Kereső toggle

Határtalanul boldogok vagyunk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kispereg–Peregu Mic romániai kis település neve 1998-ban vált ismertté
Magyarországon. Itt élnek a Szabó kislányok, Melinda és Izabella, akik 9 hónapja
sziámi ikerpárként (testükön összenőtt egypetéj? ikrekként) látták meg a
napvilágot. Három hónapos korukban Szegeden választották szét őket az orvosok. Az
egész ország nagy figyelemmel kísérte a Szabó család sorsát. Mi történt az
elmúlt 6 hónapban, erre kerestük a választ Kisperegen.



Külön utakon    Fotó: Hetek

A térképen a magyar határ közelében fekvő községbe nem vezet út, illetve
hosszabb kérdezősködés után Pécskán igazítanak minket útba, hogy melyik dűlő
visz Kisperegre. A 800 lelkes, önálló közigazgatással rendelkező falu a
külvilágtól elzárva éli mindennapjait. A település egyetlen tájékozódási pontja
a református templom. Itt találtunk rá Melindára és Izabellára, akik éppen az
utcán napoztak a kora tavaszi napsütésben. Jöttünkre felfigyelt az egész falu.
"Épp a tiszteletes úrnak mutogatom a gyerekeket" – mondja a boldog anyuka, aki nem
is lepődik meg, hogy így váratlanul betoppanunk. "Jöjjenek, menjünk hozzánk" –
invitál. A nagykislány, Brigitta előre szalad a nagymamához, akivel együtt él a
család. "Apu sajnos nincs itthon, hordja a trágyát a földekre" – mondja,
miközben megérkezünk a nevenincs utcába, a 439-es számú házhoz. "Tudják,
Ceausescu idejében nem volt szokás elnevezni az utcákat, mi csak Iskola utcának
nevezzük" – magyarázza az édesanya. Az udvaron takaros rend fogad bennünket, az
istállóban a tehén bődül egy nagyot köszöntésünkre, az ólból malacok
sivalkodnak, lábunk alatt pedig naposcsibék szaladgálnak, szóval teljes a falusi idill
Szabóéknál.

– Hogy érzik magukat ez után a nem mindennapi eset után?

– Határtalanul boldogok vagyunk, és higgye el, a kezdetén mi se gondoltuk volna,
hogy valaha túl leszünk ezen az ügyön. Három hónapig voltak összenőve, a
mellkasuknál egymással szembefordulva. Romániában csak 6 vagy 9 hónapos korukban
választották volna szét őket – mondja az édesanya.

– A várandóság alatt semmit sem vettek észre az orvosok?

– Jártam ultrahangra, de nem vettek észre semmit, pedig Aradra mentem be, itt a
faluban csak bábaaszszony van. A szülés előtt két nappal feküdtem be a kórházba.
Semmire sem emlékszem, mert elaltattak, és császármetszéssel születtek a lányok.
Mikor fölébredtem, az orvosok nem mondtak semmit, az anyukám közölte a hírt: sziámi
ikrek lettek. A gyerekeket azonnal elvitték Temesvárra a gyerekklinikára, nem is
láthattam őket.

– Szóval elvitték őket Temesvárra, hogy majd ott szétválasztják őket.
Ezután mi történt?

– Aztán mégse választották szét őket, azt mondták, hogy majd 6-9 hónapos
korukban. Be akarták őket rakni gyermekgondozóba, ahol nyomorék gyermekek vannak.
Természetesen nem engedtük őket.

– Hogy jutottak el Szegedre?

– A férjemmel megbeszéltük, hogy 9 hónapig nincs mire várni, mert itt
Romániában nincs az a nagy tudomány, mint ami Magyarországon van. A polgármester úr
is jött, amikor megtudta, hogy mi a két kislányt át szeretnénk vinni Magyarországra.
Azt mondta, hogy ezt nem lehet. Ekkor mi úgy határoztunk, hogy saját erőnkből, még
ha a házat el is kell adni, de muszáj a két kislányt rendbe tetetni.

– A falutól kaptak segítséget?

– Nem – veszi át a szót a mama. – Mondta a polgármester, hogy majd
besegítenek, de mondtuk, hogy köszönjük, nem kell, így is hangzott el sok minden, nem
kívánom senkinek sem ezt hallani. Tudja, vannak jó és rossz emberek a faluban.

– Szegeden Füzesi Kristóf sebész doktor úr vizsgálta meg őket, és elvállalta a
műtétet. Június 28-án voltunk először Szegeden, már ekkor maradhattunk volna, de a
doktor úr szabadságra ment, szeptember 8-ra rendelt vissza bennünket. Ekkor három
hónaposak voltak az ikrek – június 5-én születtek. Rá egy héttel, szeptember
14-én már széjjel is választotta őket – emlékszik vissza az anyuka.

– Mit érzett akkor, amikor látta őket szétválasztva?

– Nagyon boldog voltam. Külön-külön hozták ki őket. Először hozták
Melindát, hanyatt feküdt. Olyan szép volt.

– A férje is ott volt?

– Nem, az édesanyámmal voltam. Nagyon bíztam benne, hogy a műtét sikerülni
fog. A professzor úr erre 95 százalékot adott.

– Hogy bírták a lányok a műtétet?

– Izabellánál volt másnap reggel egy kis szívritmuszavar. A két kis szívük
is össze volt nőve. Három hétig voltunk a kórházban, majd hazajöttünk.

– Itthon hogyan fogadták őket?

– Sokan jöttek, főleg Magyarországról. Nagyon sok segítséget kaptunk
Magyarországról. A műtét másfél millió forintba került. Valaki kifizette, de máig
nem tudjuk, ki volt az. Olyan jó emberek vannak a világon, annyi ajándékot kaptunk:
kiságyat Németországból, több település polgármestere pénzt ajánlott fel, a
tápszert, pelenkát ingyen kapjuk. Nem is tudom, mi lett volna velünk a sok jó ember
nélkül. Még a kórházban voltunk, amikor keresett bennünket egy cigányember, aki
rengeteg gyerekjátékkal halmozta el a lányokat.

– Itthon hogy telnek a napok?

– Tudja, egy nagy családban sokszor nehéz beosztani a pénzt, de a boldogság
kárpótol bennünket. A lányok szépen fejlődnek, egész télen meg se voltak fázva.
Észrevettük, hogy nagyon szeretik egymást. Sokat változott ám az életünk az utóbbi
egy évben – veszi át a szót a nagymama. – Még álmomban sem gondoltam volna, hogy
mindez velünk meg fog történni, de hála a jó Istennek, hogy ilyen szépen rendbe
jöttek a gyerekek. Bár nehéz a megélhetés itt Romániában, de mi boldogok vagyunk,
panaszra nincs okunk.

Olvasson tovább: