Kereső toggle

A Mester utcától a Carnegie Hallig

Ragaszkodj az álmaidhoz

Roby Lakatos hegedűművész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



Roby Lakatos. "Beszédben messze nem tudom úgy kifejezni magam, mint hegedűn"

– Hány éves korodban játszottál először hegedűn?

– Kétéves koromban. Azóta szinte egyfolytában.

– Na ne...! Én nem játékhegedűre gondoltam.

– Én sem. Egy igazi, negyedes heged? volt, még most is megvan. A romáknál azért
ez másképp van. Én egy híres cigány muzsikus családba születtem. Édesapám,
Lakatos Tóni többet játszott külföldön, mint itthon. A lakásban éjjel-nappal szólt
a zene.

– Milyen zene?

– Cigányzene, dzsessz, nóta, meg minden, ami csak létezik. Tele volt a lakás
mindenféle hangszerekkel. Beszélni még nem tudtam, de már több hangszeren pötyögtem.
Tehát ha akartam hallgatni a zenét, ha nem, akkor is hallgattam, mert mindig szólt. Így
utólag azt hiszem, ez volt a legfontosabb. Én egy olyan gyerek voltam, aki úgy konkrét
játékokkal nem nagyon játszottam, mindig csak a hegedű, állandóan a heged? volt a
kezemben. Akaratlanul is keresgéltem a hangokat.

– Tanított téged akkor valaki a családból?

– Nem, csak magamtól, amit hallottam és tetszett, próbálgattam eljátszani, próbálgattam
a hangokat kikeresgélni. De nem ismertem még a hangszert, meg az ujjrendet, csak úgy
szabálytalanul játszogattam magamnak. Ötéves koromban voltak már darabok, amiket el
tudtam játszani, persze azokat sem szabályos ujjrenddel. Aztán beírattak a Mester
utcai zeneiskolába, Babár Béla tanár úrhoz. Szerintem egy muzsikus életében az a
legfontosabb, hogy az első négy-öt évben kivel és hogyan kezdi el az alapokat
lerakni. Ez a csodálatos hegedűtanár engemet úgy tanított meg a hegedülés
alapjaira, hogy azt még most is használni tudom. Ez persze nem azt jelenti, hogy most is
úgy játszom, ahogy ő tanított. De arra, amit ő tanított, mindent rá tudok építeni.

– Mikor játszottál először közönség előtt vagy színpadon?

– Hatéves koromban. A margitszigeti szabadtéri színpadon Dankó Pista emlékére
rendeztek egy nagy fesztivált, egy emlékestet. Az akkor élő legnagyobbak léptek föl:
Járóka Sándor, Lakatos Sándor és a többiek. Mivel Dankó szegedi volt, a szegedi
zenekar is ott volt. Ennek a show-nak az volt a csúcsa, hogy a koncert közepén bejött
Lakatos Gabriella, a hetvenes évek legnagyobb balerinája, és egy piros párnán kihozta
Dankó Pista hegedűjét. Majd bejöttem én – hatévesen –, és ezen a hegedűn eljátszottam
két Dankó-művet. Óriási, tomboló siker volt. Szinte leállt a koncert. Ezután a
koncert után kezdtem először álmodozni arról, hogy világhír? heged?művész
leszek.

– És ezután?

– Tízéves koromtól kezdtem el

apámmal a Békében muzsikálni este héttől kilencig. Aztán kivitt engem magával egy
évre Münchenbe. A Piroskában muzsikáltunk. Miután hazajöttem, Járóka Sándorhoz
kerültem, aki mellett tulajdonképpen megtanultam azt, hogy mit is jelent igazán a cigányzene.
Mindent megtanultam tőle, amit csak lehetett. Nála tanultam meg azt is, hogyan kell igazából
improvizálni. Bátran és erősen hagyatkozom a pillanatnyi hangulatomra, a közönségtől
jövő impulzusokra, az intuícióimra. Néha egy-egy ihletett pillanatban szinte úgy érzem,
mintha nem is én vezetném a vonót.

– Te mindig szívből muzsikálsz?

– Járóka Sándor mondta nekem még abban az időben, hogy aki csak szívből
muzsikál, az nem jó muzsikus. Egy koncerten borzasztóan észnél kell lenni. Ha például
egy félórás hegedűszólónál csak szívből játszanék, azonnal kiadnék minden
energiát, tíz perc múlva összeesnék, és hordágyon vinnének ki. Meg kell tanulni,
hogyan lehet spórolni az energiával. Hatvan százalék ész és negyven százalék szív,
lélek, érzelem. Annak a negyven százaléknak viszont mindig ott kell lenni.

– Hogyan kerültél Brüsszelbe?

– Mire tizennyolc éves lettem, a nevem már – ezt mi így mondjuk – be volt
zengetve. Sokan ismertek már külföldön is. Sok amerikai, holland, belga vendégünk
volt, akik mindig odajöttek vacsorázni, ahol én muzsikáltam. Engem már hívtak külföldre
többször is, de a mesteremet, Sanyi bácsit nem akartam itt hagyni. Haláláig hűségesen
mellette maradtam. Halála után, tizennyolc éves koromban kaptam aztán egy három hónapos
szerződést Belgiumba, amit most már elfogadtam. Megcsináltam az első zenekaromat, és
kimentem velük. Nagy sikerrel játszottunk, utána jött egy másik szerződés, aztán
egy következő, és így tovább. Két év múlva kaptam egy izgalmasnak ígérkező ajánlatot.
Brüsszel egyik legelegánsabb éttermét – ami egy orosz étteremnek indult – nekem
kellett bevezetni, beindítani. Tíz évig ott játszottam. Sikerült egy olyan "zenei
klubot" kialakítanom, ahova – ezt szerénytelenség nélkül mondhatom – még
Amerikából is átrepültek miattunk. Egy idő után, ha egy világhír? művész vagy
muzsikus fellépett Brüsszelben, az előadása után mindig eljött, hogy meghallgasson
minket. Az étteremben néha olyan csend volt, mintha üres lenne, pedig dugig volt. Az is
megesett, hogy a közönség között együtt tapsolt David Ojsztrah, Gidon Kremer, Jehudi
Menuhin, Claudio Abbado… a legnagyobbak. Négyévenként Brüsszelben rendezik a világ
egyik legrangosabb zenei versenyét, az Elizabeth-versenyt. Tavaly azt írta az egyik
zenekritikus, hogy az igazi zenei csemegének nem az Elizabeth-verseny számít, hanem az
a hely, ahol Roby Lakatos úr muzsikált.



"...aki csak szívből muzsikál, az nem jó muzsikus. Egy koncerten borzasztóan észnél
kell lenni"

– Hogyan lettél a Deutsche Grammophon legfiatalabb fölfedezettje?

– Csináltam tavaly nyáron egy turnét Németországban és Finnországban. Úgy
alakult, hogy szinte minden koncertemre más-más lemezcég jött el. Az egyiken ott volt
a Sony, a másikon az EMI, a harmadikon a BMG. A Sonyval már hat hónapja ment a
huzavona. Ők meg akartak venni, de valahogy nem tudtunk megállapodni. Éppen Münchenben
léptünk föl, mikor odajön a menedzserem és mondja: "Te, tudod, ki van itt? A
Deutsche Grammophon két vezetője." Lemegy a koncert, utána odajönnek hozzám gratulálni,
egy rokonszenves férfi és egy nő. Meghívtak minket vacsorázni. Ettünk, ittunk, beszélgettünk,
nagyszerűen éreztük magunkat. És miután a desszertet is megettük, egyszer csak azt
mondják, volna-e kedvem leszerződni a Deutsche Grammophonhoz. Elkezdtem egy kicsit
nevetni. Kérdezték, mit nevetek. Mondtam nekik, természetesen volna kedvem, persze,
hogy volna. Csak azon nevetek, hogy én egy egyszer? cigány muzsikus vagyok, önök
pedig a világ egyik legrangosabb komolyzenei lemezkiadója. Hát hogy jön ez össze?!
Azt mondták erre, engem már évek óta figyelnek, és ők ritkán szoktak tévedni. A többit
meg bízzam rájuk. Mondtam nekik, persze, hogyne. Turnéztunk tovább. Egy hét múlva
megküldték a szerződést. Ez egy hároméves szerződés volt, ami három lemezre és
az azokkal együtt járó reklámokra szólt. Több, mint félmillió márkát költöttek
eddig rám, tehát az első lemezemre, ami időközben elkészült.

– Akkor témánál vagyunk. Körülbelül három hónappal ezelőtt a kezembe került
egy CD: a Deutsche Grammophon "Roby Lakatos And His Assemble" cím? lemeze. Különös
"íz?", egyedi stílusú, hangvétel? zene. Nem tudtam eldönteni, hogy klasszikus
zenét, dzsesszt vagy cigányzenét hallok. Azt se gondoltam volna, hogy ezek a teljesen különböző
szerzők és művek (például John Williamstől a Schindler listája, Kodálytól a Kállai
kettős, Aznavourtól a La Bohème sanzon, Brahmstól az Ötödik magyar tánc, Roby
Lakatos átírásában A pacsirta) egy egységes anyaggá állhatnak össze.

– Ennek a gyökerei nagyon messzire nyúlnak. Én már hét-nyolc éves koromban
– ahogy mondtam is neked – benne voltam abban a körben, akikre nálunk mindig azt
mondják: a nagy öregek. Aztán teltek-múltak az évek, és egyszer csak azt kezdtem érezni,
hogy tizenöt-húsz éve tulajdonképpen nem történik semmi a cigányzenében. Csak a
szokásokból, hagyományokból él mindenki. Nincs semmi zenei újdonság, nincs semmi
nagy kitörés. A háború után – az ötvenes években – például Lakatos Sándor
megcsinálta a rádiózenekart, beutazták az egész világot New Yorktól Japánig.
1958-ban a brüsszeli világkiállításon majdhogynem ő képviselte Magyarországot. Tehát
a tokaji bor, a szegedi paprika és Lakatos Sándor, ők hárman voltak Magyarország.
Abban az időben a cigányzene szempontjából ez egy óriási előremozdulás volt. Most
azt láttam, hogy azóta szinte semmi sem változott. A fiatalok semmi mást nem tettek,
csak a már kialakult szokásokat, hagyományokat, tradíciókat követték.

– Ez konkrétan mit jelentett?

– Mondok egy példát. Tradíció volt az is, hogy este hét órakor el kell
kezdeni bejátszani a zenekarnak, és előtte, háromnegyed hétkor kávézni kell. Bennem
fel sem merült az, hogy szeretem vagy nem szeretem a kávét, már tizenhat éves koromra
én is automatikusan háromnegyed hétkor vártam a kávét, hiszen akkor kávét kell
inni. És ez ugyanígy ment zenei téren is. Akkor azt mondtam, nekem ebből elég, én
megpróbálok valami mást csinálni. Ezt úgy kezdtem el, hogy egy-két dolgot megfordítottam,
kicsit a feje tetejére állítottam.

– Stílust, zenét, zeneszerzőt?

– Tulajdonképpen mindent. Először is: a zenekaromból kivettem a brácsát, amit
egy szólógitárral helyettesítettem. Aztán betettem egy zongorát. De nem pianínót,
hanem egy óriási hangversenyzongorát. Aztán megpróbáltam olyan roma zenészeket találni,
akik tulajdonképpen professzionális dzsesszt játszanak, csak éppen romák. Én magam
meg a hegedűn elkezdtem klasszikus darabokat és hegedűversenyeket tanulni. A műsorunkat
kibővítettük Liszttel, Brahms-szal, Kodállyal, Chopinnel, és sorolhatnám még,
kikkel. Az elmúlt tíz évben a fél világot átturnéztuk, és most már teljes biztonsággal
bármilyen darabot "le tudunk fordítani" a saját zenei nyelvünkre. Valószínű, ez
a "zenei feeling" az, ami téged is megfogott, és amire a Deutsche Grammophon is vevő
volt.

– Milyen hegedűn játszol?

– Egy Stradivarin.

– Mit jelent számodra egy heged?? Egy bármilyen heged??

– Az egyetlen igazán tökéletes kommunikációs eszköz, ami az emberekkel a
legjobban összeköt. A beszéd az más. Ott sokszor gátak, gátlások, pontatlanságok
vagy csak egyszerűen félreértések vannak. Beszédben messze nem tudom úgy kifejezni
magam, mint hegedűn. De gondolom, az én esetemben ez természetes.

– Milyen hangszeren játszol még?

– Amilyenen csak akarod.

– Komolyan kérdeztem.

– Én meg komolyan válaszoltam. Dobolni például egész kiválóan tudok. Tudok
zongorázni, bőgőzni, cimbalmozni. Az összes fúvós és az összes vonós hangszeren
is jól játszom.

– Koncerteken néha átülsz egy-egy másik hangszerhez?

– Nem, soha. A próbákon, a felvételeken viszont remekül fel tudom ezt használni.
A zenészeknek mindig a saját hangszerükön szoktam megmutatni, mire gondolok, mit
szeretnék.

– Jó főnök vagy, szeretnek a zenészeid?

– Szerintem igen. Ezek a srácok mind a legjobb gyerekkori zenészbarátaim, pajtásaim.
Nyolcéves korunktól fogva ismerjük egymást. A saját m?fajukban mindnyájan világklasszisok.
Ezt így hidd el nekem, nem túlzok.

– Hogyan és mennyit gyakorolsz?

– Legelőször is másfél-két órát gyakorolok fejben, hangszer nélkül. Tehát
van egy mű, akkor leülök, és átgondolom az egészet. Miért szeretném eljátszani,
hogyan szeretném eljátszani, s a többi. Mindezekről az agyamban ki kell alakulnia egy
viszonylag pontos képnek. Mikor ezt elrendeztem a fejemben, utána át kell vinni mindezt
a hegedűre. A technikával csak ezután szoktam foglalkozni.

– Mik a terveid a közeljövőben?

– Már majdnem 2000-ig be vagyok táblázva. Most lesz egy izgalmas és a szívemnek
nagyon kedves fellépés. New Yorkban a Central Parkban egy óriási koncert, aminek az
lesz a különlegessége, hogy Itzhak Perlman és én együtt eljátsszuk a Schindlert.

– Ez hogy jött össze?

– Mikor elkészült a lemezem, amin játszom a Schindlert is, annyira megtetszett a
menedzseremnek a New York-i Columbiánál, hogy fogta, és elküldte Spielbergnek, John
Williamsnek és Perlmannek. Ők hárman találták ki, hogy játsszuk el együtt a számot
a Central Parkban. Hát, így történt. Azután december 10.: Carnegie Hall, karácsony:
Vatikán.

– Ott mit fogsz játszani?

– Ez a koncert már egy éve meg van szervezve, de még nincs tisztázva, hogy mit
játszunk. Aztán a következő év tavaszán Róma, Amszterdam, Berlin.

– Mit fogsz csinálni 2000 szilveszterén?

– Azt látod, még nem tudom. De gondolom, valahol játszani fogok. Játszani és
imádkozni.

– Roby, bár még te magad is fiatal vagy, mindössze 33 éves, ha mondjuk én egy
15 éves kezdő muzsikus srác lennék, mi az az egy dolog, amit nekem tanácsolnál?

– Hát… jó kérdés. Nem is tudom… Talán azt mondanám… légy bátor, és
ragaszkodj az álmaidhoz.

Olvasson tovább: