– Fejtő úr, mire alapozza azt az imént elhangzott állítását, hogy a XXI.
század vallási szempontból egy döntő század lesz?
– Ez egy intuíció, de számos jel is erre mutat. Például a katolikus egyház
hatalmas megújhodása, ami készülőben van, amelynek a kétezredik esztendő is egyik
nagy kifejeződése lesz, de ugyanilyen erők működnek az iszlámban és a zsidó
vallásban is. Az az érzésem, hogy a jövő században a politikát is a vallási
kérdések fogják meghatározni.
– Ön szerint milyen mélyre nyúlnak az emberben a vallási gyökerek?
– A legmélyebben. Az etnikai konfliktusoknak is ebben van a gyökere. Gondolja csak
meg: ami Káin testvérgyilkosságával kezdődött, tovább folytatódik a
történelemben. Egy olasz barátom évekig tanulmányozta Karadzsics személyiségét és
történetét. Karadzsics, amikor megérkezett Szarajevóba eldugott kis hegyi
falujából, egy elhagyatott, elveszett orvostanhallgató volt. A szarajevói kórház
muzulmán főorvosa fogadta kegyébe, barátságába és majdhogynem a házába is. Ennek
a főorvosnak az édesanyja is egy hívő muzulmán asszony volt. Karadzsics ekkor még
egy költői hajlandóságú, rendkívül félénk ember volt, aki költőként kapott egy
egyéves ösztöndíj-meghívást Amerikába. Ez alatt az év alatt sem feledkezett meg
muzulmán főorvos barátjáról és annak édesanyjáról. Minden születésnapjukra,
névnapjukra, a muzulmán ünnepekre képeslapokat, ajándékokat küldött nekik. És
így jött vissza a muzulmán barátaihoz. De aki visszatért, egy másik Karadzsics volt.
Ezután találkozott Miloseviccsel, aki felébresztette benne a politikai ambíciót
azáltal, hogy felkérte a Nemzeti Demokrata Párt vezetésére. Ez óriási
megtiszteltetés volt ennek a parasztfiúból lett – Veres Péter-szer? – költőnek.
Mielőtt döntött, még elment az ismerős muzulmán családhoz, megkérdezte, mit
szólnak hozzá, mert ő fél egy kicsit ettől a dologtól, de úgy érzi, hogy ezzel a
szerb nemzetiségnek, hazaszeretetnek tartozik. A megerősítést megkapta. Így lett
belőle Karadzsics – a tömeggyilkos.
– Ez döbbenetes!
– Hát közelről kell nézni az embereket. Hogyan lett Hitlerből Hitler? Egy osztrák
történésznő írt egy hatalmas könyvet Hitler Bécséről (amit mellesleg
Magyarországon is meg kellene jelentetni), ebben részletes kutatómunka alapján mutatja
be, hogyan lett Hitlerből antiszemita, mik voltak ennek a gyökerei, mert hogy
egyáltalán nem így kezdte.
– Igen. Ez egy nagy téma. Ön szerint hogyan lesz valakiből antiszemita?
– Egy nagyon jó barátom, családi orvosunk – egy fiatal, derék francia gyerek –
egyszer megvizsgált, mert fájdalmaim voltak. Azt mondta: "Az epédet meg kell nézetni
egy specialistával. Mondok egy jó kórházat, amelynek a professzora, tudod, egy zsidó,
de kitűnő orvos." Mondom neki: "Doktorom, te antiszemita vagy." "Én
antiszemita?" – mondja. "Ez őrültség, hát zsidó barátaim és kambodzsai
feleségem van. Én lennék fajgyűlölő?" "Tudod, mit mondtál az előbb?" –
kérdezem tőle. "Azt, hogy zsidó, DE kitűnő. Csakhogy ott van ez a DE szó.
Gondolkodj el ezen, mit jelent ez a DE." Elvörösödött, és azt mondta: "Igazad
van. Ez már így van bennünk a katekizmusból."
– A katekizmusból? Miért, mi van abban?
– Előítéletek. Például az, hogy a zsidók ölték meg Jézust. Ezt tanultuk. Ezt
én már hároméves koromban is tudtam, hogy a zsidók ölték meg Jézust. És ezek a
dolgok érlelődnek az emberben. Na és akkor találkozol egy "büdös, kaftános",
nem tudom milyen szegény zsidóval, vagy egy zsidó uzsorással, vagy egy zsidó
entellektüellel, aki még arrogáns is és lenéző és ráadásul fukar is. És a
negatív élmények által igazolva látod az előítéleteidet. Mintha a franciák
között nem volna fukar. Hát a Fösvény cím? darabot nem Molière írta? De az ember
már a gazdagságot, fukarságot, arroganciát, megvetést mind-mind a zsidósághoz
köti. Egyszer Rómából jöttem haza repülőn, és egy rendkívül csinos, intelligens
arcú, olasz lány ült mellettem. Kezdtem neki udvarolni, honnan jön, mint jön.
Kiderült, hogy Dél-Amerikából. Kolumbiáról kezdtünk el beszélgetni. És mondja
nekem: "A zsidó bankok uralkodnak ott is." "Igen?" – mondom. "A zsidó
bankok? Ezt nem is tudtam." Erre rám nézett azokkal az értelmes szemeivel, és azt
mondja: "Maga egy entellektüel, nem?" Mondom neki: "Az vagyok." "Akkor maga
csak tudja, akkor magának tudnia kell, hogy a zsidók uralkodnak a világon, s ettől van
minden rossz." Mondtam neki: "Nem, ezt nem tudtam. Tudja, én író, újságíró és
történész is vagyok, és nagyon érdekesnek tűnik, amit mond. S hogyha erre
bizonyítékokat, dokumentumokat hozna, óriási szolgálatot tenne nekem." (Nem vette
észre, hogy viccelek vele.) "Ez roppant érdekes, amiket mond" – folytattam.
"Mert én nem is tudtam eddig, hogy Sztálin meg Hitler, Lenin meg Reagan, Clinton meg
Chirac – tehát akik itt uralkodnak – ezek mind zsidók." Erre azt mondja a hölgy:
"Szóval én úgy értem, hogy ők a háttérből uralkodnak." Mondom erre neki:
"Hallani már én is hallottam ilyesmit, de tudja, mivel nekem történelmi
képzettségem van, borzasztó nagy dolog lenne, ha erről tudna nekem bizonyítékokat,
tényeket felhozni. Én olvastam Hitler Mein Kampfját, de bizonyítékokat ott sem
találtam arra, hogy a zsidók uralkodnak a világon. Hanem valahogy az volt inkább az
érzésem, mintha Hitler akarná Európát és a világot uralni."
– Erre mit válaszolt a hölgy?
– Kicsit még hebegett, aztán másról kezdtünk el beszélgetni.
– Váltsunk mi is témát. Számos történelmi személyiség, politikus, író,
művész – akik közül többen mára már szinte legendává váltak – az Ön
személyes ismeretségi köréhez tartoztak, barátai voltak. Érdekelne például, hogy
hogyan ismerkedett meg Titóval, vagy Fidel Castróval.
– 1950-től kezdve, miután Magyarországról már elmentem, Jugoszlávia volt az
egyetlen kommunista ország, ahová engem beengedtek. A jugoszlávok hálásak voltak
nekem, mert kiálltam mellettük, miután ők szakítottak a Szovjetunióval. 1953-ban
Jugoszláviában nyaraltam a feleségemmel, mikor meghallottam, hogy Tito a Bledi-tónál
– Ferenc József egyik volt vadászkastélyában – ad fogadást, az akkor érkezett
szovjet nagykövet tiszteletére. Telefonon felhívtam Tito kabinetirodájának a
vezetőjét, akit ismertem, hogy itt vagyok, és nagyon szívesen készítenék riportot
Titóval az AFP és a Figaro számára. Erre másnap a kabinetfőnök visszahívott és
közölte, hogy megtaláljuk majd az alkalmat a fogadás közben, hogy félrevonuljunk egy
szalonba, és beszélgessünk egymással. Tito rendkívül barátságosan fogadott.
Mindent tudott rólam, olvasta már A népi demokráciák története cím? könyvemet,
amely egy évvel azelőtt jelent meg. A beszélgetés végén azt mondja nekem Tito:
"Még egy kérdésem volna magához. Ki az a Nagy Imre? Tudja, én sokat jártam
Moszkvában, és azt az egész bandát (bandát mondott, németül beszélt, remek
németséggel) jól ismerem. Rákosit, Gerőt, Révait, Lukácsot, az egész bandát. De
Nagy Imréről sosem hallottam. Hogy került ez elő? Micsoda ember ez? Gondolja, hogy ő
is úgy gyűlöl minket, mint a többiek?" Mondtam neki, hogy én csak egyszer
találkoztam Nagy Imrével Párizsban, akkor három óra hosszat beszélgettünk. Arról
biztosíthatom – mondtam Titónak –, hogy ő nem gyűlöli, ellenkezőleg,
tisztelettel van Ön iránt. Nagy Imre annak köszönhette az életben maradását, hogy
bár beszervezték az NKVD-be, de mint agrárspecialistát, és nem mint politikust. Nagy
Imre azok közé tartozott, akiknek a jelentéseit a magyarországi helyzetről
Moszkvában – főleg az agrárhelyzetről – komolyan vették. És azért hívták
1953-ban kormányra, mert tudták róla, hogy például a kollektivizmus, a
kollektivizálás ellen volt. És ezt meg merte mondani ott, ahol kellett.
– Titónak a beszélgetésük által reálisabb képe lett Nagy Imréről?
– Hogyne, mindenképpen. Tito tulajdonképpen Nagy Imre mellett állt egészen addig,
míg Nagy Imre a többpártrendszert el nem fogadta. A többpártrendszer volt az a
tényező, amivel Hruscsovnak sikerült megnyernie Tito elnézését az 56-os
beavatkozáshoz.
– Ön az 50-es évektől állandó kapcsolatban volt a jugoszláv diplomáciával,
és Ðilassal?
– Igen. Franciaországban a kommunista ügyeknek a jugoszláv vonal által lehetett jó
szakértőjévé lennem. Az ő diplomáciájuk, politikai rendőrségük aztán igazán
tudta, hogy mi történik Kínától kezdve mindenütt. A politikai rendőrséggel nem
volt kapcsolatom, az csak figyelt engem. Mikor például Ðilashoz mentem, akkor Ðilas
szólt, mutatta a poloskákat, és jelezte, hogy menjünk sétálni.
– Akkor ő már kegyvesztett volt?
– 53 végén írta azokat az újságcikkeket, amelyek miatt kegyvesztett lett. Az új
osztály, a partizán nímandok, akik elfoglalták a nagyburzsoázia házait, követelték
Ðilas leváltását. És bár Tito nagyon szerette őt, de a pártja, az új politikai
elit – akik többségükben hozzá nem értő, de a partizánharcban érdemeket szerzett
emberek voltak – kérték Ðilas eltávolítását.
– Fejtő úr, ahogyan elválaszthatatlan az Ön személyétől a politika, a
politikai elemzések, ugyanúgy elválaszthatatlan a szépirodalom, a költészet és
természetesen József Attila. Úgy tudom, hogy a legszebb József Attila-verseket
részint Önnek is "köszönheti" a magyar irodalom.
– Abban az időben én is írtam verseket. Egyszer Szász Bélával elmentem egy
Lakatos Péter Pál nev? púpos nyomdászhoz, aki költő is volt, ilyen munkásköltő.
És ez a Lakatos Péter Pál elmondott egy verset. Mondom neki: "Ki írta?" Azt
mondja, egy József Attila nev? költő. Akkor még nem ismertem őt. Kértem, mondja el
még egyszer. Elmondta.
– Melyik vers volt ez?
– A Tiszta szívvel. Olyan elementárisan hatott rám, hogy akkor, ott megfogadtam,
többet én verset nem írok, ilyet úgyse tudnék írni. Én voltam az első ember, aki
leírtam József Attiláról, hogy a XX. század egyik legnagyobb költő-zsenije. Attila
egy abszolút tiszta és gyűlölettől mentes ember volt, nem tudta, mi az: gyűlölni.
Ebben is egyek voltunk. Hihetetlen gyöngédség, szeretetvágy volt benne. Egészen a
haláláig olyan volt szinte, mint egy kisgyermek. Abszolút harmónia volt közöttünk
minden téren. A Limanova téren laktam akkoriban, de azért ott, hogy közel legyünk
egymáshoz. Ő a Korong utca 6. szám alatt, én pedig a Limanova tér 20. szám alatt.
Egyik reggel, mikor átmentem hozzá, azzal fogad, hogy írtam egy verset éjjel, olvasd
el, kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. És odaadja nekem az Eszmélet első hat
strófáját. Elolvasom, és mondom neki: "Attila, ez nagyon szép
de
" Azt
mondja erre: "Mi az a de?" Mondom neki: "Ez még nem kész, Attila. Ez egy
gyönyör? ciklus, aminek megírtad a felét, de ehhez még hozzá kell írnod a másik
felét." Attila rám nézett, és azt mondja: "Ezt komolyan gondolod?" Mondtam neki:
"Nagyon komolyan gondolom." "Na, jó – mondta –, megpróbálom." És másnapra
megszületett a magyar költészet egyik legcsodálatosabb műve: az Eszmélet. Vagy ott
van például A Dunánál. Abban az időben borzasztóan sokat sétáltunk a Duna-parton.
Sétáltunk és beszélgettünk közben. Megkértek, hogy szerkesszek a lapnál, a Szép
Szónál egy könyvnapi különszámot. De ezt csak úgy vállaltam el, ha Attila
vezércikk helyett ír hozzá egy verset. Azt mondja nekem: "Jó, megírom. De miről
írjak?" Mondtam neki: "Írj a Dunáról, mert az úgyis egy összekötő kapocs az
emberek között." Így született meg "vezérversként" A Dunánál. Attila mindig
kérte és kérdezte a véleményemet, és ahol azt mondtam, hogy itt valamit javítani
kellene, ott mindig javított is. Hát most, sok-sok évtized után is csak azt tudom
kívánni bármelyik magyar írói társaságnak, hogy olyan harmónia, olyan
sokszínűség és szeretet legyen közöttük, mint ami közöttünk volt.
– 89 évesen, óriási élettapasztalattal a háta mögött, hogyan látja, az
emberi természet, az emberi jellem változott-e?
– Nézze, Móricz Zsigmondnak van egy regénye, amelyik így fejeződik be:
"Elvégeztetett, de semmi sem tisztázódott." Pár éve egy milánói
történészkonferencián, ahol én voltam a legidősebb résztvevő, megkértek, hogy
mondjam el az életem tanulságait, vonjak mérleget. Én erre Goethét idéztem, akitől
Eckermann, a titkára kérdezte meg ugyanezt egy évvel a halála előtt. Goethe így
válaszolt a titkárának: "A hosszú élet olyan, mint amikor az ember egy nagy
fennsíkra ér, ahonnan az egész évszázadot, mint egy horizontot átlátja. Így vagyok
én is. A hétéves háborúban születtem, és láttam a gyönyör? felvilágosodás
korszakát, Rousseau-t és Voltaire-t. Aztán jött a francia forradalom, szabadság,
egyenlőség, testvériség, és én lelkesedtem ezekért az eszmékért. Aztán jött a
jakobinus terror, amikor is én megborzadtam a király kivégzésekor. És aztán jött
Napóleon, s láttam Napóleont bevonulni Jénába a fehér lován, és aznap azt írtam a
naplómba, hogy láttam a világtörténelmet egy lovon ülni. És aztán jött Napóleon
bukása, jött a restauráció. És most megint itt van egy forradalom." "De a
mérleg
, mi a mérleg?" – kérdezte a titkár.
– Én is ezt kérdezem Öntől.
– "Hát a természettudományok, a technika sokat haladt előre, és ez nagyon
pozitív dolog. Az emberi tudás is rengeteget gyarapodott, ugyanakkor az ember pusztító
ereje is. Hát tudja, ha én most meghalok, azért azt mondom, hogy nagyjából véve
mégis a jó fele haladtunk. A jó felé haladtunk, de semmi sincs eldöntve" –
válaszolta Goethe.
– És Ön...?
– Ez az én állásfoglalásom is. Azoknak az embereknek a száma a világban, akik
gondolkodnak, akik próbálnak valami jót csinálni, talán valamicskét gyarapodott
ahhoz képest, ami a hitleri időkben, vagy annak előtte volt. Én azért abban bízom,
hogy talán mégis a jónak, az emberi jóságnak, a türelemnek, a szeretetnek a hatalma
bizonyul erősebbnek. Én ebben bízom. De semmi sincs eldöntve.
Fejtő Ferenc úrral készült interjúnk – előző számunkban közölt –
első részében a Hetekkel kapcsolatban a következő mondat szerepelt: "Kedvenc lapomnál,
a HVG-nél is jobb." A mondat helyesen: "A HVG után vagy mellett ez az a lap, amelyet
a legszívesebben és a legnagyobb egyetértéssel olvasok." Elnézést kérünk a félreértésért.
1998. 10. 23. (II/43)
