A lisszaboni Expót jelképező állatfigura táncol a 2000-ben színre lépő hannoveri
"kollegájával" Fotó: MTI
Amikor 1992-ben, Amerika felfedezésének 5OO. évfordulóján Sevilla megrendezte a
maga nagysiker? világkiállítását, nem sok esélyt adtak arra, hogy a rivális szomszéd,
Portugália is kitalál majd valami hasonlót. Vasco da Gama indiai hajóútjának fél évezredes
megünnepléséhez azonban jó alkalmat kínált egy egész világot megmozgató eseménysor
megszervezése. A portugálok okos előrelátással történelmi múltjuk e jeles eseményét,
a felfedezések és világhódító terjeszkedés ünneplését alárendelték egy az ENSZ
által éppen 1998-ra tervezett, óceánokról szóló tematikus kiállításnak. Megszületett
a szlogen: Jöjjön el Lisszabonba, és ugorjon fejest a jövőbe! – ezzel útjára indították
a világkiállítás előkészületeit. Az óceán jövőnk közös kincse: e fő
mondanivaló köré építették fel azt az imázst, ami az évezred utolsó nagyszabású
seregszemléjére minden eddigi kiállításnál nagyobb számban vonzotta a nemzeti kiállítókat.
A kiállítás sikeres lebonyolítására eleinte nem állt rendelkezésre elegendő pénz,
ám ennek ellenére nyolcmillió látogatót sikerült Liszszabonba csábítani. Ez a szám
egyébként alig marad a tervezett létszám alatt. Az Expóból a rossz nyelvek szerint a
legtöbbet mégsem a hazai, hanem a szomszédos spanyol turistairodák profitáltak. Ezek
ugyanis a világ legtermészetesebb módján nyaralási ajánlataikat két nap lisszaboni
kirándulással fejelték meg, és ezzel szállodai bevételek milliárdjaitól fosztották
meg a csupán a kiállítási belépőkből és a helybeni fogyasztásból bevételt kasszírozó
portugálokat. Aki viszont transzfer-turizmus helyett több napot szánt Lisszabonra, vagy
később visszatért ide, az nem bánta meg.
Az érdeklődő egy, a tömegközlekedésében már XXI. századira átformált várost láthatott
viszont, ami – az öntudatos és az Expo révén azonosságtudatukban is megújult
helybeliek véleménye szerint – mindenféleképpen az Expo legnagyobb hozadéka. Átadták
ugyanis az új Vasco da Gama közúti hidat a lisszaboni, ún. Szalma-tenger, vagyis a
Tejo folyó torkolatában, amely a maga 18 kilométeres hoszszával, Dávid király hárfájára
emlékeztető kábel- és merész pilonszerkezetével, no meg a nagy forgalmi dugókat oldó
közlekedésszervezési újításaival nemcsak az Expo vendégeit szolgálta ki. Elkészült
egy, az új budapesti metróvonal hosszával nagyjából megegyező, új lisszaboni földalattivonal
is, amely nemcsak a praktikum diadala, hanem egyúttal esztétikai élmény is, valóságos
ajándék a szemnek. E sorok írója, aki abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy a
Tejo folyón, metrón és vasúton egyaránt megközelíthette a világkiállítást, egy
éjszakai órán több nemzet fiaival metrózott ki ide, s útitársaitól felejthetetlen
reakciókat gyűjthetett be. A franciák "oh-la-lája" mellett az angol "oh, yes"
még csak-csak díjazta, hogy a megállók valójában a legjobb portugál képzőművészek
alkotta műtárgyak, a németek "ja, schön"-jében viszont már némi rosszallás is
volt, hogy vajon ezek a bohó déliek mire herdálják el az EU közös kasszájába általuk
befizetett márkamilliókat. Ezen a bosszankodáson talán csak az enyhíthetett valamit,
hogy az egyik megálló nem készült el, s ez legalább okot adhatott némi fölényesen
mosolygó "kultúrbosszúra". A vasút-metró csomópont persze így is alighanem a
világ legdrágább leszállóperonja marad, hacsak a "Keleti pályaudvar" névre
keresztelt góc meg nem találja későbbi vasúti funkcióját.
Apropó funkció. A portugáloknak arra is volt gondjuk, hogy a kiállítás színhelyének
megválasztásával szanáljanak egy lepusztult, közraktárak és közvágóhidak céljaira
szolgáló egész városrészt, amely ezt követően az infrastrukturális beruházások
miatt jócskán felértékelődött. A negyed fényét persze bizonyára az is emeli majd,
hogy a portugál nemzeti pavilonba kiköltözik a miniszterelnöki hivatal, és a jövőben
a kormányzati negyed szerepét fogja betölteni több, tényleg a jövőnek tervezett
tetszetős pavilon.
Séta az Olajfa sétányon
A lisszaboni Expónak persze nemcsak a témája, hanem meghatározó eleme is a víz. A
Tejo folyó torkolata ehhez olyan természetes közeget alkot, hogy ezt kihasználva
szinte belefolyik a vízfelületbe nem egy szellemes tematikus pavilon. Ilyen a kiállítás
legnagyobb – és a zárás után is folyamatosan látogatható – attrakciója, az Óceanárium
névre keresztelt gigantikus akvárium is, amelynek bárka formája (építésze az
amerikai Peter Chermayeff) a kiállítás céljainak szimbolikus megfogalmazása: őrizzünk
meg minél többet az emberiség számára a körülöttünk élő leggazdagabb élővilágból!
Nos, ez a világ a bárkán belül egy hatalmas, központi akváriumban (alapterülete 332
m x 23 m, mélysége 7 m) hihetetlen gazdagságban tárul először elénk, majd a nagy
világtengerek rendszerező elve szerint kialakított 4 medence segítségével tovább mélyíthetjük
ismereteinket ichtológiából. Aki persze nem biológus szakértője a halaknak, az is
talál magának látnivalót – a cápák hideg tekintetétől a kaliforniai lutrák játékosságáig
–, de "kevésbé tudományosan" is elnevezheti magukat az állatokat. A nálunk a
Lutra-albumok címlapjairól elhíresült családot például a jó portugálok némi jóleső
nemzeti iróniával nagy futballistájuk, valamint fado-énekesük után Eusébiónak,
illetve Amália Rodriguesnek keresztelték el, de nem kímélték az operacsillagokat sem:
a testes tengeri sügér a Pavarotti, a csuklyás rája pedig a Maria Callas közkelet?
ragadványnevet kapta.
Az akvárium mellett a legtöbb látogatót az "Ismerkedés a tengerekkel" pavilon
vonzotta, amelynek nevében az ismerkedés korántem költői túlzás. Mint a tengerfenék-kutató
szakemberek elmondták, mégiscsak elgondolkodtató és viszszás jelenség a tudomány
világában, hogy miközben egyre közelebb jutunk az égitestek, így legutóbb a Mars
felszínének megismeréséhez, az élet egyik forrásának, a mélytengereknek a feltárásához
és feltérképezéséhez még szinte hozzá sem fogtunk. Ezért ez a kiállítás egy kis
víz alatti "sétára" invitál, és bemutatja a vízi világot a tengerparttól a
Mariana-árokig, teljes keresztmetszetében.
1998. 10. 03. (II/40)
