Kereső toggle

Befejeződött az évezred utolsó világkiállítása

Óceánbolygó az expón

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szerdán, szeptember 30-án bezárta kapuit az évezred utolsó világkiállítása, a
lisszaboni Expo, amelynek központi motívuma az óceánok világa és a víz volt. A
portugál főváros rendezvénye nagy sikerrel zárult – mi magyarok is jól szerepeltünk.



A lisszaboni Expót jelképező állatfigura táncol a 2000-ben színre lépő hannoveri
"kollegájával"    Fotó: MTI

Amikor 1992-ben, Amerika felfedezésének 5OO. évfordulóján Sevilla megrendezte a
maga nagysiker? világkiállítását, nem sok esélyt adtak arra, hogy a rivális szomszéd,
Portugália is kitalál majd valami hasonlót. Vasco da Gama indiai hajóútjának fél évezredes
megünnepléséhez azonban jó alkalmat kínált egy egész világot megmozgató eseménysor
megszervezése. A portugálok okos előrelátással történelmi múltjuk e jeles eseményét,
a felfedezések és világhódító terjeszkedés ünneplését alárendelték egy az ENSZ
által éppen 1998-ra tervezett, óceánokról szóló tematikus kiállításnak. Megszületett
a szlogen: Jöjjön el Lisszabonba, és ugorjon fejest a jövőbe! – ezzel útjára indították
a világkiállítás előkészületeit. Az óceán jövőnk közös kincse: e fő
mondanivaló köré építették fel azt az imázst, ami az évezred utolsó nagyszabású
seregszemléjére minden eddigi kiállításnál nagyobb számban vonzotta a nemzeti kiállítókat.

A kiállítás sikeres lebonyolítására eleinte nem állt rendelkezésre elegendő pénz,
ám ennek ellenére nyolcmillió látogatót sikerült Liszszabonba csábítani. Ez a szám
egyébként alig marad a tervezett létszám alatt. Az Expóból a rossz nyelvek szerint a
legtöbbet mégsem a hazai, hanem a szomszédos spanyol turistairodák profitáltak. Ezek
ugyanis a világ legtermészetesebb módján nyaralási ajánlataikat két nap lisszaboni
kirándulással fejelték meg, és ezzel szállodai bevételek milliárdjaitól fosztották
meg a csupán a kiállítási belépőkből és a helybeni fogyasztásból bevételt kasszírozó
portugálokat. Aki viszont transzfer-turizmus helyett több napot szánt Lisszabonra, vagy
később visszatért ide, az nem bánta meg.

Az érdeklődő egy, a tömegközlekedésében már XXI. századira átformált várost láthatott
viszont, ami – az öntudatos és az Expo révén azonosságtudatukban is megújult
helybeliek véleménye szerint – mindenféleképpen az Expo legnagyobb hozadéka. Átadták
ugyanis az új Vasco da Gama közúti hidat a lisszaboni, ún. Szalma-tenger, vagyis a
Tejo folyó torkolatában, amely a maga 18 kilométeres hoszszával, Dávid király hárfájára
emlékeztető kábel- és merész pilonszerkezetével, no meg a nagy forgalmi dugókat oldó
közlekedésszervezési újításaival nemcsak az Expo vendégeit szolgálta ki. Elkészült
egy, az új budapesti metróvonal hosszával nagyjából megegyező, új lisszaboni földalattivonal
is, amely nemcsak a praktikum diadala, hanem egyúttal esztétikai élmény is, valóságos
ajándék a szemnek. E sorok írója, aki abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy a
Tejo folyón, metrón és vasúton egyaránt megközelíthette a világkiállítást, egy
éjszakai órán több nemzet fiaival metrózott ki ide, s útitársaitól felejthetetlen
reakciókat gyűjthetett be. A franciák "oh-la-lája" mellett az angol "oh, yes"
még csak-csak díjazta, hogy a megállók valójában a legjobb portugál képzőművészek
alkotta műtárgyak, a németek "ja, schön"-jében viszont már némi rosszallás is
volt, hogy vajon ezek a bohó déliek mire herdálják el az EU közös kasszájába általuk
befizetett márkamilliókat. Ezen a bosszankodáson talán csak az enyhíthetett valamit,
hogy az egyik megálló nem készült el, s ez legalább okot adhatott némi fölényesen
mosolygó "kultúrbosszúra". A vasút-metró csomópont persze így is alighanem a
világ legdrágább leszállóperonja marad, hacsak a "Keleti pályaudvar" névre
keresztelt góc meg nem találja későbbi vasúti funkcióját.

Apropó funkció. A portugáloknak arra is volt gondjuk, hogy a kiállítás színhelyének
megválasztásával szanáljanak egy lepusztult, közraktárak és közvágóhidak céljaira
szolgáló egész városrészt, amely ezt követően az infrastrukturális beruházások
miatt jócskán felértékelődött. A negyed fényét persze bizonyára az is emeli majd,
hogy a portugál nemzeti pavilonba kiköltözik a miniszterelnöki hivatal, és a jövőben
a kormányzati negyed szerepét fogja betölteni több, tényleg a jövőnek tervezett
tetszetős pavilon.



Séta az Olajfa sétányon

A lisszaboni Expónak persze nemcsak a témája, hanem meghatározó eleme is a víz. A
Tejo folyó torkolata ehhez olyan természetes közeget alkot, hogy ezt kihasználva
szinte belefolyik a vízfelületbe nem egy szellemes tematikus pavilon. Ilyen a kiállítás
legnagyobb – és a zárás után is folyamatosan látogatható – attrakciója, az Óceanárium
névre keresztelt gigantikus akvárium is, amelynek bárka formája (építésze az
amerikai Peter Chermayeff) a kiállítás céljainak szimbolikus megfogalmazása: őrizzünk
meg minél többet az emberiség számára a körülöttünk élő leggazdagabb élővilágból!
Nos, ez a világ a bárkán belül egy hatalmas, központi akváriumban (alapterülete 332
m x 23 m, mélysége 7 m) hihetetlen gazdagságban tárul először elénk, majd a nagy
világtengerek rendszerező elve szerint kialakított 4 medence segítségével tovább mélyíthetjük
ismereteinket ichtológiából. Aki persze nem biológus szakértője a halaknak, az is
talál magának látnivalót – a cápák hideg tekintetétől a kaliforniai lutrák játékosságáig
–, de "kevésbé tudományosan" is elnevezheti magukat az állatokat. A nálunk a
Lutra-albumok címlapjairól elhíresült családot például a jó portugálok némi jóleső
nemzeti iróniával nagy futballistájuk, valamint fado-énekesük után Eusébiónak,
illetve Amália Rodriguesnek keresztelték el, de nem kímélték az operacsillagokat sem:
a testes tengeri sügér a Pavarotti, a csuklyás rája pedig a Maria Callas közkelet?
ragadványnevet kapta.

Az akvárium mellett a legtöbb látogatót az "Ismerkedés a tengerekkel" pavilon
vonzotta, amelynek nevében az ismerkedés korántem költői túlzás. Mint a tengerfenék-kutató
szakemberek elmondták, mégiscsak elgondolkodtató és viszszás jelenség a tudomány
világában, hogy miközben egyre közelebb jutunk az égitestek, így legutóbb a Mars
felszínének megismeréséhez, az élet egyik forrásának, a mélytengereknek a feltárásához
és feltérképezéséhez még szinte hozzá sem fogtunk. Ezért ez a kiállítás egy kis
víz alatti "sétára" invitál, és bemutatja a vízi világot a tengerparttól a
Mariana-árokig, teljes keresztmetszetében.



Középpontban a víz: a tengerparttól a Mariana-árokig

Aki persze a vízre rálátni akart, s nem elmerülni benne, ezt is megteheti: libegő
kabinokban vagy léghajóval a folyó fölé repülve szemrevételezheti a kék végtelen
árnyalatait. Ha megéhezik, liftre szállhat, és az EU pavilon vitorláshajót formázó
szerkezetének – elvégre mindannyian "egy csónakban utazunk!" – "árbocán"
az égbe emelkedve az árbockosár-étteremben ehet, ugyancsak gyönyör? körpanoráma
felett lebegve.

Persze a víz jelen van mindenütt, a Garcia de Horta botanikus kert óriásvízesésétől
a szinte mindenütt kiállított aquamobilokig, a sétányt övező vízkilövellő óriáskúpoktól
a csatornákig, ahol a mesterséges hullámok mind-mind arról gondoskodtak, hogy hűtsék
és barátságosabbá tegyék Lisszabon forró nyári melegét.

Az őszbe forduló kapuzáráskor – lett légyen bármilyen az idő – a legnagyobb
rohamot a portugál nemzeti pavilonnak kellett kiállnia, ahol a portugál felfedezések
és gyarmatosítás művelődés- és hajózástani történetét a kiállító házigazdák
egy negyedórás film virtuális terében mesélték el. Így a látogató is részese
lehetett az utazásnak, karavellára szállhatott, és megtehetett egy nem mindennapi, tájfun
zaklatta hajóutat Indiából Japánba. A felfedező-hódító alakja ezúttal azért
sikerülhetett nemzeti pátosztól mentesre, mert a megelevenedő képkockákon nem úgy
mutatták be a tengerek hőseit, ahogyan azt a portugálok látták, hanem ahogyan a japánok
a korabeli művészi namban-ábrázolásokon.



A magyar pavilon



A magyarok az Ens folyón túli vidéket már más, idegen világnak tartották, s ez az
"Ober Ens" idővel a népmesékben Óperenciává változott. Mit mondjanak hát most,
amikor éppen a tengerekről, sőt a végtelen óceánokról, mint a jövő közös – és
közösen megőrzendő – kincséről tartottak ún. tematikus világkiállítást? Nos a
válasz az, hogy – Ady verscímével – az értől az óceánig lehet nyomon követni a
vizet, s ilyenből már nekünk is bőven akad, termálvizektől a Balatonig, kis pataktól
a széles Dunáig. A magyar pavilonnak különösen nagy sikere volt ezen az expón, mert
egy fiatal építészcsoport szellemes ötlettel egy középkori vízimalmot álmodott a
kiállítótér közepére, amely ráadásul, ha taposták, működött, és kerekeivel
vizet forgatva, forgantyút meg csappantyút mozgatva pecsétet nyomott a látogatók "expo-útlevelébe".
Az expónak talán túlságosan is már a XXI. századra szabott fazonjában üdítően
hatott, hogy a virtuális meg komputer rajzolta világok elidegenedett közegében
valakinek eszébe jutott, ami legutóbb a játékgyártóknak is, hogy az elemes, csillogó-villogó,
de mesterséges ajándékoknál mennyivel jobban örül a gyermek a természetes anyagból
való fa építőkockának. Így aztán, akár hiszik, akár nem, a szomszédos japán
pavilonból jártak ki vendéget fogni azok közül, akik már elunták a sorbanállást a
magyar pavilonba, és nem fordítva.

Az Expón júniusban magyar napot, szeptember közepén pedig Budapest-napot is tartottak
– Göncz Árpád köztársasági elnök is megtisztelte jelenlétével –, amelyen nagy
sikerrel léptek fel hazai művészek a központi "Nemzetek Forgószínpadán".



Az Expo folytatódik…



Mindazoknak, akik nem láthatták a magyarok kiállítását, némi vigasz, hogy ezúttal
elmaradt a Lepkeház-kontra-Makovecz-tornyok építészeti (és politikai) vita, mint
legutóbb Sevilla apropóján, és hogy a legsikeresebb kiállítási tárgy, a híres vízimalom
végül is hazakerül Esztergomba.

Annak pedig, aki kapuzárás után látogat el Lisszabonba, egy jótanács: el ne kerülje
a XVI. századi portugál építészet lisszaboni gyöngyszemét, a Jeromos-kolostort, sőt
ha teheti, térjen is be ide. Garantáltan nagy élményben lesz része, ha meglátogatja
a Bill Gates tulajdonában levő Leicester-kódex kiállítást, hiszen mindaz, amit a XX.
századi ember az ezredvég technikai haladásának csúcspontjaként most felvonultatott,
visszaköszön a reneszánsz "futurológus", Leonardo da Vinci rajzain, a tanktól a
helikopterig, az ejtőernyőtől a tengeralattjáróig.

Aki pedig otthon várja be, hogy a világ leggazdagabb emberének tartott Gates magángyűjteményének
lapjai hozzá is szóljanak, elgondolkodhat azon, hogy nemcsak a múltunk, hanem a jövőnk
is mennyire egy és egységes azáltal, hogy körülvesznek minket – mint a földet –
a tengerek. Ráadásul a távolból nézve, egy égi perspektívából, lehet, hogy az általunk
Földnek nevezett golyóbis nem is földből van, hanem valójában egy forgó óceánbolygó.
(R. I.)

Olvasson tovább: