Kereső toggle

Aki több száz ember életét mentette meg

Percekkel a halálugrás előtt

Találkozás Romanek Róbert tűzoltó alezredessel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



"Arra tettem fel az életemet, hogy életeket mentsek, hogy vészhelyzeteket oldjak meg"
    Fotó: E. Várkonyi Péter

– Mi volt élete legmegrázóbb "híd-élménye"?

– Tavaly november harmincadikán késő este kaptuk a riasztást, hogy ember van a
híd tetején. Pár perc múlva ott voltunk. És ahogy szoktam, gyalog indultam fel a pácienshez.
Ez egy igazi pszichodráma volt.

– Miért gyalog? Úgy tudom, a felszerelésük között van harminc méteres darus
kosár is.


– Az, hogy élve, baleset nélkül le tudjam hozni a hídra mászót, az egy hosszú győzködésnek,
pszichikai meccsnek az eredménye. Ha gyalog mászok fel hozzá azon az életveszélyes úton,
ahol ő ment fel, ez benne egyfajta szimpátiát, bizalmat ébreszt felém. Sokkal
emberibb érzést vált ki az illetőből, mintha egy kosárral engem odavisznek, és egy
vasrudat odanyújtok, hogy fogja meg és lépjen át. Ez így riasztó és félelmetes.
Ott fönn minden azon múlik, hogy tudok vele beszélgetésbe kerülni, hogy tudom szóra
bírni, mennyire engedi, hogy megközelítsem. Ezek az emberek érzelmileg nagyon sérültek.
A bizalmába kell hogy férkőzzek, el kell hogy higgye, hogy én valóban segíteni
akarok neki és le akarom őt hozni.

Akkor, 30-án este ezt a srácot nagyon nehezen tudtam megközelíteni. Már teljesen bezárkózott
magába. Ha valaki úgy megy fel, hogy ő egészen biztosan le fog ugrani, azt meg lehet
érezni. A hídra mászóknak csak egy kis százaléka az, aki teljesen eltökélte magát
a halálugrásra. Ez a fiú ilyen volt. Az igazi meccs ezeknél az embereknél a
legnehezebb. Itt még azt a trükköt is bevetettem, hogy mikor már két–három méterre
megközelítettem, úgy csináltam, mintha véletlenül lecsúsznék, hátha utánam nyúl,
tesz egy gesztust, mond valamit. A fiú meg se rezzent. Tőle azonnal leeshettem volna.
Teljesen kemény és elszánt volt már a szíve, érződött, eltökélte magát arra,
hogy ugrik.

Azt is mondtam neki (erre mindig szoktak valahogy reagálni): "Na, jól kifáradtam, amíg
megtaláltalak!" Rám se nézett. Már körülbelül fél órája beszéltem neki, és közben
centinként araszoltam felé. Végig lehetett érezni azt a vibrálást kettőnk között,
hogy ez nem fog menni. A fiú szeméből egyre jobban sugárzott az eltökéltség. Olyan
volt a tekintete, mint aki már máshol jár. Azt is lehetett érezni rajta, hogy ő most
valakinek – önmagának, a barátnőjének, nekem, nem tudni – bizonyítani akar. Már-már
ott tartottam, hogy elérem és megfogom a kezét, pár centire lehettem csak tőle, akkor
hirtelen megfordult, vett egy óriási lendületet és leugrott a hídról.



"…akkor hirtelen megfordult, vett egy óriási lendületet és leugrott a hídról"
    Fotó: Molnár Péter

– Te jó Isten!

– Nem halt meg, sőt semmi baja nem lett.

– Hogyhogy?

– Ugráskor vagy kétszer lendületet vett, átrepülte azt a kritikus szakaszt, amit járdaszakasznak
és védőkorlátnak hívunk, és a Dunába érkezett. Hogy ő eleve a Dunába készült
ugrani, vagy csak véletlenül sikerült így, nem tudom. Még estében is remekül
stabilizálta magát, és talppal ért a vízbe.

– Mi viszi, mi vonzza az embereket a hídra?

– Huszonöt év tapasztalata azt mondatja velem, az a benyomásom, hogy az emberek
önmaguk elől, önmaguk problémái elől menekülnek. Ezek mögött legtöbbször mélységes
magány és szeretethiány van. Hiányzik az életükből az emberi szó. Megtörtént az
is, hogy mire lejöttünk a hídról, teljesen kiöntötte a lelkét nekem, és a mentőben
azt mondta: ha valakinek ezt így elmondhatta volna, ahogy nekem, biztos nem megy a hídnak.
Aztán a pénztelenség, válás, családi veszekedések, csalódások. A legtöbben
szinte várják, elvárják a segítséget tőlem ott fönt. Ha már szóba áll velem és
elkezdi mondani a problémáit: nyertem, le tudom őt hozni.

– Mondana példát arra, milyen ötletekkel, trükkökkel, milyen kommunikációs
bravúrokkal tudott ilyen sikert elérni a híd tetején?

– Mindig van valami, amibe bele lehet kapaszkodni, mindig lehet valami olyat
mondani, ami őt megfogja. Mikor ketten együtt vagyunk a hídon, akkor egyenrangú
ellenfelek vagyunk, ugyanis az ő rossz mozdulata rám nézve is veszélyes. Én ugyanúgy
nem vagyok kibiztosítva, kötéllel megkötve, mint ahogy ő sincs. Lesodorhatjuk egymást
vagy lelökhetjük egymást, vagy ő engem. Többek között ezt a helyzetet is elkerülendő
valamilyen barátságos viszonyt kell

vele kialakítani. Azzal együtt, hogy tudnom kell, hogy addig a pillanatig, amíg a mentőbe
be nem kerül, és a mentőorvos le nem kezeli, nem bízhatok meg benne teljesen.

– Mit ért az alatt, hogy a mentőorvos le nem kezeli?

– Legtöbbször két-három jó szóval, vagy egy hosszabb beszélgetéssel megoldják
a dolgot. Ha szükséges, idegszanatóriumba is elviszik. De, hogy még az előző kérdésére
válaszoljak, ott fönt elég nehéz nem kiabálva beszélni. Borzasztóan nagy a tér, és
nincs, ami a hangot visszaverje. Ebben a kiabálósdi beszédstílusban nehéz megtalálni
azt a fajta hangnemet, ami kedvesnek, türelmesnek, emberinek tűnik.

Ahogy odaérek hozzájuk, sokszor mondják azt is: "Nem akarok ám leugrani, csak segítsen
valahogy viszszamenni." Lejönni tudniillik nehéz és életveszélyes. Ezeknek a nagy
vasszerkezeteknek huszonöt–harminc méter magasan nagyon félelmetes a kilengésük. Az
emberekre sokszor rájön a halálfélelem. Sokszor a nagy hidegben a kezük, a lábuk elgémberedik,
szinte odafagy a vashoz. Ilyenkor elmondom, hogyan tudja megmozgatni a tagjait úgy, hogy
közben nehogy leessen.

Aztán lenéznek és rosszul lesznek a mélységtől, bepánikolnak. Ilyenkor mondom, hogy
csak az arcomat, a szememet nézze, megfoghatja a kezem, a kabátomat is. Közben megkérdezem,
hogy van, megpróbálom a figyelmét elterelni a halálfélelméről. Aztán így szépen
méterről méterre le tudom hozni őket. Minden alkalommal ki kell találnom, hogyan
tudom őket úgy megközelíteni, hogy még véletlenül se érezzék, hogy üldözöm őket.

Fantasztikusan észnél kell lenni, és óriási koncentrációt igényel. Ráadásul ezt
úgy kell végigcsinálnom, hogy közben végtelen nyugalmat, biztonságot, jókedvet sugározzak
feléjük. Még véletlenül sem mutathatok izgatottságot, bizonytalanságot és főleg félelmet
nem. Minden mozdulatomnak és gesztusomnak tudatosan vezéreltnek kell lennie. Egy ilyen
mentési akció után a szám teljesen kiszárad, és minden tagom külön elfárad.

– Ha Ön úgy megy fel a hídra, hogy nincs Önön semmilyen biztosítórendszer,
akkor ez Önre nézve is abszolút életveszélyes.

– Teljes mértékben. Ott fönt kettőnk "játéka" igazi élet-halál harc.
Annyi segítség van, hogy viszek magammal mindig egy speciális, úgynevezett hármas
hurkot, s ahogy mellé érek, ezt ráteszem. Ebből nem tud kiesni. Fönt a gépen van egy
ember, aki biztosítja. Tehát ha leesne, vagy mégis ugrana, ez a kötél már megvédi a
haláltól.

– Ön azt mondta, ez egy nagy létszámú stáb, amit ilyenkor Ön vezet és irányít.
Ha a hídon van végig, hogyan tud kapcsolatot teremteni a beosztottjaival, a mentőkkel,
rendőrökkel?

– A hídon lévő ember és a külvilág között ilyenkor én vagyok az összekötő
kapocs. Rádió és telefonkészülékeken irányítom a stábot, adok utasítást, ki,
hol, mit csináljon, hova menjen a rendőrség, körülbelül hova tegyék azt a felfújható
párnát, amire ha sikerül ráesnie, életben marad. Ha nem úgy mozdul lent valaki,
ahogy azt a helyzet megkívánja, akkor mi itt fent nagyot veszíthetünk.

– Hogy érti ezt? Mire gondol konkrétan?

– Sokszor kéri az illető tőlem, hogy azonnal küldjem el a rendőrséget. Én
ezt a kérésüket legtöbbször teljesítem, két okból is. Egyrészt, mikor észreveszi,
hogy a rádióba beleszólok: "A rendőrség legyen szíves hagyja el a hidat", akkor
látja, hogy partnerként kezelem őt, komolyan veszem, jót akarok neki, megnő felém a
bizalma is. Másodszor: mikor a rendőrök levonulnak a hídról automatikusan letessékelik
a kíváncsiskodókat, a hangoskodókat.

– A lenti mozgás, a lenti nyüzsgés hangjai ennyire felhallatszanak, és enynyire
zavaróak?

– Ön valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy az emberek ilyenkor milyen durvák
és intoleránsak. Trágár mondatokat szoktak felkiabálni, főleg nappal, és főleg
forgalomban. Az emberek ilyenkor nem azt nézik, hogy fönt küzdelem folyik egy szerencsétlen
ember életének a megmentéséért, hanem azt, hogy a forgalom leállt egy órára. Már
majdnem ott vagyok az illető mellett, már elhiszi, hogy tényleg segíteni akarok, erre
lentről ezeket a mondatokat hallja: "Le kéne lökni ezeket a szemeteket, mit
foglalkoztok vele, hadd rohadjon ott a híd tetején!" Erre filmszakadás következik a
páciens és énköztem, és kezdhetek mindent a nulláról.

Két évvel ezelőtt egy tiszta idegbeteg srác mászott föl, láttam az arcán, hogy a
fotósok vakuira teljesen begörcsöl és megrázkódik. Azonnal szóltam rádión, hogy
ne fényképezzenek tovább, de csak villogott a vaku. A srác láthatóan készült az
ugrásra, a legutolsó pillanatban abbamaradt a vakuzás. Ha még egy fény villant volna,
a fiú ugrott volna. Na, amit lent a fotósok kaptak tőlem, azt nem tették zsebre.

– Arra soha nem volt példa, hogy valakivel nagyon durván és keményen
viselkedett, mert hogy ezt találta célravezetőnek?

– Durva egyszer voltam, ezt soha nem fogom elfelejteni. A Szabadság hídon huszonöt
méter magasan voltunk a vasban. Mikor úgy öt méterre megközelítettem, hozzám vágott
egy éles tőrt, ami a vastraverzen csattant. Annak mondtam először durván és gorombán:
"Ha nem jössz le innen azonnal, akkor én foglak lelökni! Egy percig gondolkozhatsz."
Ez egy kifejezetten csibész típusú ember volt, aki egyáltalán nem úgy nézett ki,
mint aki le akar ugrani. De hatott rá, ahogy vele beszéltem, mert nagyon meglepődött.
Aztán odajött, és még ott a hídon elnézést kért tőlem. Azt mondta: "Ideges
vagyok, meg piás vagyok, bocs."

Öt-hat évvel ezelőtt volt még egy furcsa történet. Ez is egy elég irritáló személy
volt. Szintén a Szabadság hídon a madár alatt ült. Mikor meszsziről meglátott,
levette a dzsekijét és meggyújtotta. Ahogy közelebb értem hozzá, odakiabált nekem,
hogy csak akkor hajlandó lejönni, ha a Gellért Hotelből hozok neki ide a híd tetejére
egy kávét. Arra kellett vigyáznom, hogy a cinikus hülyeségei miatt ne hergeljem fel
magam. Nem látszódhatott rajtam, hogy mennyire idegesít. Valahogy sikerült melléjutnom.
Mondtam neki, hogy kár próbálkoznia, mert akár megissza a kávét, akár nem, valahogy
úgyis le kell jönnie. "Jobb lenne, ha inkább lenéznél, mert ahol feljöttél ott már
nem tudsz viszszamenni!" Mikor lenézett, hirtelen leakasztottam a létrát, ami
leesett. Ettől annyira megijedt, hogy gyorsan rá tudtam tenni a biztosító kötelet.
Aztán lent kiderült, hogy más problémák miatt mások is keresik őt.

– Kicsit bűnöző volt?

– Kicsit nagyon.

– Beszélne még az emlékezetesebb mentéseiről?

– Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt volt egy hídra mászó, akivel ott
tartottam már, hogy beszélgettünk, de pont az imént említett felkiabálások miatt a
srác indulatba jött, és teljesen a hídtetőre mászott, alig tudtam követni. Nehéz
ilyenkor elé kerülni, csak utána lehet menni. Nem tudtam, mit csináljak. Egyszer csak
azt találtam neki mondani: "Figyelj ide, az a sok hülye ott lent mind rajtad röhög,
ez nem zavar téged? Miért nem ülsz inkább a kocsmában egy jó korsó sör mellett?"
Mondta, hogy azért, mert nincs egy fillérje sem. Megnéztem, mennyi pénz van nálam,
mindössze egy húszas volt. Azt mondom neki: "Öreg, nálam is csak egy ócska húszas
van." A srác megdöbbent. Azt mondta: "Ha nekem adod, lejövök." Mondtam neki: "Figyelj
ide, a húszast neked adom, de gyere ide, hogy megbeszéljük. Tessék, itt a pénz."
Aztán addig csúszott lefelé – nagyszerűen kiszámította – amíg a pénzt ki tudta
venni a kezemből, de én nem tudtam megfogni az ő kezét. Megnézte, zsebre tette.
Innentől kezdve ömlött a szó belőle. Nála, úgy látszik, ez volt a bizalom jele.
Mondtam neki: "Öreg, most bele fogsz ülni ebbe a hármas hurokba, és le fogunk mászni
ott, ahol feljöttem." Erre azt mondja: "Én le se mennék máshol, csak ott, ahol te
is feljöttél."

Sokkal szívesebben lejönnek velem gyalog, mint az emelőkosárral. Akit emelőkosárral
hozunk le, az meg ragaszkodik ahhoz, hogy én is szálljak be vele a kosárba. Mire leérünk,
addigra legtöbbször már nem is alezredes vagyok, hanem "nagyszer? ember", "hú,
de vagány pali", vagy csak egyszerűen "Robi". Mindenki mástól félnek,
rettegnek, de hozzám ragaszkodnak. Akkor már csak az a biztos számukra, amit én
mondok. Ezért is érzem azt, hogy ezeknek az embereknek valamilyen nagy segítségre van
szükségük. Egy óriási hiány van bennük. Vagy csak egyszerűen képtelenek arrafelé
fordulni, ahol valami jót kapnának.

– Ön mit tanult, milyen iskolát végzett?

– Elvégeztem a Rendőrtiszti Főiskolát, a Műszaki Főiskolát, és tanultam
kriminálpszichológiát és általános pszichológiát.

– Milyen embernek látják Önt a kollégái, beosztottjai, és milyen embernek látja
önmagát?

– Munka közben, a bevetéseknél derül ki, hogy ki kicsoda. Ezt a munkát nem
lehet, csak kellő vagánysággal, nagyon komolyan és nagyon felkészülten csinálni.
Nekem – a beosztásomnál fogva – óriási követelményt kell támasztanom az állományommal
szemben. Ennek az az első és legfontosabb pontja, hogy saját magammal szemben még többet
követeljek. Csak ezzel tudom garantálni önmagam és mások biztonságát. Itt hibázni
csak egyszer lehet, nincs másik lehetőség. Rólam, ugye, az a hír járja, hogy
borzasztóan szigorú, kemény és határozott vagyok. Meg azt is mondják, hogy legtöbbször
oda kell figyelni arra, amit mondok. Tudja, ebben a beosztásban az ember nem lehet fecsegő.
És hát, hogy is mondjam… nem szoktam megijedni a saját árnyékomtól.

– Nem tartja különösnek a munkáját?

– Egyáltalán nem. Egyszerűen arra adtam a fejemet, arra tettem fel az életemet,
hogy kockáztatom másokért, hogy életeket mentsek, hogy vészhelyzeteket oldjak meg.
Ebben semmi különös nincs. Ebben a munkában találtam meg az életem értelmét, jól
érzem magam, boldoggá tesz, hogy csinálhatom. Inkább az a különös, hogy perceken
belül ötven éves leszek, és azon kell gondolkoznom, hogy mi a csudát csináljak majd,
ha nyugállományba kell vonulni. Egy ötven és hatvan év közötti embernek azért mégse
illik a hídon rohangászni.

– Önnek illik, alezredes úr.

Olvasson tovább: