Kereső toggle

Lelkünk szabad a haláltól

Beszélgetés Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz íróval

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



"Még a halálom után is fognak megjelenni könyveim..."   Fotó:
Hetek archív

– Alekszandr Iszajevics, Nyugaton sokan mélységes aggodalommal és zavarral
tekintenek Oroszországra, és azt kérdik önmaguktól: vajon az oroszok már semmire sem
képesek, már semmi jó sem származik ebből az országból?

– Érthető ez a hangulat, megvannak az okai. A nemzeti karakter nem marad változatlan.
A rossz önszerveződés, az alulról jövő kezdeményezések hiánya, valamint az, hogy
erő és hatalom csak erős államgépezet és egy vezér alatt jön létre – ilyen
jellemvonásokkal mindig is rendelkeztek az oroszok. A bolsevizmus évei alatt azonban népünk
a felismerhetetlenségig megváltozott. A bolsevista tömeggyilkosság nem egyszerűen népirtás
volt, amelynek során emberek bizonyos tömegeit a megsemmisülésbe hajszolták, hanem
szelektív módon végrehajtott genocídium volt. Minden egyes embert kiszaggattak, aki
valamilyen módon feltűnt. A KGB és a Párt apparátusa elég nagy volt ahhoz, hogy
mindenkit felkutasson, aki kezdeményező képességet árult el, tiltakozott, szóval,
aki megpróbált kiemelkedni.

Évtizedeken át így ment. És ez a szelekció rettenetes eredményre vezetett. A legjobb
rétegtől fosztott meg bennünket: számtalan olyan vállalkozó szellem? embertől, aki
gazdaságunkat, gondolkodásunkat, filozófiánkat, állami és szociális rendszerünket
fejleszthette volna. Elpusztították mindet, hogy csak egy engedelmes középszer létezzék.
Az utóbbi években Oroszország 27 régióját utaztam be, és hála Istennek, arról győződhettem
meg, hogy a nemzeti öntudatnak és a nemzeti karakternek nagy erőforrásai vannak még.
Ezek a lehetőségek azonban földrajzilag és szociálisan annyira elszórtan léteznek,
hogy ez a rendszer, amelyet reánk kényszerítettek, és demokráciának neveznek, képtelen
egyesíteni őket. Hiszen az úgynevezett parlamentáris rendszert nálunk művileg hozták
létre. Ezeket az embereket egyszerűen a pártjaik állították oda, amelyeket megint
csak mesterségesen, Moszkvában alapítottak meg: egyszerűen senki sem választotta meg
őket. Az Állami Duma fele részben nem a népet képviseli, csak a pártok érdekeit.

– És a képviselők, illetve saját érdekeit…

– A saját maguk érdekeit – ez a baj! Amikor 1994-ben újra Oroszország földjére
léptem, azt mondtam: nálunk nincs demokrácia, itt oligarchia van. Akkor még ez a
fogalom nem szerzett polgárjogot. Ma pedig mindenki oligarchiáról és oligarchákról
beszél. Csakhogy a fogalom hamis jelentést kapott. Azokat nevezik ma oligarcháknak,
akiket inkább fináncmágnásoknak kellene mondani, mert csak egy részét képezik az
oligarchiának. A klasszikus állami értelemben az oligarchia a felső réteghez tartozók
kis csoportjából áll, mely együtt kormányozza az országot. Ehhez tartozik a végrehajtó
hatalom csúcsa, a törvényhozó hatalom csúcsa, az igazságszolgáltatás csúcsa és a
pénzügyi hatalom csúcsa. Valamennyien tökéletesen érzéketlenek a nép baja és
szenvedése iránt.

Azok az emberek, akik náluk már Gorbacsov alatt, majd Jelcin idején hatalomra kerültek,
egyáltalán nem az országgal és a néppel törődtek, csak meg akartak gazdagodni ebben
a zavaros időben. Így került sor a nemzeti tulajdon tömeges kifosztására, az úgynevezett
privatizálásra, amitől Nyugaton annyira fellelkesültek. A nemzeti vagyont értéke egy
százalékán kótyavetyélték el. Egy százalékán – elképzelhetetlen! A legjobb
esetben is öt százalékán. És ebből részesült az egész oligarchia és a legfőbb
tisztviselők, nem valamenynyien, de nagy részük. Ezért nem demokrácia az, amit ma itt
látni, hanem oligarchia. Méghozzá milyen oligarchia? Oroszország egy bűnözői állam.
Ezekben az években mindvégig egyetlen egy bűncselekményt sem üldöztek és büntettek
meg következetesen. Minden nagy tolvajlásnak, minden politikai gyilkosságnak falaztak.

Én még mindig bízom abban, hogy a népnek az a kétségkívül egészséges többsége,
amelyet eddig nem ragadott el a politikai élet, talál valamilyen politikai és társadalmi
formát ahhoz, hogy a saját képviselőit hatalomra segítse. Nehéz ezt ma elképzelni.
Én például hosszú évek óta a helyi önkormányzatok híve vagyok. Ezeket most
megfojtják. A központi hatalom – mind a végrehajtó, mind a törvényhozó hatalom
– hét éve elnyomja a helyi önkormányzatokat. Félnek, hogy vetélytársuk támad a népből:
egymás között akarnak maradni. Ha erélyes embereknek köszönhetően vagy a népharag
következtében – amennyiben ez nem torkollik káoszba – mégis érvényre jutnak
ilyen formák, akkor lehetséges a gyógyulás. Most azonban csak további zuhanásra van
kilátás.

A hatalmasok igyekszenek majd több pénzt kapni a Nyugattól, hogy fennmaradhassanak. Ez
a céljuk. Létrehoznak majd egy látszatstabilizációt. De az elmúlt években mást sem
hallottunk: a stabilizáció – mondták – már elkezdődött, most már csak néhány
hónap türelem kell. Amikor az úgynevezett reform megindult, Gajdar azt mondta: három-öt
hónapon belül esni fognak az árak. Hogyan gondolhatta közgazdász létére, hogy csökkenni
kezdenek az árak, amikor a termelők monopolisták? Az elnök is számos alkalommal
fogadkozott így. Közben meg a termelőeszközeinket csaknem teljesen tönkretettük. Már
szinte semmit sem termelünk.

– Ön sokat utazgatott szerte az országban. Létezik egy elképzelés, mely szerint
a vidék alszik, az ottaniak beletörődtek a helyzetükbe, és hogy nem érdekli őket többé,
mi történik Moszkvában vagy Oroszország más metropoliszaiban. Így van ez?

– Csakugyan. Emellett figyelembe kell venni országunk földrajzi szétszakítottságát
is. Ma még szomszédos körzetek között sincsenek kapcsolatok. Minden helységben a
helyi sajtót olvassák, a helyi televíziót nézik. Erős az ellenérzés a központi
politikával és a központi televízióval szemben. Az emberek azt tartják: onnan semmi
jó sem jön. Ám az emberek nem csak a maguk konyhakertjeivel foglalkoznak. Megteszik szükségből,
hiszen valamit enniük kell, és az ember nem tudhatja, hogy mit hoz a holnap. A helyi
kulturális élet azonban mindenütt virágzik. Az élet megy tovább. A nép nem csupán
vegetál: él. De nem képes a reá kényszerített oligarchikus rendszerhez
alkalmazkodni.

Nézze, ott vannak a tartományokban az úgynevezett törvényhozó gyűlések. Ezek természetesen
egyáltalán nem a demokráciát képviselik. Nagyon sok függ a kormányzók személyétől.
Sokukkal találkoztam. Vannak közöttük egészséges gondolkodásúak, akik önigazgatást
akarnak. De ehhez nem elég szabadok: nem bújhatnak ki az országban uralkodó rendszer
alól. Erős bázisra van szükségük, hogy ellenállhassanak a központi hatalomnak,
hiszen az ki akarja fosztani a területeket. Előbb elvesz tőlük minden pénzt, aztán
meg szépen megkérdik: Mennyi pénzre is van szükségetek?

A kormányzók nagyon nehéz helyzetben vannak. Nem akarom sommásan megbélyegezni őket.
Néhányan közülük megpróbálták kifejleszteni a helyi önigazgatást. Csakhogy kívülről
mindent annyira szétmart a bűnözés, hogy ember legyen a talpán az a kormányzó és
rendkívüli adottságú az a terület, hogy politikája érvényesülhessen. És ez is
veszélyes, mert Oroszország széthullásához vezethet. Mindig úgy véltem, hogy a kormányzókat
nem szabad választani, mert ez a központi hatalom széthullását jelenti. Másfelől azért
a kormányzók visznek valami életet a tartományokba akkor is, ha a központi hatalom
megbénul. Ezért ez kétél? dolog. Ha a központi hatalom tényleges erő lenne, jobb
lenne, ha a kormányzókat ők neveznék ki.

– Megoldást jelent-e Oroszország számára a föderális rendszer, amely természetesen
igen erősen különbözik például a németországi vagy a svájci szövetségi
rendszertől?

– Nálunk sohasem létezett föderáció. Lenin mesterségesen hozta ezt létre,
hogy a kis nemzeteket megnyerje magának az orosz nép elleni harchoz, és hogy a Kelet számára
hirdethesse: íme, itt van egy hatalom, amely minden elnyomott népet megszabadít a
gyarmatosítástól. Lenin kezdettől fogva szétszaggatta és a kis nemzetek alá
rendelte Oroszországot és az orosz népet ezzel a föderációval. Ezzel – mint minden
más téren – antidemokratikus rendszert teremtett. Én megpróbáltam befolyást
gyakorolni a hatalomra, beszédeket tartottam különböző alkalmakkor a Kremlben is. Hatástalanul.
Ettől a rendszertől senki sem akar megválni, hiszen ez nagyon is kényelmes azoknak,
akik már a hatalomban ülnek.

– Hogyan képzeli el Oroszország jövőjét?

– Az élet megtanított arra, hogy nem a lét határozza meg a tudatot, hanem a
tudat a létet. Végtelenül embertelen körülmények között, a lágerben, a fronton
vagy a rákkórházban, ahol az emberek halálra voltak ítélve – mert arra voltak ítélve!
–, azok maradtak meg, akiknek a lelkük erősebb volt, mint a testük. És az orosz nép
akkor maradhat meg, ha nem veszíti el szellemi erőit. Minden gazdasági, állami,
fizikai katasztrófát túl lehet élni, csak a lelki katasztrófát nem. Ha feladjuk, ha
többé nem hiszünk önmagunkban, a jövőnkben, akkor végünk.

– Az Ön alapítványa továbbra is létezik. Elmondaná, melyek ma ennek a céljai és
feladatai?

– A Gulag szigetcsoport cím? könyvemért kapott minden honoráriumomat – és ez
teszi ki valamenynyi honoráriumom négyötödét – az alapítvány rendelkezésére
bocsátottam. Első célja az akkori politikai foglyok támogatása volt. Igen bonyolult
úton tudtuk annak idején eljuttatni a pénzt a politikai foglyok családjai részére.
Ezt a formát most átalakítottuk, és a Gulag minden régi foglyát segélyezzük.
Nagyon sokan vannak még, és a hatalom teljesen elhanyagolja őket. Az egész életüket
tönkretették, és most magukra hagyottan halnak meg. Segítjük őket egész Oroszországban.
Ezenkívül különböző kiadványok révén támogatjuk az orosz kultúrát. Két könyvsorozatot
adunk ki: Kutatások a legújabbkori orosz történelemből címmel, valamint Összoroszországi
Emlékiratok Tára címmel. Ezerkétszáznál több memoárt gyűjtöttünk össze, és
alapítottunk egy könyvtárat Moszkvában, ahol a még nem publikált emlékiratok
elolvashatók. Meg akarjuk őrizni a nép emlékezetét.

– A Novij Mir cím? folyóirat tavaly folytatásokban közölni kezdte az Ön emlékiratait,
amelynek Gabonaszem két malomkő között a címe. (A könyvből a Hetek 1998/23. száma
közölt részleteket – a szerk.) Az Ön számára is fontos ez a m?faj?

– Nézze, olykor rákényszerültem – eseményekben bővelkedő életem okán –,
hogy irodalmi emlékiratokat írjak. Sohasem foglalkoztam ezzel rendszeresen, mert amint
minden más fajta memoárt, úgy az irodalmi memoárt is másodrangú irodalomnak tartom.
Még mielőtt megfosztottak volna az állampolgárságomtól, emlékezéseket írtam egy
ideig, hogy el ne felejtsem, ami történt. Így keletkezett "A tölgy és a borjú".
Száműzetésem húsz éve során Nyugaton is emlékiratok írásával töltöttem egy-két
hónapot – négy ízben. Emlékirataim négy részből állnak. Az elsőt 1978-ban, a másodikat
1982-ben, a harmadikat 1987-ben szereztem, a negyediket pedig a hazatérésem előtt,
1994-ben. Nem volt azonban időm arra, hogy rendbe szedjem őket, információkat
szerezzek be, dokumentumokat gyűjtsek, és az adatokat ellenőrizzem, az embereket pedig
megkérdezzem, egyetértenek-e azzal, hogy említem őket. A Novij Mirben most csak az első
részt közöltük, 1974-től 1978-ig. Készen áll a folytatás is, csak rendezni kell az
egészet. De egyelőre nem jutunk hozzá.

– Thomas Mann számára egy m? létrejöttének a folyamata csaknem ugyanannyira
fontos volt, mint maga a mű.

– Erre is azt mondom: másodlagos irodalom. Effélével én is rendelkezem. Amikor
például a "Vörös kerék”-en dolgoztam – húsz évig szakadatlanul írtam, és ötvennégy
éven át hordoztam magamban –, megírtam a saját regényem naplóját. Megtanácskoztam
magammal, mit teszek, milyen eljárást követek, mi sikerült és mi nem, mit találtam
meg a dokumentumokban, és mit kell még megtalálnom. Így hát készen van egy könyvem.
Nem adom ki, egyszerűen azért nem, mert a Vörös kerék tíz kötete még nem talált
el az olvasóhoz, furcsa lenne hát, ha kiadnám a tizenegyediket, a regény naplóját.
Így aztán még a halálom után is fognak megjelenni könyveim.

– Gondol olykor a halálra?

– Nem csak gondolok, de teljes mértékben készen is állok a halálra. Nyitott
szemmel megyek feléje. Egyáltalán nem félek tőle. Létünk természetes részének
tekintem, átmenetnek egyik állapotból a másikba. Nem félek a haláltól, miután már
megéltem – rákos betegként. Akkor megtapasztaltam, mennyire egyszer? is. Egymagamban
haldokoltam, teljes magányban – a száműzetésben –, ugyanakkor teljesen nyugodtan.
És életben maradtam. Azóta nem félem a halált. Azt sem tudom, mit jelent félni a haláltól.
Ezzel szemben Nyugaton annyira elterjedt ez a félelem: az emberek félnek beszélni a
betegségekről, a halálról. Elnyomják gondolataikat ezekről. Mintha a halál nem jönne,
mintha elfuthatnánk előle. Látó szemmel kell fogadnunk: ám ehhez az kell, hogy legyen
elképzelésünk a Mindenségről, az Istenről, arról, hogy a halálnak semmi része nem
lehet a lelkünkből, csak a testünk lehet az övé.

– Amikor hazatért, szinte prófétaként tekintettek Önre, aki a népnek igazi
utat mutat a jövő felé. Hogyan látja most, néhány év távlatából ezeket a várakozásokat?

– Sajnos, az orosz népben – jobban, mint más népekben – él az óhaj egy vezérre,
aki nemcsak megmondja, hogyan kell valamit helyesen tenni, de ezt meg is teszi. És épp
ez a mi rossz önszerveződésünk jele. Még mindig kapok szemrehányásokkal teli
leveleket: "ha Ön 1990-ben vagy 1985-ben hazatért volna, nem hagyta volna, hogy
olyasmik történjenek meg, mint 1991-ben vagy 1993-ban történtek." Attól eltekintve,
hogy akkor még "persona non grata" voltam, és hazaárulónak számítottam, ha
vissza is tértem volna 1991-ben vagy 1993-ban, semmit sem változtathattam volna meg –
tudom nagyon jól. Hazajöttem volna, találkoztam volna sok emberrel, elmondtam volna
Moszkvában két-három beszédet, az emberek meghallgattak és továbbmentek volna. Más
semmi. Tudtam: ez az idő elmúlt. Megmondtam mindenkinek. Csakhogy olyasmit vártak tőlem,
amit nem adhatok, és amit senki sem adhat meg.

Az a feladatom, hogy bevégezzem irodalmi műveimet. Szeretnék lehetőséget adni az
olvasóknak, hogy gondolataimat nyugalomban olvassák. Teljes mélységükben. Kellemetlen
számomra holmi propagandabeszédeket tartani vagy nyilatkozatokat adni, amelyek csak
bizonyos pillanatot szolgálnak, és már holnapra oda minden hasznuk és érdekességük.
Csak kénytelenségből csináltam ezt. Amikor letartóztattak egy érdemes embert, kénytelen
voltam nyilatkozatot tenni, tudva, hogy mit sem használ majd. Egyszerűen lehetetlen volt
hallgatnom. Ám nem ez a munkám; tévedés ilyesmit követelni tőlem. Egy író maradjon
író.

– Ha "A Gulag szigetcsoport” fogadtatását tekintjük, szinte azt mondhatjuk,
hogy az a könyv egymagában is lényegesen hozzájárult a rendszer lerombolásához.

– Mert az egy zárt rendszer volt. Pontosan azért! Ha valaki ma például leleplező
könyvet ír az orosz államot szétmarcangoló tolvajlásról, hát semmi sem fog történni.
Feledésbe merül, senkit nem érdekel. Senkit sem fognak felelősségre vonni, nem lesz
semmi hatása az ideológiára. Ugyanazt mondják majd, mint addig: demokratikus
piacgazdasági rendszerünk van. "A Gulag szigetcsoport” azért hatott, mert egy
hatalmas állammal fordult szembe, ugyanakkor a Nyugat vakságára is felhívta a
figyelmet, amelyet a humánus szocializmus álomképe okozott. Az embereknek hirtelen kinyílt
a szemük: rájöttek, hogy csalódtak, hogy egész idő alatt becsapták magukat.

– A Fekete könyv a kommunizmusról cím? műve újraélesztette a vitát a
rendszer bűneiről.

– Igen, mert egyesek hinni akarják, hogy azért ez a szocializmus jó volt. És
teszik ezt Marx állítása ellenében, amely szerint az igazság ismérve a gyakorlat. Ha
a rendszer e gyakorlatban nem funkcionált, akkor egyáltalán nem funkcionált. De nem

– mondják továbbra is –, másképpen is alakulhatott volna, jobban. Már engedelmet,
de hetven évetek volt. Ez alatt a hetven év alatt csaknem húsz országot hódítottatok
meg, és sehol sem funkcionált. Mégis, némelyek homokba dugják a fejüket. Csodálkozom,
hogy még mindig vitatkoznak ezen. Én azonban azt hiszem, hogy senki sem fogja helyreállítani
a kommunizmusba vetett hitet.

(A Neue Zürcher Zeitung 1998. december 14-i számában megjelent interjút Gadó György
fordította)

Olvasson tovább: