Kereső toggle

Suni Istennel beszélget

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tisztelt Olvasók! Ezzel a riporttal egy új rovat indul útjára.
Elgondolkoztató sorsokkal, meghökkentő és különös életutakkal, eredeti sztorikkal
szeretnénk Önöket megismertetni. Ha családjukban, baráti körükben, munkahelyükön
találkoztak ilyen személlyel vagy sztorival, kérjük, írják meg szerkesztőségünk
címére.

Ha Istennel való személyes találkozásról beszélünk, az a lényeg, hogy ne
vágyakról, tantételekről vagy dogmákról, hanem megtörtént tényekről szóljunk.
Ez az élménybeszámoló a maga egyszerűségében azért megdöbbentő és felkavaró,
mert egy másik világ valóságába enged bepillantást.



"Az agresszivitás úgy elszállt belőlem, mint ahogy a füst elszáll"
  Fotók: Somorjai László

 

– Mi történt a kezeddel, Suni?

– Otthon virslit akartam sütni a gyerekemnek, és felraktam az olajat a gázra.
Aztán valamiért szólt a feleségem, kimentem hozzá, és ottfelejtettem az olajat. Az
lángra gyulladt, és már lángolt a fölötte levő elszívó is, mikor visszamentem.
Én azonnal lekaptam az égő olajat, és hátraléptem vele kettőt, mire az egész a
jobb kezemre ömlött. A következő pillanatban úgy nézett ki a kezem, mintha egy
kesztyűt lehúztak volna róla. Lógott a bőr, meg a hús meg minden. Nem vesztettem el
a lélekjelenlétemet. Kiabáltam a feleségemnek, hogy leégettem a kezem, ne ijedjen
meg, borzalmasan csúnya, de egyáltalán nem fáj.

– Akkor se fájt, amikor ráömlött?

– Nem, semmit, de semmit nem éreztem, csak láttam, ahogy a bőrömbe belesül az
olaj, aztán cafatokban lóg a tenyerem. A ház előtt állt az autóm, berohantunk a Kun
utcai kórházba. Ahogy ránézett az orvos, azt mondta, pár nap múlva műteni kell, és
nagyon finoman próbált hozzáérni. Ő csodálkozott a legjobban, mikor mondtam, hogy
akárhogy is fogja, nem fáj. Levágta egy nagy ollóval a lelógó bőrt meg mindent, de
ezt sem éreztem. Miután kiderült, hogy az orvos bármit csinál a kezemmel, én még
csak nem is érzem, megijedtem attól, hogy elhaltak az idegek, "meghalt" a kezem,
vagy mi történt, hogy nem fáj? Azt mondta az orvos, ennek eszméletlenül kellene
fájnia; ilyen fokú égésnél vagy elájulnak, vagy besokkolnak az emberek, vagy ha nem,
akkor elkezdenek futni az őrült fájdalomtól. Az orvos értetlenül állt a dolog
előtt, le is fényképezte a kezemet. Mindenesetre, miután lekezelte és bekötözte,
adott egy csomó fájdalomcsillapítót, hogy mikor elkezd fájni, azonnal vegyem be. Ez
vasárnap délután történt, és keddre írták ki a műtétet. Akkor hazaengedtek.
Hétfőn vissza kellett mennem egy műtét előtti kezelésre, de akkor se fájt semmi.
Ezután hazamentem, bementem a szobámba, és megkérdeztem Istent, hogy mi ez az egész.
Ekkor már éreztem, hogy Ő áll a dolog mögött.

– Mit értesz azalatt, hogy megkérdezted Istent?

– Egy ima formájában hálát adtam Istennek, megköszöntem neki az életemet, a
családomat és minden jót, amit tett velem, mindezt a saját szavaimmal. Aztán
konkrétan megkérdeztem Tőle így, ahogy most neked mondom: "Hogy lehet az, Uram, hogy
nem fáj az én kezem, mikor az orvosok szerint őrülten kéne fájnia? Hogy létezik
ez?” Ezután csöndben maradtam és vártam. Vártam a választ. Egyszer csak a Szent
Lélek mutatott egy képet. Jézus Krisztus jobb kezét láttam a kereszten, amint egy
vastag szögszerűséggel a kereszthez volt verve. Egy teljesen eldeformálódott, véres
tenyeret láttam, és pont ott volt megsérülve, ahol én leégettem a kezem. Ugyanebben
a pillanatban a bensőmben ezt a mondatot hallottam: "Az én kezem fájt, hogy neked ne
fájjon.” És hirtelen rám szakadt valóságosan a Szent Lélek jelenléte, éreztem
és átéltem Jézus hatalmas szeretetét, és egyszer csak sírni kezdtem.

– Mennyi ideig tartott ez?

– Az időt akkor nem érzékeltem, nem tudom, hogy ez öt percig tarthatott vagy
huszonötig.

– Ha jól értem, azt mondod, hogy nem a szemeddel láttad ezt a képet, és nem a
füleddel hallottad ezt a mondatot?

– Igen, jól érted. Ezt a képet a szívemben láttam, és a hangot a bensőmben
hallottam, de ez a kép sokkal konkrétabb, valóságosabb és élesebb volt, mint mikor
az ember csak a szemével lát valamit. Mikor Isten ilyen módon szól hozzám, az
erősebben és pontosabban megmarad bennem.

– Ez többször is megtörtént már?

– Elég sokszor. Én három évvel ezelőtt találkoztam ilyen módon először
Jézus Krisztussal, azóta Isten vezetése és Isten akarata szerint élek. Sőt azt, hogy
Isten mennyire közel van hozzánk, és mennyire valóságos személy, és mennyire
meghallgatja, ha valóban megszólítjuk őt, azt én először négy éve tapasztaltam
meg. Hát... hogy is mondjam, elég furcsa körülmények között, szóval akkor még
teljesen bűnben éltem.

– Elmondanád ezt?

– Én egy borzasztóan agresszív ember voltam. Tízéves koromtól bokszoltam meg
karatéztam, de az utcán is. Apukám többször mondta, ennek nem lesz jó vége,
előbb-utóbb valakit úgy megütök, hogy az meg talál halni. Ahogy látod, nem vagyok
egy magas srác, akkor hetvenkét kiló voltam, de az tiszta izom volt. Nálam vékonyabb
vagy kisebb srácot nem bántottam. Én a kétméteres, kopasz "konyhakredencekbe”,
tehát a nagyhalakba szerettem belekötni. Régen úgy voltam, hogyha kiállt egy szög
valakiből, akkor én belekapaszkodtam, hogy kitörjön a verekedés. Ha valaki rosszul
nézett rám, én már kérdeztem: Talán nem tetszik valami? És ha azt mondta, hogy nem,
már rá is vertem egyet, dirr-durr, és akkor szundi.

– A szundi azt jelenti, hogy elájult?

– Aha, azt: elalszik, beszundizik. Tehát amit most elmondok, az négy évvel
ezelőtt történt. Nagyapám üzletéből maradtak eladó dzsekik, és a haverjaim
eljöttek, hogy esetleg ők megveszik. Mikor kocsival megálltak a házunk előtt,
észrevettem, hogy velük van egy srác is, akire én mindig is pikkeltem, persze ok
nélkül. De mindig hergeltem magam, hogy ezt az embert egyszer úgyis elkapom. Fölmentem
az emeletre a dzsekikért, de előtte szóltam a haveroknak, hogy mondják meg ennek a
srácnak, hogy ne merjen kiszállni a kocsiból, mert leütöm. Visszajövök, hát a
srác ott sétál. Erre odamegyek mellé, ballal rögtön állon küldtem, és ahogy
dőlt, még jobbal is utána vágtam egyet. Ahhoz már hozzászoktam, hogy az emberek
ilyenkor egy pillanatra elájulnak, de pár másodperc után valahogy mindig felkeltek.
Most az ütés után a srác fújt egy oltári nagyot, mintha kilehelte volna a
lelkét, és felakadt a szeme. Egyszer csak azt veszem észre, hogy már eltelt két
perc, és az ember még mindig mozdulatlan. Baromira megijedtem. Az udvaron ott volt egy
vödör, gyorsan vizet töltöttem bele a kerti csapból, és telibe öntöttem. Teltek a
másodpercek, de még csak meg se mozdult. Letérdeltem hozzá, megpróbáltam kitapintani
a pulzusát, de nem volt pulzusa. Ki akartam nyitni a száját, hogy a nyelvét
előrehúzzam, nehogy lenyelje, de nem tudtam kinyitni, mert szájzárat kapott. Akkor
már körülbelül öt perc is eltelhetett. Mind a négy haverom, akik ott voltak,
dermedten figyelték, mi történik. Elkezdtem masszírozni a szívét, hátha beindul, de
semmi. Körülbelül öt perc telhetett már el. Ahogy ott a földön térdeltem,
átfutott az agyamon, hogy megöltem egy embert. Húszéves voltam, a feleségem éppen
terhes a kisfiammal. Ahogy ezt végiggondoltam, abban a pillanatban teljes erőmből és
tiszta szívemből talán egy utolsó lehetőségként, nem tudom, Istenhez
kiáltottam: "Istenem, most segíts meg; most az egyszer!” Ahogy ezt kimondtam, Isten
szólt hozzám: "Rendben van, megsegítelek, mert hozzám kiáltottál.” Ezt szintén
nem a fülemen keresztül, hanem a szívemben hallottam, de tisztán és kivehetően.
Amint ez a válasz megjött, mintha visszadobták volna az életet a srácba, vett egy
óriási levegőt. Ez egy olyan hangos és nagy levegővétel volt, mint amikor pár
percig a víz alatt van valaki, feljön, és levegőt vesz. Ezután azonnal megmozdult a
keze, a lába, és kinyitotta a szemét.



Kértem Istent, segítsen valahogy a gyermekünkön

– Amikor Istenhez kiáltottál, igazából hittél benne, vagy automatikusan
tetted? Tudniillik, mintha az előbb úgy fejezted volna ki magad, hogy akkor még
"bűnben éltél".

– Én akkor is vallásos voltam, néha templomba is elmentünk, de Istent nem
ismertem, tehát nem tapasztaltam meg az életemben azt, hogy ő valóságosan létezik.
Hallani hallottam róla, de nem volt kapcsolatom Vele; távol volt tőlem. Viszont az az
érdekes, hogy mikor fölkiáltottam hozzá, abban a pillanatban valóságosan hittem,
hogy Isten most is él, meghallgatja, amit mondok, és ha akar, segíteni is tud rajtam.

– Verekedni szoktál még?

– Mióta átadtam az életemet Istennek, azóta sokszor és számtalan formában
megérintett már az Ő ereje. Egyszer olyan érzésem volt, mintha egy hatalmas mennyei
bomba felrobbant volna a hasamban. Ez, tehát Istennek ez a fajta
jelenléte, olyan érzés, amit nem lehet semmi mással összetéveszteni. Ez egy
olyan szent erő, ami teljesen átjárta nemcsak a szívemet, lelkemet, de a testem minden
porcikáját is. Mintha minden, ami bűnös, ami felesleges, ami nem Isten szerint való,
ilyenkor kiégne belőlem. Ilyenkor sokszor nem is tudok talpon
maradni – elesek.

– Ez nem rossz érzés?

– Nem, egyáltalán nem, sőt a legcsodálatosabb érzés, amit valaha éreztem.

– Ez fizikai vagy szellemi természet??

– Ez egyszerre fizikai és szellemi is, sőt a fejedet és az érzelmeidet is
átjárja. És természetesen az agreszszivitásom, az állandó vágy a verekedésre úgy
elszállt belőlem, mint ahogy a füst elszáll: egyik pillanatról a másikra. Az
apukám, anyukám, a feleségem, a barátaim nem hitték el, hogy egy ember így meg tud
változni, ilyen drasztikusan, szinte napok alatt. Ezek után több hónapon keresztül
mindenki engem kóstolgatott, mindenki belém akart kötni, de minden lepattant rólam.
Olyasmiért, amiért régen kitéptem volna az illető máját, most csak mosolyogtam. Az
is megtörtént, hogy valaki belém kötött, hogy verekedést provokáljon. Erre azt
mondtam neki: "Azért nem ütlek meg, mert szeretlek téged.” Ez viszont úgy hatott
az emberre, mintha tényleg behúztam volna neki. Csak nézett rám másodpercekig,
benedvesedett a szeme, aztán zavartan elhúzott onnan.

– Hogyan élsz, mivel foglalkozol? Tulajdonképpen én még a keresztnevedet sem
tudom.

– Azért nem tudod, mert a szüleimen kívül szinte senki nem tudja. A Suni
becenév kiskorom óta úgy rám ragadt, hogy mindenki csak így ismer. Hájas Károlynak
hívnak, huszonhárom éves vagyok, van egy két és fél éves fiam. A feleségem
februárra várja a második gyermekünket. A szüleim virágkereskedők, jó
körülmények között élünk, régebben én is ezzel foglalkoztam. Most egy
fodrász-szolárium üzletnek vagyok a tulajdonosa, ezt próbálom vezetni.

– Ismerőseid, barátaid, kollégáid kedvelnek téged?

– Hát…igen. Igazából persze őket kellene megkérdezned, de azt hiszem,
csípnek engem. Vevők rám…, de tényleg.

– Mióta beszélgetünk, szinte egyfolytában mosolyogsz vagy nevetsz. E mosolyból
hallatlan dinamizmus és kiegyensúlyozottság sugárzik. Boldog vagy?

– Gondolj bele, micsoda perspektíva nyílt előttem. Isten szól hozzám, látom,
ahogy meggyógyítja az embereket, tudom, hogy a bűneimre bűnbocsánatot kaptam, tudom,
hogy a Menny egy konkrét és létező hely. Mindennap, mikor felkelek, imádkozom
Istenhez, őt dicsérem, és akkor ő jön és megérint engem. Van, amikor aznapra
konkrét vezetést ad, ide menjek vagy ezt csináljam. Istennel járok együtt. Igen,
boldog vagyok.

– Azt mondtad, Isten sokszor szólt hozzád, és válaszolt az imáidra. Mondanál
még példát erre ?

– Másfél évvel ezelőtt leforráztam véletlenül a kisfiam lábfejét. Akkor ő
kilenchónapos volt. Teljesen bedagadt, szinte szétégett neki az egész. Azonnal
telefonáltunk az orvosának. Ő megkérdezte telefonon, hogy néz ki a lába. Elmondtuk
neki, erre ő azt mondta: Azonnal kórházba! A gyerek úgy sírt és üvöltött, hogy
szinte begörcsölt tőle, de akkor már a feleségem is sírt. Megpróbáltuk valahogy
felöltöztetni, de nem lehetett. Alig értünk hozzá, még jobban ordított
szegénykém. Iszonyú fájdalmai lehettek, a kis lába olyan csúnya volt, hogy nem igaz.
Én akkor kezdtem észhez térni, addig én is csak összevissza kapkodtam. Bementem a
gyerekkel a szobába, és elkezdtem érte imádkozni. Kértem Istent – hiszen
Ő mindenható –, hogy segítsen valahogy a gyermekünkön. Ahogy elkezdtem az
imát, a fiam elaludt a vállamon. Közben lefeküdtem vele az ágyra, és rátettem őtet
a mellemre. Amíg aludt, végig imádkoztam érte. Körülbelül egy óra múlva ébredt
fel, nevetve, mosolyogva. Az a hatalmas dagadás teljesen eltűnt a lábáról, és egy
percet sem sírt ezután. Először azon csodálkoztunk, hogy nevet, utána megpróbáltam
finoman a lábfejéhez érni. Ugyanúgy nevetett, észre sem vette. Nyomkodtam neki még
jobban, arra sem reagált. Mintha le sem forrázta volna. Magát az égési nyomot
lehetett még látni, de egy új bőr volt már a lábán. Tökéletesen meggyógyult.
Hát mi ez, ha nem Isten válasza?

Olvasson tovább: