Kereső toggle

Beszélgetés Somody Imrével, az Év Emberével

Emberségből jeles

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Glatz Ferenc történész, a zsűri elnöke szerint dr. Somody Imre azzal érdemelte
ki az elismerést, hogy nemcsak a gazdasági életben bizonyult sikeresnek, hanem emberségből
is jelesre vizsgázott. Pályáját a Chinoin Gyógyszergyárban kezdte 1981-ben. 1988-ban
létrehozza a Pharmavit Rt.-t, 1996-ban az "Év Menedzserévé" választják. Közel
300 millió forintért Veresegyházán létrehoz egy egészségügyi központot. 1997-ben
feleségével együtt 50 ezer dollárt ajánl fel a Bólyai Díj megteremtésére. Mostantól
Orbán Viktor miniszterelnök gazdasági tanácsadója.



Dr. Somody Imre. A miniszterelnök is kíváncsi a véleményére    Fotók:
Somorjai László

– Ön szerint hogyan lehet a sikert a gyakorlatban tartós folyamattá tenni?

– Számomra az egyik legizgalmasabb kérdés az, hogy vajon hol húzódik az ember
teljesítőképességének a határa. Egy sportpéldával élve: Egerszegi Krisztinát
soha nem arra trenírozták, hogy egytized másodperccel ússzon jobban, mint a
konkurencia, hanem arra, hogy az adott szituációban hogyan tudja a maximumot kihozni magából.
A kettő között óriási lehet a különbség. Szerintem ahhoz, hogy a sikert hosszú távon
célul tűzzük ki, ez a hozzáállás feltétlenül szükséges. Ha ezt a szintet tartósan
megközelíti valaki, majdnem biztos, hogy sikeres lesz, egyszerűen azért, mert kevesen
képesek e szint megközelítésére.

– Ezt a mércét Ön mindenkivel szemben felállítja?

– Gondolja csak el: minél nagyobb csúcsokra igyekszik az ember, annál nagyobb csúcsok
elérésére képes kollégákkal kell együtt dolgoznia. Az ugye evidens, hogy az ember
csak úgy, önmagában leledzve a világban nem tud sikert elérni. Ehhez csapatmunka
kell. A csapatot pedig ugyanolyan következetesen kell fejlesztenem – mennyiségben is,
minőségben is –, mint ahogy a termékemet, a gyáramat, a piacomat fejlesztem. Különben
csak lehúznánk egymást. Tudja, én soha nem embereket keresek munkára, tehát én nem
egy jó pénzügyest keresek a gyárba, vagy egy jó orvost a kórházba, hanem mindig
csapattársat keresek. Abban a pillanatban, amikor az ember nagyban akar játszani, és
ide emeli a mércét, a legdöntőbb momentum az együttműködő képesség. Az, hogy a látásommal,
ha úgy tetszik, a víziómmal tud-e azonosulni és együttműködni az illető. Természetesen
tudás is kell, de a legfontosabb, hogy a stábom minden tagja olyan kérdéseket tudjon
feltenni, és erre olyan kreatív válaszokat tudjon adni, amivel minőségi ugrásokat
tehetünk. Így aztán nem kell bejárnunk az összes utat. Valahol ez az, amit én
folyamatosan átélek. Azt kell mondjam magának, sokan szeretnének velünk együtt
dolgozni Veresegyházán, szeretnének részesei lenni a sikereinknek, és nagyon nehéz
megmondanom a jelentkezőknek, hogy adott esetben nem arról van szó, hogy hány
egyetemet végzett, van-e doktorija, vagy hány nyelven beszél, hanem arról, hogy
alkalmas-e arra, hogy közreműködjék egy adott víziónak a megjelenítésében és
megvalósításában. A következő pár évnek az lesz a nagy kihívása számomra, hogy
hogyan fogom tudni egyre inkább alkotótárssá tenni a stábom minden tagját.

– Mi az Ön üzletfilozófiája, management-filozófiája?

– Magyarországon a 80-as évek közepén evidens volt, hogy a szaktudás ötször
magasabb szinten volt, mint a management-tudás. Éppen ezért én az egyetem után – közgazdászként
végeztem – elkezdtem management-szervezést, informatikaszervezést és kommunikációt
tanulni. Kicsit nagyképűen azt mondhatnám, elkezdtem "az emberrel" foglalkozni. Ez
a folyamat engem ahhoz segített hozzá, hogy megtanuljam: igazából az összes valós,
nagy horderej? döntés nem szakmai szinten, szakmai területen, hanem az emberi
viszonyok szintjén dől el, és emberi tényezőkön múlik. A 80-as években Magyarországon
az alapvető döntések azért fulladtak kudarcba, mert az emberi megvalósíthatóság
csekély volt. A társadalom, a politika addig-addig alkudtak egymással, amíg szétfolytak
a dolgok. Tudniillik a sikerhez vezető úton csak nagyon célirányos kompromisszumokat
lehet kötni.

– Hogyan hozza a döntéseket, hogyan születik meg egy elképzelése? Hogyan
lesz egy jónak tűnő ötletből valóság?

– Két dolgot érzékelek, ami fontos ezügyben. Az egyik, hogy próbálok a
konfliktusokban, a cégemmel kapcsolatos ügyekben részt venni, és megpróbálom átélni
ezeket a konfliktusokat, de a konfliktust magát nem a konfliktus szintjén próbálom
megoldani, hanem a saját szintemen szintetizálom. Magyarul, ha van egy pénzügyi probléma,
akkor azt én nem pénzügyi szempontból próbálom elemezni és mérlegelni, hanem azon
gondolkodom, vajon a cégem mitől van pénzügyi válságban. Tehát egy nagy lépést hátralépek,
és onnan próbálok az egészre rálátni. Részint megpróbálom átélni a helyzeteket
és ugyanakkor egy kissé távolról nézni őket. Ennek a kettőnek valamilyen szintézise,
eredője lesz az, hogy egyszer csak kitisztul a kép, és megvilágosodik előttem, hogy
milyen irányba kéne elmozdulni.

– Milyen vezetői képességek kellenek ehhez?

– Biztos, hogy kell analizáló és szintetizáló készség, de talán a
legfontosabb az újnak a tudomásul vétele. Azt mondhatnám, a mi tradíciónk az, hogy
állandóan változunk. Tulajdonképpen összefolyik a változás és a stabilitás. Amiért
talán a csapatommal nagyobb sikereket értem el, mint más cégek, az az volt, hogy a sok
bizonytalanságból jövő kihívásra mindig újszerűen, sokszor meghökkentően reagáltam.
Soha nem a szokásjog és a tradíció alapján. Ezt a látásmódot, ezt a hozzáállást
egyszer kell csak bátran meglépni, utána csak tartani kell a ritmust, hogy gyorsabban
fejlődjek, mint a környezetem és akkor én élenjáró leszek. Ha viszont élenjáró
vagyok, akkor mindig új problémákkal fogok szembetalálkozni, mert hiszen más még nem
látta azt. Nem igaz? Ha viszont így van, akkor meg ne csodálkozzak azon, hogy kevés
megnyugtató vagy kiérlelt válasszal tudok élni. Hiszen ott vagyunk az élen, és új,
járatlan utakon járunk. Én a nullából egy kis teammel csináltam egy vállalatot. Átéltem
minden változást – kezdve attól, hogyan kell egy alapító okiratot megcsinálni, egészen
addig, hogy most egy multinacionális vállalatnál kell dolgozni. A gyakorlati vezetői
tapasztalatom, hogy is mondjam, hihetetlenül széles, színes és szerteágazó.
Magyarországon az a normális, ha valaki, mondjuk, bemegy a Tungsramhoz, és ott karriert
fut be, vagy – ne adj\' Isten – hasonló vállalatok között ugrál, és úgy fut be
karriert. De az a vezetői tudás, az a szellemi tőke még ismeretlen volt Magyarországon,
ami arról szólt, hogy van egy szocialista vállalat, csinálj belőle egy magánvállalatot,
vidd azt tőzsdére, add azt el egy multinacionális vállalatnak, majd legyél ennek a
multinacionális vállalatnak a képviselője, tudd összefogni az ehhez szükséges
emberi, pénzügyi, technikai, műszaki és piaci lépéseket. Azután éld át azokat a
hihetetlen katarzisokat, hogy nem vagy tulajdonos, de csinálsz másnak egy céget,
tulajdonossá válsz, aztán eladod a tulajdonodat, és utána tulajdon nélküli
menedzser vagy. Ezek az igazán nehéz kérdések, amit persze így visszafelé már könny?
magyarázni. De akkor ezek számomra még ismeretlen fogalmak, ismeretlen utak voltak, mégis
bátran megléptem őket. Ha tetszik, ha nem, az elmélet és a gyakorlat állandóan együtt
van, és mindig szintetizálni kell, különben nem tudok előre lépni. Tudja, túl sajátságos
az a körülmény, amelyben mi dolgozunk.

– Mire gondol?

– Itt vagyunk Közép-Európában a szocializmus után, az ezredforduló küszöbén,
satöbbi… Én nem nagyon hiszek abban, hogy a jövő sikere a múltbeli, fizikai tudásnak
a "beszívásán" múlik. Ezt a tapasztalataim alapján bátran mondhatom.

– Beszéljen a jövőről, az álmairól!

– A következő években az álmomat nem abban az irányban szeretném megvalósítani,
hogy a Pharmavit mint cég mit csinál, hanem abban az irányban, hogy a Plusszt mint egy
márkát, mint egy termékkoncepciót – multinacionális támogatással – tudom-e
globalizálni. Vajon meg tudjuk-e csinálni az első magyar világmárkát? Most, ha a "vízióban"
visszatekintünk, 88-ban az volt a koncepció, hogy csináljunk egy Plussz vitaminterméket,
és azt vezessük be és fogadtassuk el a társadalommal. Ez sikerült. Ma Magyarországon
messze vezető vitaminmárka a Plussz. De ez csupán nagyon kis lépés ahhoz, hogy világmárkává
tegyük. Most a csapatommal ezen dolgozunk.

– Ön szerint mi a pénzhez való egészséges és normális viszonyulás? Minek "lássuk"
és hogyan kezeljük? S hogy mindezt miért kérdezem? Ön állítólag nagyvonalú adakozó:
magánvagyona egy nagyon jelentős részét Veresegyháza felvirágoztatására költi;
300 millió forintért egy egészségügyi központot hozott létre, hogy finanszírozza a
falu önkormányzatát, csatornázását; minden évben karácsonykor milliókat költ a
szegényekre; iskolát, oktatást finanszíroz; létrehozta a Bólyai-díjat (ami a
Nobel-díj magyar megfelelője lenne)… és sorolhatnám még. Mi motiválja Önt, mi
viszi Önt ebbe az irányba?

– Ez valóban így van. Figyeljen egy pillanatra: úgy gondolom, hogy az ember bármit
is akar csinálni világszínvonalon, akkor el kell fogadnia azt a játékszabályt, ami
– úgy mondanám a legegyszer?bben – globálisan elő van írva. Tehát, ha ma a világot
általában a pénz, és ezen belül is az amerikai megközelítés? pénzfelfogás határozza
meg és uralja, akkor az én sikerem is csak ezen a rendszeren keresztül mérhető. Tehát
nem azért játszom az amerikai szabályok szerint, mert nekem ez tetszik, hanem azért,
mert ez az értékrend az, ami hivatalos. De én ezt nem azért akarom felmutatni, mert
ezzel azonosulni akarok. Hanem azért, mert csak ezen keresztül lehet primér módon az
első körben hozzájutni olyan anyagi jogokhoz, olyan pozíciókhoz, olyan – jó értelemben
vett – befolyásgyakorláshoz, amely nélkül az ember állandóan csak alulról ordibálna
fölfelé. Nézze, ha van olyan pénzem, ami már bőven a szükségeim felett van, és
amit meg tudok osztani másokkal, akkor én azt szívesen megosztom. Ne gondoljon képmutatónak,
teljesen őszintén mondom. Sokkal jobban izgat, és nagyobb boldogságot okoz, ha másokon
segíthetek, minthogy még két yachtot vagy három mercit vegyek magamnak. 1996-ban, miután
eladtam a céget, szép vagyon birtokába kerültem. A kérdés ilyenkor az, hogy mit csináljak
a pénzzel. Tegyem be egy svájci bankba, és vígan éljek a kamatokból? Vagy vegyek még
két gyárat, és üzemeltessem? Vagy pedig – és ez már egy minőségi különbség a
pénzről való gondolkodásban – fektessem be a pénzemet az emberi élet minőségének
a javítására. Merthogy igenis, hasznosulhat a pénz az emberben, hasznosulhat az egészségügyben,
hasznosulhat a veresegyházi önkormányzat fejlődésében. Micsoda baromság az, hogy
annak, akinek ma Magyarországon pénze van, az vagy eltitkolja az egészet, vagy elzárkózik
a kis palotájába, és elmegy külföldre, ha élni akar. Nézze, én sikeresen dolgozom,
borzasztó sok adót fizetek az államnak, TB-t, meg mindent, amit kell. És utána, még
maszekban, kifizetem az orvosomat, a gyerekek oktatását, és mindent maszekban, mert
mondjuk, Veresegyházán semmi sincs. Ma ez az ország így él. De miért kéne nekem is
így élnem? Ha én most belegondolok abba, hogy tíz éve dolgoznak velem együtt az
emberek, ott élek én is a faluban, és végig kell néznem, hogy negyven-, ötvenévesen
meghalnak, hát ez egy röhej. Ne értsen félre, én nem magamnak akarok egy kórházat
csinálni, hanem az ott élő 25 ezer ember magas színvonalú alapellátását szeretném
normálisan megoldani. Minek nekem a gazdaság és a gazdagság, ha 45 évesen meghalnak a
munkásaim? És ugyanez érvényes az oktatásra, a kommunikációra. Tudniillik a
kommunikáció, az oktatás nélkül nem működik se a gazdasági élet, se az egészségügy.
Azt a konkrét környezetet, ahol élek, szeretném felemelni a magam szintjére. Aztán
azt mondtam magamnak: ugyan nézzük meg már, hogy az önkormányzatok mire költik a pénzt,
amit az államtól kapnak? Mire folyik az a rengeteg adó, amit befizetünk, miért ne
tudnék ebben is segíteni? Miért van az, hogy nyolc elemit végzett emberek foglalkoznak
több tízezer ember dolgával? Miért ne tudnának az én jogászaim ebben is segíteni?
Miért nem csinálunk egy vállalkozói támogatói csoportot, akik nem azon lennének,
hogy hogyan lehet még több pénzt lenyúlni, hanem azon, hogy kellemes és szép legyen
az a térség, ahol lakunk? És akkor mindjárt még több pénz fog odajönni, még több
ember fog letelepedni, így még magasabbak lesznek a telekárak, azaz még jobban fogunk
élni. Ennek az a lényege, hogy a civil pénz akkor fog összekapcsolódni a helyi vállalkozási
pénzzel, az állami önkormányzati pénzzel, a közös piaci támogatásokkal – mert
ez ma már valóban egy egységes rendszerbe szervezhető –, ha ezt is megpróbáljuk
világszínvonalon csinálni. És most jutottam el válaszom lényegéhez: nyugodt és
felemelt fővel tudok szembenézni Veresegyháza utcáin a velem szembejövő polgárokkal,
tudniillik mindnyájan tudjuk, hogy ugyanabban a hajóban utazunk, és ugyanabban a hajóban
dolgozunk, csak legfeljebb az ő kezében evező lapát van, az enyémben pedig a kormánykerék.
Ennyi.

– Somody úr, élmény volt Önnel a beszélgetés. Köszönöm.

Olvasson tovább: