



Teddy Kollek, az "élő Nyugati Fal"

– Kollek úr, Ön Magyarországon született 1911-ben, Nagyvázsonyban.
Huszonnyolc éven keresztül volt Jeruzsálem polgármestere. Neve Izraelben, sőt mára már
az egész világon fogalommá vált. Amerika vezető újságírói egyszerűen csak úgy
emlegetik Önt: "egy élő Nyugati Fal". Önnél többet aligha tud valaki Jeruzsálemről.
Miben áll e város különlegessége, egyedisége, és szerte a világon miért szeretik
ennyire?

– Jeruzsálem nem egy nagy város, de nincs még egy város a világon, amelynek
ilyen nagy jelentősége lenne. Hétszázszor említi az Ószövetség Jeruzsálem városát.
Jeruzsálem valóban Isten városa. Ezt a múltra, de a jövőre is értem. Ez a város
volt a zsidók vágyakozásának központja, és ez benne van valahogy az emberek szívében.
Jeruzsálem nem hagyja közömbösen az embereket, vagy érte, vagy ellene vannak. Vagy érte,
vagy ellene tesznek. Sokat fogunk még hallani róla.

– Ön hívő ember?

– Nem volt nagyon vallásos a családunk, de a szombatot mindig megtartottuk,
gyertyát gyújtottunk, és elmentünk a zsinagógába. De tizenegy éves koromtól kezdve
inkább a cionista mozgalom kötötte le a figyelmemet, és akkor már nem ügyeltem a
vallásos dolgokra. A hitemet a hatmillió ember legyilkolása után végleg elvesztettem.
Tudja, itt Izraelben velem együtt sokan mondják: "Az én kipámat Auschwitzban elfújta
a szél." Ugye érti a mondatot?

– Igen, értem.

– Most nyolcvannyolc éves múltam, nem tudom, mennyi van még hátra, mit tartogat
nekem még a jövő.

– Az Ön intézkedései, rendeletei alapján nyerte el Jeruzsálem a ma is ismert,
csodálatos képét, formáját. Hogyan, milyen szempontok alapján kezdte el szinte a
semmiből ezt a hatalmas munkát?

– Óriási fejlődés ment végbe ez alatt az időszak alatt, rengeteg új ember érkezett,
de csend volt a városban. Mielőtt megválasztottak polgármesternek, nem voltak fák,
nem voltak növények, virágok; semmi, de semmi zöld nem volt egész Jeruzsálemben. Úgy
nézett ki a város, mint egy kopár dimbes-dombos sivatag. Az első intézkedéseim
egyike az volt, hogy ahová csak lehetett, fákat, pálmákat ültettem, több száz
parkot, ligetet telepítettünk. Egy olyan vidéken, ahol kevés a csapadék, óriási a hőség,
és minden csupa kő, ehhez a munkához a pénzen és a fizikai erőn kívül nagy hit is
kellett. De ha mostanában sétál a városban, már láthatja a munkánk eredményét.
Minden centiméternyi zöld terület alá, minden fa tövéhez eljuttattuk a vizet egy különleges
és takarékos technológiával. Ma már ez a rendszer is tökéletesen működik a városban,
sőt egész Izraelben. Minden módon megpróbáltam vigyázni a város szépségére, harmóniájára,
egységére. Tudja, én még kopáran is szépnek láttam. Törvényt hoztunk arról, hogy
a városban csak ebből a gyönyör? fehér kőből lehessen építkezni. Ha csak egy négyzetméternyi
más színes anyagból épített valaki, azonnal lebontattam. Azt sem engedtem meg, hogy
ezeket a köveket elvigyék Izraelből. Ezek a fehér kőből pompázó házak Jeruzsálem
egyik szimbólumává váltak.

Minden vágyam az volt, hogy Jeruzsálem szép legyen és egységes. Kórházakat, iskolákat,
sportcsarnokokat, színházakat, múzeumokat, állatkerteket építettünk. Én egy nagyon
gyakorlatias és pragmatikus ember vagyok. Mikor megválasztottak a város élére, akkor
nem ideológiákkal, vallásokkal foglalkoztam, hanem jártam Jeruzsálem utcáit, és az
emberek problémáit, nehézségeit, igényeit néztem. Amit ők akartak, amire vágytak,
azt én ha megtehettem, akkor megtettem. Ha a város lakói örültek és boldogok voltak,
akkor én is boldog voltam. Ha sírtak, velük sírtam én is. Eltökélt voltam abban,
hogy Jeruzsálemben ne csak földrajzilag, esztétikailag, közigazgatásilag, hanem társadalmilag
is egységet teremtsek. Már amennyire egy ilyen városban egyáltalán egységet lehet
teremteni. Ez majdhogynem a lehetetlennel volt egyenlő. Felismertem az arabok szükségeit
a zsidó fővároson belül, de hasonlóan tiszteletben tartottam az ultraortodox közösségek
vallási értékeit is. Ugyanakkor mindig ellene álltam annak, hogy ezek a vallási
akaratok érvényesüljenek a város vezetésében. Megalapítottam és vezettem az Izrael
Múzeumot, mert úgy éreztem, hogy ez alapvető fontosságú lesz Jeruzsálem – mint
Izrael fővárosa – politikai presztízséhez. Aztán elkezdtünk utakat, úthálózatokat
építeni, amelyek átszelték a hegyeket, sivatagokat, völgyeket. Mára már Izrael a
világ egyik legjobb úthálózatával rendelkezik.

– Önt etnikai, vallási hovatartozástól függetlenül az arabok, zsidók, az
ortodoxok, tehát az egész ország tiszteli és szereti. Ez így volt régen is, és így
van ma is. Az Ön szeretete a város és az emberek iránt, vagy szakmai tudása, hozzáértése
segítette abban, hogy Jeruzsálemet építse és szépítse?

– Én egyetemi tanulmányokat nem végeztem sem Európában, sem Izraelben.
Semmilyen diplomám nincsen. Mindig olyan helyzetbe kerültem, és olyan helyen éltem,
ahol dolgoznom, építenem kellett a két kezemmel. 1934-ben, ahogy Izraelbe költöztem,
azonnal részt vettem az Ein-Gev kibuc megalapításában. A Genezáreti-tó mellett halászként
dolgoztam éveken keresztül. Ha ez szakma, akkor ezt a szakmát megtanultam. Nehéz, de
csodálatos munka volt. Azokban az években, aki Izraelbe költözött, akár világhír?
heged?művész, akár festő volt, letette a hegedűt, az ecsetet, vagy amivel a másik
világban a kenyerüket keresték, és két kezük erejével építették az országot.
Ezek a kibucok aztán később sok politikust, hadvezért, híres pilótákat, sőt még művészeket
is adtak az országnak.

– Mire tanította Önöket a kibucélet, miről szólt ez az életforma?

– Megtanultam – megtanultuk – egy életre, hogyan lehet úgy élni, hogy állandóan
készenlétben álljunk arra, hogy a közösséget szolgáljuk. Ez egy készség arra,
hogy az egyik ember kiszolgálja a másikat, hogy az emberek kiszolgálják a közösséget.
Kérem, most ne a szolgaságra gondoljon, az egészen más. Megtanultam úgy élni és
dolgozni, hogy ne az én egyéni, individuális személyiségem kiteljesítése legyen az
első szempont. A kibucban tanultak alapján voltam képes arra, hogy hazámat és Jeruzsálemet
úgy szolgáljam, ahogy szolgáltam.

– Hogyan lett Ben Gurion legközvetlenebb munkatársa?

– Ben Gurionnal is egy kibucban ismerkedtem meg. Ő is egy "kibucnyik" volt.
Szerette nézni, ahogy dolgozom, jó halásznak tartott. 1947-ben megkértek arra, hogy én
képviseljem Izraelt Washingtonban. Majd megbíztak azzal, hogy az eljövendő izraeli állam
számára gyűjtsem, vásároljam össze az akkor létező legkorszer?bb fegyvereket.

– Ezt a munkáját is sikeresen végezte?

– Erről nem szeretnék többet beszélni. Különben én egy jó szolga módjára
mindig azt a munkát csináltam, amivel megbíztak. Soha nem kértem, soha nem választottam
magamnak munkát. Mindig megkért valaki, hogy dolgozzak mellette, vagy dolgozzak vele együtt,
vagy végezzem el ezt vagy azt a munkát, vagy töltsem be ezt vagy azt a pozíciót.
Nekem nem az volt a feladatom, hogy kérdezzek, hanem az, hogy a rám bízott munkát
maximálisan elvégezzem. Ben Gurion hívására tértem vissza 1952-ben Washingtonból,
hogy az ő miniszterelnöki irodájának vezetője legyek. Egyedül a kibucot, a halászatot
sajnáltam otthagyni. Nem szívesen cseréltem föl politikai karrierrel. De úgy
gondoltam, hogy egy induló országban az embernek azt kell csinálnia, amit a
miniszterelnöke kér tőle. Egészen 1964-ig szolgáltam őt ebben a minőségben. Azt
kell, hogy mondjam, ezekben az években tulajdonképpen négyen irányítottuk az országot:
Ben Gurion, Simon Peresz, Dajan és én. Minden fontos, az országot érintő megbeszélésen
ott voltam. Dajan és Peresz főleg a hadüggyel és a külügygyel voltak megbízva, én
pedig a belső fejlesztéssel, építkezésekkel, és főleg – már akkor is – Jeruzsálemmel.
Ahogy mondtam beszélgetésünk elején, rengeteget sétáltam a városban, és eközben
megismertem azt, mit akar a lakosság. Azóta is egyik legnagyobb élményem, és nagy ajándéka
az életnek, mikor Jeruzsálem utcáin sétálhatok. Az egészségügy nagyon elmaradott
volt, akkor építtettem egy nagy kórházat az arabok számára. Mivel láttam, hogy
nemigen olvasnak, összehoztam egy csomó pénzt adományokból, és építtettem egy
hatalmas könyvtárat nekik. Nem értettem egyet azzal sem, hogy Jeruzsálemben magas házakat
építsenek, mert ez is a város szépségének a rovására ment volna, megbontotta volna
az egységet. Ezt a rendeletemet is sikerült elfogadtatnom az emberekkel.

– Az elmúlt években, évtizedekben a világ vezető politikusai, művészei, akik
megfordultak Jeruzsálemben, szinte kivétel nélkül tiszteletüket tették Önnél is.
Ki volt az, vagy kik voltak azok, akikkel barátságba került?

– A legjobb barátom mindvégig Ben Gurion volt és maradt a haláláig. Miután
otthagyta a politikai pályát, visszament egy kibucba kétkezi munkásnak. Nagyszer?
ember, nagyszer? vezető és nagyszer? barát volt. Vagy nálam, vagy nála éjszakákon
át, hajnalokig beszélgettünk, mindig terveket szőttünk. Ehhez a szűk baráti körhöz
tartozott még Chagall is. Őt is szerettük, nagy művésznek tartottuk. Sok olyan munkára
sikerült rábeszélnem őt, amelyek jelenleg is láthatók Jeruzsálemben, és a város
sokszínűségét, fényét, szépségét emelik. Állandóan rajzolt, festett, akkor is,
ha velünk volt. Ben Gurion és Chagall sokat vitatkoztak azon, hogy miért repülnek a
festményein az emberek, a tárgyak a levegőben, és miért van minden fordítva. Chagall
ilyen kérdésekre nem volt hajlandó magyarázatot adni. Mindig azt mondta: "Csak. Egy
festményt nem lehet megmagyarázni. Azt vagy érzi az ember, vagy nem. Úgy látszik, te
nem érzed." Marlene Dietrich személyét is tiszteltem. Törékeny asszony létére
hatalmas erő áradt belőle. Bátor kiállása miatt sok embert mentett meg. Szerette
Jeruzsálemet. Többször meghívtam őt és kíséretét a lakásomba, ebédre. Az ebédről
készült fotók bejárták egész Izraelt, sőt a világot is. Emiatt Jeruzsálem ortodox
zsidósága erős bírálatban részesített engem. De ezek képmutató emberek voltak.
Marlene Dietrichnek adakozó szíve volt, akkor, amikor ezek az engem bíráló zsidók még
adót sem voltak hajlandók fizetni a városnak.

– Az államalapítás napja – 1948. május 10. – mit jelentett Önnek?

– Ezt nem kell maguknak magyaráznom, hiszen Herzl Tivadar Magyarországon született,
magyar ember volt. Ez volt az a nap, amikor is az öszszes addigi várakozásaim beteljesültek.


– Ahogy így az életéről beszél, az az érzésem – függetlenül attól, hogy
Ön hívő, vagy nem – mintha Ön egy küldött lenne. Mintha az lenne az életének a célja,
a küldetése, hogy Izraelt, Jeruzsálemet, a zsidó népet szeresse, óvja, segítse.

– Ez…elképzelhető. Néha én is így érzem. Elmondok egy történetet. A kristályéjszaka
után rövid ideig Ausztriában dolgoztam az ifjúsági cionista mozgalomban. Háromezer
fiatal dolgozott ott egy úgynevezett mezőgazdasági előkészítő telepen. Földművelést
tanultak, hogy majd Izraelben dolgozzanak. Egyszer csak, egyik napról a másikra ezt a háromezer
fiatalt koncentrációs táborba zárták. Azonnal hozzákezdtem a kiszabadításukhoz.
Sikerült belépési engedélyt szereznem számukra Angliába azzal a feltétellel, hogy
egy angliai faluban letelepszenek és a mezőgazdaságban dolgoznak. Hiányzott az angol
falvakban a munkaerő. Igen ám, de a németektől nem volt engedélyem, hogy a koncentrációs
táborból kihozzam őket. Tehát már volt hova vinnem ezt a háromezer fiatalt, de még
nem voltak szabadok. Egy palesztin útlevéllel a kezemben megpróbáltam kideríteni,
hogy kihez kell egyáltalán fordulnom. Nagy nehezen megtaláltam az "emberemet" Bécsben,
egy Rothschild-palotában. Ismerősen mozogtam ilyen helyeken is, mivel édesapám igazgató
volt a Rothschild Banknál. Egy fess, akkor még ismeretlen SS-tiszt ült az asztal végén.
Csak később vált hírhedtté. Ő volt az egyetlen ember, aki ezt az engedélyt
kiadhatta. Akkor csak arra volt lehetőségem, hogy egy találkozót kérjek tőle, amit
ő meg is adott. Én tökéletesen beszéltem a németet, ő nagyon keveset szólt,
hosszan és alaposan méregetett. Egyszer csak kezébe vette a tollat, és aláírta a
kiadatási engedélyt. Az volt az érzésem, hogy nem tudta, mit ír alá, mintha egy
pillanatra rövidzárlat következett volna be nála. De ha így volt, ez biztos nem volt
véletlen. Mind a háromezer embert ki tudtam hozni a halálból. A háború után egy részük
idejött Izraelbe, a másik részük Angliában maradt, a többiek pedig szétszóródtak
a világon. Tudja, van még egy pár ilyen történetem.

– Elmondana nekem ezek közül még egyet?

– Ne haragudjon, elfáradtam, tudja be a koromnak. Megköszönöm, hogy felkerestek
engem, és érezzék jól magukat Jeruzsálemben, sétáljanak az utcáin.

– Kollek úr, köszönöm, hogy megtisztelt engem és a Heteket ezzel az interjúval,
jó egészséget kívánok Önnek, és engedje meg, hogy egy kérdést búcsúzóul még
feltegyek.

– Parancsoljon.

– 1999-et írunk, kezdődik a húsvét. Van-e valami üzenete a világnak?

– Igen, van. Jeruzsálem Izrael fővárosa, és az is marad mindörökké.

– Köszönöm.

Jeruzsálem,

1999. március 23., kedd délelőtt

Olvasson tovább: