Galambos Lajos. "Én azt gondolom, nagyot tévednek azok, akik a jóléttől könyörtelenné
és közömbössé válnak" Fotó: Somorjai László
– Kedves Galambos Lajos, hogyan lettél Lagzi Lajcsi? S aztán hogyan lettél a
legnézettebb és a legsikeresebb műsor kitalálója és vezetője? A Dáridót 3,8 millió
ember nézi. Szilveszteri műsorodat előzetes becslések szerint 7,5 millió ember fogja
nézni. Induljunk el onnan, hogy 15 évvel ezelőtt elvégezted a Liszt Ferenc Zeneművészeti
Főiskolát. Trombitaművész lettél.
– Az én nagypapám az akkori időszak egy jelentős művészembere volt, rengeteg
díjjal tüntették ki. Ő fújta többek között a Tenkes kapitányát, a tévéhíradó
szignálját és sok olyan dalt, amin te is, én is felnőttünk. A pécsi zeneművészeti
főiskola tanszékvezetője, egy igazi zenepedagógus volt. Hároméves koromtól tizenhét
éves koromig (akkor halt meg) ő tanított a zenére, tehát nem feltétlenül trombitára,
hanem zenére – és ez a fontos. Igazából a család azt várta volna el tőlem, hogy
egy középszer? szimfonikus zenekar karmestere legyek. Egy frakkban esténként – talán
egy kis vidéki városban – meghajoljak egy csekély számú közönség előtt. Aztán
én elmondtam a családnak, hogy amíg Magyarországon arra a fajta zenére, amit én képviselnék,
összesen egy százaléknyi, azaz körülbelül százezer ember kíváncsi, addig ez engem
nem izgat. Az az igazság, hogy az utca viszont igen. Az emberek, az emberekkel való
kapcsolatteremtés, a piacok, a kofák, a kifőzdék, a piti kis seftesek – ez a világ
már akkor is izgatott. Szóval nagyon jól éreztem magam az utcán. Akkoriban emiatt
engem mindenhonnan kinéztek és lenéztek. Még ha csak a nevemet valaki egy "jobb
helyen" megemlítette, az is ciki volt. Ma már persze ez nem így van. Ugyanazok az
emberek most nem tudják, hogy udvaroljanak és kényeztessenek. Fuj! Lassacskán a család
megértett engem, a közvélemény persze nem.
– Tulajdonképpen még most sem válaszoltál. Tehát egy diplomás trombitaművész,
azaz te, hogyan jutott el a "Csipkés kombinéig".
– Erről beszélek. Tehát ilyen előzmények után, tizennégy évvel ezelőtt négyen,
főiskolát végzett diplomás művészek, kiálltunk egy aluljáróba zenélni. Ez most
természetes, no de akkor! Gondolj csak bele! Egy késő őszi, kora téli napon kiálltunk
játszani a Sugár elé. Vivaldit, Bachot játszottunk. A Sugár Csemege áruházból
feketén kértünk egy kis áramot, hogy a mikrofonunk szóljon. Semmink nem volt, mind a
négyen csórók voltunk. Elkezdtünk játszani. Órák teltek el, és semmi hatása nem
volt. Az emberek maximum egy megvető pillantást vetettek ránk, és továbbmentek, látszott,
hogy nem érdekli őket. Estig játszottunk, és szinte semmit sem kerestünk. Másnap egy
szakállas hajléktalan odajött hozzám, és azt mondta: "Fiam, olyan tehetséges zenészek
vagytok, akkor miért nem a Schneider Fánit játsszátok, meg ilyeneket? Ennek örülnének
az emberek. Hidd el nekem." Mondom neki: "Nem biztos, hogy az jó lenne." Azt
mondja: "Próbáljátok csak meg, sokkal több pénzetek lesz, és az emberek is meg
fognak állni." És elment. Abban a pillanatban azt gondoltam, milyen hülyeségeket
beszél ez az ember. Aztán, miután a következő napokban sem álltak meg az emberek egy
pillanatra sem, elgondolkoztam azon, amit a Samu mondott. Merthogy így hívták ezt a
hajléktalant. Gondoltam, nincs mit vesztenünk, próbáljuk meg. Körülbelül egy hétig
készültünk, összeírtuk és megtanultuk ezeket a számokat, meg azokat is, amiket a
Samu felírt nekem. Nem voltam ismerős ebben a m?fajban. Egyszer csak kiálltunk vele.
És jött a metró, és tudod, jöttek fel az aluljáróból az emberek nagy tömegben.
Na, és akkor elkezdtük. Rázendítettünk a "Majd ha nékem sok pénzem lesz" kezdet?
nótára. És egyszer csak minden megváltozott. Az emberek olyan mértékben dobálták,
adták a pénzt ezekért a nótákért, hogy hirtelen a sírás és a nevetés határán
voltunk. Egy-két óra alatt ezer forint jött össze. Na most, tizennégy évvel ezelőtt
vagyunk, úgy számolj! Semmi szabály-, vagy törvényellenes dolgot nem csináltunk, de
mégis lelkiismeret-furdalásunk volt. Akkor még közterület-fenntartók sem voltak,
akik elkergettek volna. Pontosan azt csináltuk, amit a Samu mondott, és az élet őt
igazolta. Pár nap múlva azt mondta nekem a Samu, csináljatok kazettát, az emberek meg
fogják venni. Abban az időben kazettát hivatalosan csak a Hungarotonon keresztül
lehetett csinálni. Én hát bementem hozzájuk, elmondtam, hogy mit szeretnék énekelni,
de el se jutottam a Boros Jenőig, már a szerkesztőségből is páros lábbal rúgtak
ki. Ezután akkor megcsináltuk svarcban, engedély nélkül. Megvásároltunk háromszáz
üres kazettát, kértem kölcsön pénzt, vettem három decket, és hosszas munkával lemásoltuk
a háromszáz kazettát, aminek még címkéje sem volt. Arra gondoltam, hogy most van
november eleje, jön a december, a karácsony, meg minden, év végéig biztosan elfogynak
a kazetták. Óriási izgalomban voltunk, a kazettákat letettük a földre, és jöttek
az emberek a metróból. Százhúszért adtunk egy kazettát, és nekünk negyven forintba
volt. Hatalmas profit volt ez akkor. Ezt már szinte tisztességtelen haszonnak tartottuk,
de azzal vigasztaltuk egymást, hogy ezzel a háromszáz kazettával úgyis telítődni
fog a piac.
– Úgy tudom, most közel hárommillió kazettánál tartasz.
– Igen, rövid időn belül meglesz a hárommilliomodik, de a piac még most sem
telítődött. De hadd térjek vissza a sztorira. Ahogy jöttek a metróból az emberek,
szinte megrohantak minket. Egy-két órán belül elfogyott mind a háromszáz kazetta. Az
élet néha nagyon különös. Aznap harmincezer forintot kerestünk. Ez elképesztő összeg
volt akkor. Papírtízesekből egy olyan halom pénz jött össze, hogy csak egy zsákban,
egy hangszerzsákban fért el.
– Mi van Samuval?
– Istenem, egyetlenegy forralt bor volt az, amit elfogadott tőlem. Az első kazettát
is neki adtam, de visszaadta azzal, hogy nincs magnója, úgysem tudja hallgatni. Mostanában
a Story újságtól kezdve, ahol csak tudom, tévében, rádióban keresem őt. Hirdetéseket
adok fel, hogy keressen meg. Ha megtalálnám, élete végéig nem lennének anyagi
gondjai, de úgy érzem, hogy már meghalt.
– Innen hogyan jutottál odáig, hogy műsoroddal Friderikuszt is megelőzd, hogy az
idei szilveszteri műsorban legtöbben rád lesznek kíváncsiak?
– 1991-től Pintér Dezsőék bérelték a házamat. Ez lett akkor a TV2 központja.
Így baráti viszonyba kerültünk. 1993-ban volt egy koncertem – két előadásom – a
Kongresszusi Központban. A barátaimmal léptem föl. Semmilyen reklámot nem csináltunk,
de még a lépcsőn is ültek. Erre a koncertre én meghívtam Pintér Dezsőt, a Tolvaj
Ferit, velük meg eljött a Habsburg György, a Csaba von Ferenczy – azóta sajnos ő
meghalt –, és a tévé vezetői közül egy páran. A műsor után megkérdezték, hogy
hol volt ez reklámozva. Mondtam, hogy sehol. Akkor azt mondták ők, ha nekem ez ilyen
lazán és könnyedén működik, meg kéne próbálkoznom a tévében is ilyenfajta műsorokkal.
És én megpróbálkoztam. Az első műsortervemet még a Vitraynak adtam le, aki azt
mondta: jó, nagyon jó – és leváltották. A másodikat Hankissnak és Bányainak,
nekik is tetszett a műsor, de – mit tesz Isten – őket is leváltották. Különben
Hankiss nagyon jó fej volt. És milyen az élet, Bányai Gábor az egyik legjobb munkatársam,
ő a TV2 promóciós igazgatója.
– Érzed a súlyát, felelősségét annak, hogy hetente vagy kéthetente három-négymillió
embert befolyásolsz, hogy akarva-akaratlanul is hatást gyakorolsz rájuk?
– Egy héttel ezelőtt György Péter is pontosan ugyanezt kérdezte tőlem. Igen,
érzem. Olyannyira érzem, hogy például a "Csipkés kombinét" nem énekeltem el a műsorban
soha. Soha nem fogok lemenni kutyába. Egy dolgot szeretnék: egy rangos műsort csinálni
a szórakoztató m?fajon belül, amit esetleg négy-öt millió ember is megnéz. Szeretnék
fiatal, ismeretlen tehetségeket felfedezni és bemutatni. Kinyitni számukra azokat az
ajtókat, amelyek előttem mindig zárva voltak. Ezt meg lehet tenni az obszcén vagy a
pikáns dalok nélkül is. Viszont a romantikát, az érzelmeket és adott esetben még a
giccsesebb dolgokat is felvállalom. Az emberek mára nagyon kifáradtak és kiszáradtak.
Nagyon hálásak, ha az érzelmi "csatornájukat" átmossa valami. Természetesen én
tisztában vagyok azzal, hogy ennek mennyi a zenei értéke. A Bánk bán mellé nem tudom
odatenni a "Van nekem egy csíkos gatyámat". Akkor alulmaradok. Szóval, ez elsősorban
nem egy művészi produkció akar lenni, hanem amennyire lehet, színvonalasan szórakoztatni
akar. És tudod, mi a furcsa? Abban az időben még négy ember sem hallgatta meg tőlem,
ahogy Vivaldit vagy Albinonit trombitáltam, most pedig akár négymillió ember is
meghallgatja tőlem ezeket a klasszikusokat a trombitán.
– Lajos, mit kéne tennem, csinálnom, vagy mondanom, vagy mennyit kéne fizetnem
neked ahhoz, hogy valakit bejuttassak a műsorodba? Még egyértelm?bben és durvábban kérdezve,
hogyan tudnálak megvesztegetni téged? Szerintem vagy most akkora sztár, hogy nyugodtan
lehetsz őszinte velem.
– Valóban őszinte leszek. Én nagyon sokszor fizettem azért embereknek – ha így
jobban tetszik: pénzért megvesztegettem őket –, hogy a céljaimat elérjem, hogy
egy-egy ajtón bejussak. És mindig át is vágtak, ahogy kell. A pénzt elfogadták, az
ajtó meg nem nyílt ki. Ezek után egy életre megfogadtam, hogy én nem leszek ilyen
soha. Bármennyi pénzt ajánlanának. Annyit tudnál elérni, hogy az illető produkcióját
megnézzem. Ha jónak tartom, azonnal beteszem a műsorba. Egy fillér nélkül. Ha nem
tartom jónak, tehát ha nem tetszik, még ötvenmillióért sem fogom képernyőre vinni.
Ha hiszed, ha nem, az ország legnevesebb művészei, énekesei, miniszterek és a pártok
vezetői – ki finoman, ki otrombán – ott kopogtatnak nálam, hogy a Dáridóba
valahogy bekerülhessenek. Múltkor Orbán Viktorral voltam együtt valamilyen fogadáson
vagy bemutatón, nevetve mondta, hogy szomorúan tapasztalja, hogy a gyerekei az én
kazettáimat és műsoraimat hallgatják legszívesebben.
– Hogy éled meg és hogy oldod meg azt a helyzetet, hogy azok az emberek, akik előtted
becsukták az ajtókat, sőt megvetéssel néztek rád, most teljes mellbedobással barátkoznak
veled? Befolyásos ember lettél.
– Szinte minden ilyen embert – sok volt – meghívtam a műsoromba. Mindegyik
zavarban volt, nem értették a helyzetet. De valahogy jó érzés volt jót tenni azzal,
aki velem rosszul bánt. Olyan elegáns érzés volt. Egy-egy műsor után több ezer
levelet kapok. Tudod, mikor nekem rosszul ment, én sok fele írtam sok levelet, de egy
levelemre sem jött egyetlen válasz sem. Én most megfogadtam, hogy minden levélre válaszolok.
Erre egy egész titkárságot rászerveztem. Legtöbb esetben próbálok segíteni, de ha
nem, azt is megírom, hogy nem áll módomban segíteni, de senkit nem hagyok bizonytalanságban.
Most ugye, itt a Fórumban beszélgetünk, de én most sem változtam meg. Igazából nem
ez az én világom. Én az utcán most is jobban érzem magam. Nekem jólesett, hogy a
Samu beszólt, hogy ez itt most nem jó, most melléfújtál. Érted? Beszólt játék közben,
hogy rosszul játszok valamit, és jólesett. És jólesett, ahogy a halaskofákkal elbeszélgettem,
és jólesett, amikor egy hamburgert kaptam tőlük ajándékba, ha úgy trombitáltam,
hogy tetszett nekik. És nagyon rosszul esik azt látni, hogy a magyar nyugdíjasoknak abból
áll az élete, hogy elmegy az SZTK-ba, belepisil egy üvegbe, és reménykedik, hogy nem
ír fel gyógyszert az orvos, mert úgysem tudná kiváltani. Az előző kérdésedre válaszolva:
nagyon is érzem a felelősségem súlyát, de nem csak olyan szempontból, ahogy te kérdezted,
hanem például anyagilag is. Pár évvel ezelőtt, mikor először segítettem a szegényeken,
a csöveseken (gulyásleves, meleg ruha, pogácsa stb.) előzőleg körbetelefonáltam a
gazdag barátaimat, tehát, akiknek ötvenszer vagy akár százszor nagyobb a vagyona,
mint nekem. Azt mondtam nekik: "Én a 365 napból kettőt bevállalok. Te hányat vállalsz
be?" – kiröhögtek. Szó szerint nevetett az egyik a telefonba. Azt mondta: "Ne
viccelj már, a hajléktalanok nem vásárlóerő." Mellesleg, ez a srác, aki
belenevetett a telefonba, jó haverom, és az ország egyik leggazdagabb embere volt.
– Hogyhogy csak volt? Összevesztetek?
– Nem, februárban lelőtték. Szóval, tudod ki állt mellém? Egy háromgyerekes
anyuka sütött otthon pogácsát, hogy: Lajcsi, pénzt nem tudunk adni, de add oda a rászorulóknak
a gulyás után. Aztán odajött csinnadrattával a Vöröskereszt, meg a Máltai
Szeretetszolgálat, de nem csináltak semmit, nekik csak a reklám kellett, hogy az ő nevük
is ott legyen. Azóta ezeket az akcióimat titokban csinálom. Nahát, ezeket csak azért
mondtam el, hogy a Dáridó műsorokból, a Dáridó haknikból, előadásokból gyorsan
és azonnal tudunk milliókat adni. Mikor mire kell: az árvízkárosultak megsegítésére,
vakok támogatására, leukémiás gyerekek gyógyítására. Én azt gondolom, nagyot tévednek
azok, akik a jóléttől könyörtelenné és közömbössé válnak. Ebben a kis országban
nem élhetünk úgy, mint egy burában. Össze kellene tartani az embereknek. Én ennek az
összefogásnak szeretnék egy vezéregyénisége lenni. Ez lehet, hogy kissé patetikusan
hangzik, de nem baj, ezt is vállalom.
– A következő évedről mondanál valamit?
– Csak annyit, eddigi életem legszebb éve elé nézek. Apa lettem. Tegnapelőtt
megszületett az első gyermekem: Galambos Boglárka Anna. A világ legszebb gyermeke.
Emiatt még szinte egy rózsaszín? ködben élek. Ennél szebb karácsonyi ajándékot
nem kaptam még az élettől.
– Lajos, sok boldogságot, sok sikert és sok örömöt kívánok a következő évre!
– Ugyanezt kívánom én is neked és a Hetek minden olvasójának is. BÚÉK!
1998. 12. 31. (II/52)
