Kereső toggle

Ugye nem hagy cserben Önnek élnie kell

Nem fogadom el a halált

Beszélgetés dr. Papp Lajos szívsebész professzorral

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Minden nagy szívműtét lényege az, hogy az operáció egy bizonyos fázisában
megállítjuk a szív dobogását. Képzelje el, ez az egyetlen szervünk, melyet Isten úgy
teremtett, hogy egy pillanatra se álljon meg. Minden más szervünket valamilyen módon
tudjuk pihentetni. A szívnek a születéstől a halálunkig dobognia kell. És akkor
egyszer csak – szinte Isten dolgába beavatkozva – én megállítom ezt a dobogó szívet,
akár órákra. Ez egy nagyon kemény dolog, amely számos más etikai, filozófiai, jogi
kérdést is fölvet. A nagy műtétek előtt ezt nehéz úgy megfogalmazni a betegeknek,
hogy ne rettenjenek el a műtéttől, hanem akarják azt, tehát meg kell tudniuk, hogy
ami be fog következni, a szívmegállítás, ha csak rövid időre is, de egyenlő a halállal.
Tehát egy halálállapotot idézek elő. Miután megoperáltam, a szívét újraindítom.
Ez számomra mindig egy katartikus pillanat."



"Valahogy el kellett hitetnem a stábbal azt is, hogy nem halottat operálunk"
    Fotó: MTI

– Professzor úr, Ön közel huszonöt éve operálja az emberi szívet.
Nemzetközileg is elismert, nagy tudású sebész hírében áll. Sok olyan ember életét
megmentette, akiknek az életfunkciói a műszerek szerint már nem működtek, és a
kollegák is lemondtak róluk. Ön mégis elvégezte a műtétet, és ezek a betegek ma is
élnek, jól vannak. Hol van Ön szerint a határ az élet és a halál között? Mi számít
a halál pillanatának, ahonnan már nincs visszaút, és mi az a pillanat, mi az a szituáció,
amely a tudomány mai állása szerint a halál pillanata, de az Ön tapasztalatai szerint
mégsem az? Milyen rejtett tartalékai vannak az életnek, amelyekről nem tudunk?

– Föltette a kérdések kérdését. Úgy gondolom, a halál egy végállapotot
jelenthet, tehát magát a halált egy hosszabb folyamatnak vélem. Fokozatosan halunk
meg. Tehát nem tudom vállalni a felelősséget, hogy egy adott időpillanatban
kijelentsem valakiről, hogy halott vagy sem. A halál fogalmát az orvostudomány az agyi
tevékenység megszűnéséhez, bizonyos reflexek megszűnéséhez köti. Erre viszont
kissé rácáfol a szívsebészet. Minden szívműtétnél, amikor az emberi testet
bizonyos hőfok alá lehűtjük, akkor azok az életfunkciók, melyeket az élethez
szoktak kötni, semmiféle műszerrel nem regisztrálhatók, merthogy nincsenek. De ettől
még soha nem fordult meg a fejemben az a gondolat, hogy én ilyenkor egy halott embert
operálok. Nem tudom megfogalmazni, mi az, ami bennem mégis az élet érzését kelti,
hiszen semmiféle kommunikációra nem képes, reflex- és élettevékenységei a betegnek
nincsenek, ráadásul olyan hideg, mint a boncteremben. És mégis él. Érti? Él.
Hiszen, ha a szívét újra megindítom, a szív újból dobog, és ha felmelegítem,
akkor minden életfunkciója – még a legmagasabb rend? agyi tevékenység is –
visszatér. Én abszolút bizonytalan vagyok abban a tekintetben, hogy a halál valóban
azt jelenti-e, amit az emberiség ma a halálról tud.

– Nem tudná mindezt, amit eddig elmondott, egy Önnel megtörtént esettel
illusztrálni?

– 1991-ben vagyunk, egy fiatal, kétgyermekes családanyáról van szó. Mikor
hozzám, a műtőbe behozták, a szíve már megállt, és minden orvosi kritériumot
kimerítően beállt a halál. A kérdés itt nem az volt, hogy vajon meghalt-e, hanem
hogy mikor halt meg. Tudniillik, miközben a műtőbe szállították, nem volt náluk
olyan ellenőrző műszer, amellyel az életfunkciókat követni tudták volna. Elkezdtük
az újraélesztést. Ezt természetesen – ugyanúgy, mint a szívműtéteket – nem
egyedül végeztem, ez egy tíz-tizenkét tagú csapat munkája, amely csapatnak én
vagyok a kapitánya. Negyven perces megfeszített munkával sem tudtuk az életfunkcióit
beindítani, azaz a halálból valahogy visszahozni. És én, a kapitány azt mondtam –
miközben Istennel és a világgal pereltem –, hogy: akkor most elhagyjuk a hajót.

– Miről szólt ez a perlekedése?

– A miérteket kerestem. Miért kellett ennek a fiatalasszonynak meghalnia és
két gyereket árván hagynia? Ennyit ér a tudományom? Most mit tegyek, Istenem? Már
kihúzták a csövet a légcsövéből, már az utolsó fázis lett volna, hogy az
EKG-kontaktust megszüntessék, mikor kifelé menet a műtőből az ajtó kis kerek ablakán,
nem is tudom miért, egy pillanatra visszanéztem. Ebben a másodpercben, mintha láttam
volna valamit a monitoron, most már soha nem fogom megtudni, hogy ez egy utolsó szívmozgásból
származó elektromos jel volt, vagy csak meglökték a lábát, és ez az elektromos zaj
valahogy a monitoron megjelent. Mindenesetre ez a "jel" nekem elég volt ahhoz, hogy a
hitem visszajöjjön, hogy él az illető, és hogy meg tudom menteni. Visszarendeltem a
stábot, és elkezdtük a műtétet. El kellett felejtenünk, hogy több mint fél óráig
eredménytelenül próbálkoztunk az újraélesztéssel. Valahogy el kellett hitetnem a stábbal
azt is, hogy nem halottat operálunk. Felnyitottam a szívét. Akkor látszott, hogy az
egyenirányító szelepek, a billentyűk olyan súlyosan károsodtak, tehát annyira beteg
volt a szív, hogy valószín? ezért nem mutatott a gépen a monitoron semmilyen életjelt.
Persze ez csak egy utólagos teória. A műtét alatt végig ott volt a levegőben az a kérdés,
hogy: akkor most halottat vagy élőt operálunk? A műtét befejezése után hat órával
beszéltem a hölggyel. Ennek már hét éve, és a hölgy azóta is él és jól van.
Amint látja, borzasztóan veszélyesek mindenhol a dogmák, a beidegződések, de leginkább
az élet és halál mezsgyéjén. Tarthatatlannak tartom azt, hogy az emberi életért való
küzdelmet pillanatokhoz, percekhez kössék. Sok ember, érzésem szerint azért hal meg,
mert az egyetemi tankönyvekben még mindig azt olvashatják az orvostanhallgatók, hogy három
perc után nem érdemes újraélesztést végezni, mert az már maradandó agykárosodást
okoz, és hat-hét perc után a szív sem újraéleszthető. Ezt a dogmát mindenki
megtanulja és elhiszi, bár számtalan ellenpéldával találkozik élete során. Ezek
természetesen a tudomány mai állása szerint megalapozott tételek, csakhogy tartok tőle,
hogy a tudomány az élet számos területén vajmi keveset tud. Egy mondattal válaszolva
a kérdésére, azt tudom mondani: nem érzem magam olyan tudás birtokában, hogy meg
tudnám biztonsággal állapítani az élet végének és a halál kezdetének a pillanatát.
Ezért aztán biztos elkövettem többször azt a hibát is, hogy halotton végeztem az újraélesztés
manővereit.

– De ez még mindig sokkal jobb, mintha egy még élő emberről mondana le,
reménytelennek ítélve a helyzetet, nem?

– Így van. Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt egy fiatalember szívműtétje
után – már az intenzív osztályon történő kezelés során – egyszer csak beállt
a halál: megszűnt dobogni a szíve. Teljesen reménytelenül folytattuk az újraélesztési
manővereket több mint fél órán keresztül. Én már csak azt észleltem, hogy majdnem
egy óra múlva egyedül maradtam ezzel a fiatalemberrel. És valóban, mint egy rongybaba
a kezeim alatt élettelenül vonaglott, ahogy a szívkompreszsziókat, azaz a mellkas nyomását
végeztem. Ez a fiatalember egy óra és néhány perc múltán újra élt, elkezdett
dobogni a szíve. Eszmélésének különböző fázisaiban röviden elmondta az élményeit,
hiszen ő valóban nagyon messziről jött vissza. Azután is teljes életet élt,
kisgyermekei felnőtté váltak, és együtt öregedett a feleségével. Sajnos tavaly,
1998-ban egészen más betegségben – agydaganat – elhunyt.

– Ahogy Ön beszél a műtéteiről, az újraélesztésekről, úgy tűnik,
mintha egy harcról, egy birkózásról beszélne...

– Elég precízen fogalmazott. Sokszor úgy érzem, hogy magával a halállal
birkózom. Idáig mindig az volt a benyomásom, hogy nem én győztem, hanem ő engedte,
hogy két vállra fektessem. Mikor sikerült ebből a birkózásból győztesen kikerülnöm,
a betegem életben maradását jutalomként éltem meg. Jutalomként azért a hitért amit
az életbe vetettem. Sokszor a kórteremben csak a haldokló, a halál, meg én voltam.
Semmiféle észérvet nem tudok fölhozni arra vonatkozóan, hogy miért folytatom az életfunkciók
fenntartását. Az esetek döntő részében a keringést úgy tartottam fönn, hogy
nyomtam a mellkast ritmikusan, a lélegeztető gép pedig lélegeztette a beteget. Semmiféle
objektív jel nem mutatott arra, hogy amit teszek, az hatásos, és nem halott emberen végzem
ezt a cselekvéssort vagy beavatkozást. És hogyha nagyon hittem és sokáig csináltam,
az esetek nagy részében a jutalmam valóban az élet volt. Ez valóban birkózás.

– A betegeknek tulajdonképpen miben vagy kiben kell hinniük? A gyógyulásukban,
Önben, az életben vagy mindháromban? Illetve a félelem érzése mennyire gátolhatja
az életben maradást?

– Vannak betegek, akik világosan és tisztán látják, hogy mennyire nehéz
és veszélyes a műtét, amire vállalkoztak. És mégsem érzek egy pillanatig sem halálfélelmet
bennük. Ezek a betegek biztos, hogy élnek a műtét után. Legyen az akár a legveszélyesebb
és legnehezebb műtét is. Az a több évtizedes tapasztalatom, hogy ha a beteg nagyon fél,
akkor valahogy az ő félelme rám ragad, és ott kísért végig a műtét során. Ezt
tudományosan szintén nem tudom alátámasztani, de azt be tudom bizonyítani, hogy azok
a betegek halnak meg, akiknek óriási halálfélelmük van. Minden betegnek, akit megoperálok,
elmondom, hogy csak akkor akarja a műtétet, ha száz százalékosan bízik benne, és bízik
bennem is, hogy mindent meg fogok tenni az életéért. Akik mégis meghaltak a bízók közül,
szinte kivétel nélkül a műtét előtti este a családjuknak halálfélelmükről beszéltek
és arról, hogy úgy érzik, nem fogják látni többé egymást. Végrendelkeztek, és a
halál utáni sorsukról is döntöttek. Ha ez nekem akkor a tudomásomra jutott volna, másnap
nem operáltam volna meg őket. Nehéz szétválasztani az objektív tényeket az emberi
érzésektől.

– A kóma állapota minek tekinthető, "hol" vannak olyankor a betegek?

– Egy hölgy olyan állapotba került egy budapesti kórházban, hogy a vezető
professzor – aki egyébként jó barátom és nagy tapasztalatú ember – azt mondta róla,
hogy nem is érdemes megkísérelni a műtétet. A professzor hazament, és fiatal tanítványa,
a beosztottja – aki engem egyébként jól ismert és tisztelt – felhívott, és részletesen
elmondta az esetet. A hölgy az eszméletlenség határán volt, kínlódott az életéért.
De ez a fiatal orvos hitt abban, hogy én tudok és merek segíteni ebben. Mikor a
beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt. A leletei alapján már
nem szabadott volna, hogy éljen. Mindennek ellenére az élet levegője ott vibrált a
beteg körül. Én csak egyet kérdeztem tőle: hisz-e abban, hogy életben marad. Mondta,
jelezte, hogy hisz. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy megoperálom. Ez nem egy
racionális döntés volt, hanem inkább egy intuíció. A műtét után nem tért eszméletéhez.
Hat napig eszméletlenül feküdt. Lélegeztetőgép tartotta életben. Ezt az állapotot
hívják kómának. Én ennek ellenére minden nap többször is odamentem a beteghez,
megfogtam a kezét, megsimogattam a fejét. És mivel nem akartam, hogy a többi kollégám
megmosolyogjon, ezért egészen halkan a fülébe súgtam ezeket a mondatokat: "Ugye megígérte
nekem, hogy nem hagy cserben? Önnek élnie kell. Értse meg: van esélye. Nem szabad föladnia."
A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és egy hónap múlva a körülményekhez képest
gyógyultan távozott. Ami a döbbenetes, az most következik. A beteg azt mondta nekem,
hogy köszöni a mondataimat. Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán, csütörtökön,
pénteken mikor voltam nála, és miket suttogtam a fülébe. Utólag leellenőriztem, valóban
akkor voltam ott, amikor ő mondta. Elmondta pontosan, hogy szerdán tizenegy óra húsz
perckor megállt ez és ez az orvos az ágya végénél, és akkor őt ott halottnak nyilvánították.
Azt mondta a hölgy: "Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne temessenek el, mert nem
haltam meg. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam velük szemben védekezni." Ez a
nő mindent elmondott. Azt mondta: "Alig vártam, hogy maga odajöjjön hozzám, és
beszéljen az életről." A beteg szemén a hat nap alatt végig egy nedves labdacs
volt, nehogy a szemhártyája kiszáradjon. Életfunkciói nem voltak. Nyilvánvaló, hogy
a szemével nem láthatott és a fülével nem hallhatott, hanem valami mással, amiről
mi nem tudunk. Persze azért, mert valamiről mi pillanatnyilag nem tudunk – vagy nem
tud még az orvostudomány –, nem azt jelenti, hogy az nincs is. Az biztos, hogy ezek után
nekem már senki nem mondhatja azt, hogy a kóma állapotában lévő beteghez nem érdemes
szólni, mert az úgyis meghalt. De számos más esetben is a betegek beszámolnak a műtét
alatti élményeikről, pedig elvileg semmilyen élményük nem lehetne. A nagyobb szívműtéteknél
megállítjuk a beteg szívét, és gép pótolja a keringést és a szívműködést. Megállítani
a szívet nagyon könnyű, beindítani már nem annyira. Miután megoperáltuk a szívét,
újraindítjuk. Az újraindítás számomra mindig egy katartikus pillanat. Sokszor a
betegek a szív újraindításának élményéről pontosan beszámolnak. Ez azért döbbenetes,
mert arról az időszakról, amelyről ő beszámol – nevezetesen a szív újraindításának
élményéről – abban az állapotban ő a tudomány mai álláspontja szerint nemhogy
nem érezhet semmit, de nem is élhet.

– Az emberi jellem milyensége és a szív állapota, egészsége között lát
Ön valamilyen összefüggést?

– Ezt a kérdést még soha nem tették fel nekem. Én sok úgynevezett rossz,
gonosz, istentelen emberrel találkoztam, de érdekes módon a műtét előtti napokban eléggé
látványos módon megváltoznak. Ilyenkor mindenki leveti az álarcát. Őszinte lesz önmagához,
felismeri a legnagyobb hibáit, tévedéseit, és hirtelen meg akar változni. Úgy látom,
hogy sokszor a halál lehetőségének a közelsége a csip-csup dolgokról a lényeges
dolgokra irányítja a betegek, az emberek figyelmét. Elkezdik értékelni az életet.

– Professzor úr, hogyan viszonyulhatunk a halálhoz úgy, hogy még ez a
viszonyulás is az élet malmára hajtsa a vizet?

– Én régen intenzív osztályon kezdtem az orvosi pályámat, és akkor
elfogadtam azt, hogy súlyos, halálközeli állapotokban behozott betegek esetében –
mivel ilyen állapotban láttam meg őket először – a természet és az élet rendje,
hogy ők most esetleg meghalnak. Mikor viszont szívsebésszé lettem, és élő, kétlábon
járó, látszatra egészséges emberekként találkoztam először a betegeimmel, így már
nem tudtam elfogadni a halált, nem tudtam elfogadni a műtéteim általi halált, és a
mai napig sem tudok elfogadni egyetlenegy halált sem. Ezt nem tudom egy természetes állapotként
kezelni. Az a nézet, illetve hozzáállás, hogy mikor az ember operál, akkor az
teljesen természetes, hogy ennyi és ennyi ember meg fog halni, ez számomra abszolút
tarthatatlan. Csak azzal tudom minimálisra csökkenteni a halálozást, ha nem tekintem
természetesnek egyetlen ember halálát sem. De annál inkább az életüket.

Olvasson tovább: