Kereső toggle

Mitől tart az USA és a NATO

Balkáni staféta

Interjú Erdős André ENSZ-nagykövettel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jelentések és újságcikkek alapján az a téves felfogás járja, hogy a balkáni háború
befejeződött. Valóban, úgy-ahogy véget ért az öldöklés Bosznia–Hercegovinában,
de a súlypont áttevődött Koszovóba, ahol az albán kisebbség harcol önkormányzati
jogáért vagy függetlenségéért a szerbek ellen. Jóllehet az ENSZ határozatot
hozott, hogy véget vessen a háborúskodásnak, de Szlobodan Milosevics jugoszláv elnök
– akit egyesek az európai Szaddám Huszeinnek tartanak – mindeddig fittyet hányt a
világszervezet törekvéseire. Ezt tette egyébként a boszniai háború során is, mind
közvetlenül, mind közvetve ottani vezérei, Karadzsics és Mladics jóvoltából.
Felmerül a kérdés: "Hogyan létezik az, hogy ezek a szerb fenegyerekek dacolhattak a
világ akaratával, és továbbra is semmibe vehetik az ENSZ-határozatokat?" Válaszoljon
erre a szakértő, a Magyar Köztársaság állandó ENSZ-képviselője, Erdős André
nagykövet.

– Talán menjünk vissza néhány évvel. Ha lenne szíves a nagykövet
úr röviden vázolni, hogyan is vette kezdetét a bosznia–hercegovinai háború, és
mik voltak politikai előzményei?

– A kétpólusú világ megszűnésével egyidőben felbomlott a délszláv föderatív
struktúra. A kezdet kezdetén a jugoszláv föderációt alkotó tagköztársaságok nem
az elszakadásra gondoltak, hanem egy konföderációs berendezkedésre, a szlovénok,
horvátok ilyen javaslatokkal bombázták Belgrádot. Belgrád szűk körű, rövidlátó
politikája következtében a politikai események eljutottak oda, hogy Szlovénia is,
Horvátország is kinyilvánította függetlenségét, és ezt a nemzetközi közösség
is elfogadta. A boszniai epizód ezt követően bontakozott ki. Előre látható volt az,
hogy Boszniában bonyolultabb lesz a helyzet. Azok számára volt ez látható, akik jól
ismerték a térséget. A kollégáink jó része azonban nem volt tisztában azzal,
hogyan állt össze ez a Jugoszlávia, mi az, hogy Macedónia, Bosznia–Hervegovina, a
Szandzsák, vagy netalán Szlovénia. Ezek számukra megfoghatatlan fogalmak voltak. Ebből
fakadt, hogy sokan nem látták előre, milyen paraméterei vannak ennek a délszláv válságnak,
és hogyan kellene ezt kezelni. Aki egy kissé is ismerte a történelmet, tudta, hogy
Bosznia rendkívül soknemzetiség? tagköztársasága volt Jugoszláviának. Ha oda begyűrűzik
a háború, és lángba borítja, akkor ott bizony cifrább dolgokkal kell szembenéznünk,
mint amit Szlovéniában és Horvátországban láttunk. Ez így is történt. 1992 tavaszán
felgyorsultak az események. Bosznia-Hercegovina kikiáltotta függetlenségét. Ezt a világ
elismerte, de ezzel párhuzamosan megindult egy kegyetlen háború, amelyben szerb részről
megpróbálták szétszakítani az országot, és a boszniai, horvátországi területekkel
együtt egy nagy-Szerbiát kialakítani. Ez rettenetesen barbár háború volt, amely egy
kicsit arra is ráébreszti a közép-európai embert, hogy büszkén vallott európai
civilizációnk pillérei messze nem olyan szilárdak, nem olyan mély gyökerűek, mint
ahogyan azt mi gondoltuk.

– Miként tűrhette el a világ, hogy a század közepén lejátszódott vészkorszak
után egy újabb holocaust történjék a Balkánon?


– Ennek nagyon sok oka van. Az egyik fő ok, hogy a bipoláris világ megszűnt. Ilyen mélység?
változásokat, ilyen földrengésszer? átalakulásokat senki nem tudott előre megjósolni.
Erre senki, sem az egyes kancelláriák, sem a nemzetközi szervezetek nem voltak felkészülve.
A jugoszláv válság ügyében az egyik multilaterális szervezet a másiknak adta át a
stafétabotot. Az EBEÉ, majd az Európai Közösség kapta meg, aztán az ENSZ-nek
passzolták át, az ENSZ meg továbbadta a NATO-nak.

Ez a lánc-lánc-eszterlánc 1991-ben kezdődött, és egészen 1995-ig tartott, melynek
során a nemzetközi szervezetek, beleértve a "lánc" végén szereplő Észak-atlanti
Szövetséget is, szinte elvesztették hitelüket. Senki nem vette komolyan őket, elsősorban
azok a szerb nacionalista vezetők, akik úgy vélték, hogy a barbarizmus, atrocitások büntetlenül
maradnak, és az egész világot túszként fogva tudják tartani. Ez a szituáció 1995
őszéig tartott, amikor aztán egy minőségi fordulat állt be.

Hadd vázoljak fel egy képletet, amelyben az egyik oldalon a demokratikus társadalmak, a
másikon pedig gátlástalan diktátorok, totalitárius vezetők, kiskirályok, törzsfőnökök
vannak. Ebben a képletben a demokratikus társadalmak mindig sebezhetőbbek lesznek. A másik
oldalt ugyanis nem érdekli a pusztítás, az emberi élet, nincs elszámolási kötelezettségük
egy parlament felé, míg a demokratikus oldalon egy kormány – valamely véres
konfliktusba való beavatkozása kapcsán elszenvedett emberáldozatai következtében –
elvesztheti a hatalmát. Egy demokratikus társadalom rettenetesen érzékeny az emberi életek
iránt. Ilyen értelemben mindig sebezhetőbbek leszünk, és többek között ez az oka
annak, hogy egyszerűen megbénult a nemzetközi közösség. Nem tudta megtalálni azokat
az eszközöket, amellyel ezt a jugoszláv rémdrámát a kezdet kezdetén kezelni kellett
volna. Erre csak 1995 őszén került sor.

– Miért nem léptetett életbe az ENSZ erélyesebb megtorló intézkedéseket
Milosevics és Karadzsics, illetve Mladics ellen?


– Az ENSZ nem egy világkormány, tagállamokból áll, és ha a tagállamok, különösen
azok, amelyeknek nagy szavuk van a konfliktusok kezelése terén, megbénulnak, akkor az
ENSZ főtitkára is megbénul. Ha a feje tetejére áll, akkor sem tudja belevinni a
nemzetek közösségét olyan akcióba, amelyet adott esetben Párizsban vagy Londonban
nem néznek jó szemmel. Az ENSZ ilyen felemás módon kezelte a boszniai dolgokat. Azért
el kell mondani, hogy amikor az ENSZ megkapta azt a bizonyos stafétabotot a lánc-lánc-eszterlánc
nev? történetben, akkor beindított egy nagyméret? békefenntartó akciót. Akkor 20–30
ezer kéksisakos volt Jugoszlávia területén, Boszniában és Horvátországban. Ilyen
értelemben az ENSZ-et tétlenséggel nem lehet vádolni. Azt meg lehet kérdőjelezni,
hogy megfelelő volt-e a mandátuma ezeknek a békefenntartóknak, az anyagi forrásuk, a
felszerelés megfelelő volt-e, megvolt-e politikai akarat az adott kormányoknál, hogy
ha kell, akkor határozottan lépjenek fel.

Nos, erre azt hiszem, a válasz nemleges. A mandátum nem volt megfelelően kidolgozva. Láttuk
azt, hogy összekeverjük a békefenntartást a humanitárius segélynyújtással. Láttuk
azt, hogy amint az idő halad előre, a békefenntartók gyakorlatilag a humanitárius segélyszállítmányok
továbbításával foglalkoztak, amivel tulajdonképpen az áldozatok agóniáját
hosszabbították meg. Végül láttuk azt, hogy a békefenntartók, akiket azért küldtek
a boszniai harcmezőkre, hogy a polgári lakosságot védjék, és elválasszák a
hadviselőket egymástól, magukat voltak kénytelenek védeni a rájuk támadó
nacionalista erőkkel szemben. Eljutottunk olyan elképesztő helyzetekhez, amikor is a békefenntartó
kötelékekben szolgálókat, nevezetesen a NATO-országokból odavezényelt katonákat túszként
ejtették foglyul, odaláncolták különböző objektumokhoz, hidakhoz, épületekhez. Békefenntartó
repülőgépekre, adott esetben NATO-országok repülőgépeire lőttek, meg is gyilkoltak
kéksisakos NATO-katonákat. Hetek, hónapok teltek el, s a világ, ezen belül az Észak-atlanti
Szövetség nem reagált, nem válaszolt. Ez volt az a pont, amikor a nemzetközi
szervezetek, az ENSZ és a NATO hitelüket tekintve a lehető legmélyebbre süllyedtek.

Ekkor történt egy minőségi változás. 1995 második felében, az Egyesült Államok
fellépése következtében a NATO az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazásával
olyan határozott katonai lépéseket tett, amelyek rákényszeríttették a boszniai
szerbeket arra, hogy leüljenek a tárgyalóasztalhoz. Tulajdonképpen ez hozta el a
daytoni béke-megállapodást 1995 novemberében. Sajnálattal kell mondani, hogy az Európai
Unió igazából nem tudta kezelni ezt a problémát. Az Egyesült Államok segítsége,
katonai és politikai nyomása kellett, hogy ez megtörténjék. Azon döntése is
kellett, hogy kész katonailag – nemcsak a levegőben, hanem a szárazföldön is –
jobban bekapcsolódni a konfliktus kezelésébe. Ez hozta el a béke-megállapodást,
amely véget vetett a vérontásnak.

– A Hágai Nemzetközi Bíróság háborús bűnösökké nyilvánította
Karadzsicsot és Mladicsot. Miért nem kerültek ezek az emberek fogságba, és miért nem
állították őket a törvényszék elé, illetve miért nem foganatosították az ellenük
hozott ítéletet?


– Ez bonyolult kérdés. A Hágai Nemzetközi Bíróság aktív tevékenységet
folytatott és folytat. Több tucat, háborús bűnökkel és az emberiség ellen elkövetett
bűnökkel vádolt különböző nemzetiségű, de többségükben boszniai szerb jelenleg
is a bíróság őrizetében van. Folynak a tárgyalások, voltak már ítéletek is.
Joggal mondhatják azonban, hogy ezek nem a legfelső vezetők voltak. A Hágai Bíróság
statútumában benne van: mindenkit, aki ilyen bűnökkel vádolható, felelősségre kell
vonni, függetlenül az illető beosztásától. Az élet viszont olyan, hogy a daytoni
megállapodást Milosevics szerb elnök segítségével kötötték meg. Emellett a megállapodás
végrehajtásában is szerepet játszik. Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi közösség azt
tartotta szem előtt, hogy a daytoni megállapodás valósuljon meg. Ezért nagyon óvatosan
bántak és bánnak minden olyan fellépéssel, amely akadályozhatja a daytoni megállapodás
végrehajtását. Pale-ben is ismerik a Hágai Bíróság tevékenységét. Tudják azt,
hogy Karadzsics a körözött személyek listáján van. Ennek következtében Karadzsics
rendkívüli óvintézkedésekkel mozog, él, alszik, dolgozik, és arra számítani
lehet, hogy amennyiben egy katonai akció indulna kézrekerítésére, akkor ezt erőszak
nélkül nem lehet megcsinálni. Ezt az ember egy kicsit keserűen mondja, de tudomásul
kell venni, hogy Daytonban nem legyőzöttek és győzők ültek össze, hanem háborúzó
felek, és a megállapodás egy olyan kompromisszumos csomag, amely nem fegyverletétel és
nem nürnbergi törvényszék.

– Hogyan alakult ki a jelenlegi koszovói válság?

– Tulajdonképpen egy nagy kört írtunk le, mivel annak idején – a nyolcvanas évek
végén – a délszláv válság éppen Koszovóban kezdődött. Ekkor az ottani, és
akkor még messze nem szeparatista és függetlenségi, hanem autonómiát követelő, a
megfelelő helyi közigazgatást igénylő, a nemzeti kultúrájukat, identitásukat védő
albánokkal szemben nacionalista alapokon lépett fel a belgrádi kormány. Abban, hogy
most visszatértünk Koszovóba, a jugoszláv hatóságoknak óriási felelősségük van.
Az elmúlt évtizedben nem kezelték ezt a témát úgy, hogy megakadályozzák a problémák
elfekélyesedését. Nem voltak figyelmesek azokra az igényekre és követelésekre,
amelyek annak idején – ismétlem – nem elszakadásra irányultak, hanem egy megfelelően
kialakított autonómiára. A belgrádi kormány a nyolcvanas évek végén mind Koszovó,
mind a Vajdaság autonómiáját megszüntette. Habár nem sokat írtak az újságokban
erről, a kilencvenes években azonban nagyon sok fontos esemény zajlott le Koszovóban.
Még nem volt vérontás, de gyakorlatilag egy párhuzamos közigazgatási, oktatási
rendszer alakult ki a hivatalos, a kormány által támogatott oktatási rendszer
figyelmen kívül hagyásával. Egy évtizedig nem történt semmi, ami valamiféle előremutatást
jelentene, sőt ellenkezőleg, a represszív intézkedések erősödtek. Ez a koszovói
albánokból kiváltott egy olyan reakciót, amely már túlment eddigi követeléseiken,
és megjelent a fegyveres harc, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg mint tényező. A
politikában megjelent a függetlenségi követelés, és már egészen más minőségi
helyzetet hozott létre. És még valami. Addig, amíg Szlovénia homogén, amíg Horvátországnak
volt egy több százezres szerb kisebbsége, amíg Boszniában három jelentős nemzeti közösség
élt együtt, addig Koszovóban a lakosság összetétele több mint kilencven százalékban
albán.

– Mi történik Miloseviccsel, ha nem hajlandó eleget tenni az ENSZ határozatának?

– Az ENSZ két határozatot hozott Koszovóval kapcsolatban. Ezek konkrétan előírták,
melyek azok a követelések, amelyeket Milosevicsnek teljesítenie kell. Az események úgy
alakultak, hogy a NATO a BT-határozatok súlyát még azzal is növelte, hogy
figyelmeztette Milosevicset: amennyiben nem hajtja végre ezeket a követeléseket, kész
katonai akcióra. Jelenleg abban az időszakban vannak, amikor a NATO által biztosított
időkereteken belül Milosevics végrehajtja, vagy nem hajtja végre ezeket az igényeket.
A hírek arról szólnak, hogy nehezen bár, de beindult a végrehajtási folyamat,
amelynek egyik lényeges pontja azoknak a rendőri és egyéb különleges erőknek a
visszavonása Koszovóból, amelyeket március után, az események feszültté válása következtében
küldött a belgrádi kormány Koszovóba. Ez a kivonás elkezdődött, habár a NATO
messze elégtelennek tartja. Október 27-ig kell Milosevicsnek jelentős végrehajtást
biztosítania. Ha látni lehet majd, hogy eddig az időpontig komoly visszavonásokra kerül
sor, akkor ezt a NATO tudomásul veszi azzal, hogy természetesen el kell érni a március
előtti katonai állapotok helyreállítását Koszovóban. A kérdés az, hogy mi van
akkor, ha ezt mégsem teszi meg Milosevics. Az események alapján úgy látom, hogy a
jugoszláv elnök rákényszerül arra, hogy a nemzetközi közösség nyomása alatt, és
hozzáteszem, az Észak-atlanti Szövetség politikai és katonai nyomása alatt
belemenjen ebbe a folyamatba, és elkezdje visszavonni csapatait. Egy másik fontos eleme
ennek a megállapodásnak, hogy Koszovóba engedik az Európai Biztonsági és Együttműködési
Szervezet (EBESZ) a tervek szerinti kétezres ellenőrző csoportját. Igen fontos eleme
ennek a megállapodásnak, hogy a levegőben a NATO fegyvertelen katonai gépei ellenőrzik
a kivonulást, és felügyelik azt is, rendben zajlik-e az EBESZ-csoport ellenőrző tevékenysége.
Ugyancsak alapvető fontosságú része a megállapodásnak az, hogy a belgrádi kormánynak
le kell ülnie tárgyalni a koszovói albán közösség vezetőivel, és ki kell
dolgozniuk Koszovó jövőbeli státusát. Hadd tegyem hozzá, hogy a Milosevics és
Holbrook között létrejött megállapodás alapján a jugoszláv kormány kötelezettséget
vállal arra, hogy november 2-ig kidolgozza a jövőbeli státus elveit tartalmazó
dokumentumot – tehát nem magát azt, hogy milyen lesz ez a státus, hanem azokat az
elveket, amelyeknek alapján a belgrádi kormány és a koszovói albán vezetők
kidolgozzák, mi lesz Koszovó jövője. Én öngyilkos akciónak tartanám azt, ha a
Milosevics-féle vezetés visszatáncolna ettől a megállapodástól, és ki tudja már,
hányadszor, fittyet hányna a nemzetközi közösségre. A nemzetközi közösség azt kívánja,
hogy Koszovó státusát dolgozzák ki, Milosevics fejezze be az elnyomást, a katonai
akciókat a polgári lakossággal szemben. Ugyanakkor a világ abban is egyetért, hogy
jelenleg nem Koszovó függetlenségéről van szó, hanem Koszovó olyan megnövelt, a
legmagasabb normáknak megfelelő autonómiájáról van szó, amellyel Koszovó a jugoszláv
állam keretein belül tud fölvirágozni. A világ nem ért egyet azokkal a szélsőséges
követelésekkel, amelyek Koszovó elszakadását, függetlenségét szorgalmazzák. Ha a
jövő Európáját akarjuk építeni, akkor a határokkal nem lehet játszadozni, területek
önkényes tologatásával kérdéseket megoldani nem lehet. Ez csak vérzivatarokat
hozhat nemzetekre, népcsoportokra, etnikai közösségekre. Ezért szállunk síkra
Koszovó esetében mi is a békés, politikai, tárgyalásos megoldásért.

– Milyen hatással van ez a válság a vajdasági magyarságra?

– A vajdasági magyarság és a koszovóiak egyaránt jugoszláv állampolgárok. Annak
idején Szerbián belül két autonóm terület létezett: a vajdasági és a koszovói.
Egyszerre fosztották meg őket ettől a joguktól, tehát nyilván adódik az összefüggés.
A vajdasági magyarság története, magatartása, részvétele a jugoszláviai
folyamatokban más, mint a koszovóiaké. Nyilvánvaló, hogy a vajdasági magyarok élénk
figyelemmel kísérik a koszovói eseményeket. Egyrészt azért is – és ez szomorú
dolog –, mert jugoszláv állampolgárokként a jugoszláv hadseregbe behívhatók, és
így bárhová, tehát Koszovóba is küldhetők. Másrészt, ha Koszovó alkotmányos
helyzete valamilyen módon rendeződik, és ezt mindkét fél, koszovóiak és a jugoszláv
kormány is elfogadja, akkor ennek valamilyen módon következményei kell hogy legyenek a
Vajdaságra nézve. Hiszen az elfogadhatatlan, hogy Koszovóban véres harcok után
kialakul valamilyen alkotmányos rendezés, amely elébe megy a koszovár albánok jogos törekvéseinek,
miközben a Vajdaságban hasonló jogokat nem adnak meg az ottani magyaroknak és más
nemzetiségeknek, akik nem fegyveres harc árán és útján akarják elérni jogaikat,
hanem úgy, hogy résztvesznek a megfelelő alkotmányos folyamatokban.

– Mi a biztosíték arra, hogy nem tör ki újra a balkáni háború, ha a békefenntartó
alakulatok megbízatásuk lejártával elhagyják a körzetet?


– Jelenleg békefenntartók Koszovóban nincsenek, az EBESZ ellenőrei most érkeztek
oda, de ők nem békefenntartók. A békefenntartók Boszniában vannak. A boszniai rendezési,
konszolidációs folyamat nehezebbnek és hosszabbnak ígérkezik, mint ahogy azt
gondoltuk. Az már nyilvánvaló volt a daytoni megállapodás után nem sokkal, hogy
gyorsan, sietősen kivonni a megállapodás garantálását biztosító békefenntartókat
Boszniából, egyet jelentene egy konfliktus újbóli fellángolásával. Sajnos ez a
helyzetmegítélés azóta sem változott. Továbbra is szükség van arra, hogy a nemzetközi
közösség nemcsak politikailag, diplomáciailag, hanem katonailag is jelen legyen Boszniában.
Rengeteget fektetett be a világ a daytoni megállapodásba, emberileg, anyagilag, presztízs
szempontból egyaránt. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy most félúton,
még a végállomás előtt kivonuljunk Boszniából. Ellenkező esetben ez súlyos problémákat
okozhatna ott, és ennek kisugárzása lenne Koszovóra és az egész környékre. E gócpont
veszélyt jelent a regionális és a nemzetközi békére és biztonságra is. Ha itt
elindul a lavina, ha a konfliktusok kezelhetetlenné válnak, ennek hatása lehet a szomszédos
térségre.

Magyarország is térségbeli ország, bár nem tartozik a Balkánhoz. Nekünk azért nem
mindegy, hogy a határainktól délre az emberek ölik-e egymást, pusztulnak-e az anyagi
javak, vagy pedig békében, harmóniában élnek, netán demokráciát építenek. A
stabilitás-övezet kiterjesztése számunkra életbevágó fontosságú. Annak idején
Clinton elnök úgy fogalmazott, Magyarország mint a "stabilitás exportőre" segítheti
a tőlünk délre fekvő országokat abban, hogy teremtsék meg stabilitásukat, belső békéjüket,
demokrácia épüljön, mert csak így lehet Európa XXI. századi jövőjét elképzelni.

Olvasson tovább: