Kereső toggle

Kerékpárral a levegőben

Találkozás Shenker Benjámin BMX világbajnokkal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

- Mikor először láttalak kerékpározni, nem hittem a szememnek. Négy-öt méter
magasan a levegőben kerékpárral hátraszaltóztál.

- Ezeknek a világbajnokságoknak pont ez a lényege, hogy minél több, minél szebb
szaltót, csavarokat, trükkös variációt csináljunk a kerékpárral a levegőben.

- Hogyan zajlik egy ilyen világverseny?

- Elvileg bárki nevezhet 15-16 éves kortól akár 30 évesig. Amerikában és Németországban
van pár 30-32 éves BMX-es, azok profik, és ebből élnek. Több kategória van minden
nagy versenyen, korosztályok szerint is, meg aszerint is, hol csinálod. Tehát talajon,
vagy félcsőben, vagy kisfélcsőben. Én mostanában kisfélcsőben szoktam indulni, ez
az, amit te is láttál.

- Hány percesek a versenyek?

- Egy perctől maximum két percig tart, de a két perc már óriási idő. Nagyon hamar
kifullad az ember a félcsőben egy perc alatt is. Tavaly a világbajnokságon másfél
perc volt a futamidő, én leálltam egy perc után, kicsit pihentem, és utána mentem
tovább. Van olyan félcsőverseny, ami háromszor negyvenöt másodperc, közte kis szünetekkel,
mert csak így lehet kibírni.

- Kik vannak a zsűriben?

- Mind biciklisek, nagyrészt bajnokok. Ha a jelentősebb versenyeken az első háromban
benne vagy, megjelölheted, hogy akarsz-e pontozni.

- Akár tizenhét évesen is bekerülhet valaki egy zsűribe?

- Igen, én is pontoztam már, nem is egyszer. Annyi megkötés van, hogy saját
korcsoportúak nem zsűrizhetik egymást. Úgy szokott lenni, hogy öt pontozó van, akik
általában biciklisek – tehát győztes BMX versenyzők –, egy hatodik embert pedig a
közönségből hívnak pontozni, hogy vajon ő hogyan látja.

- A forgások, szaltók nehézségi foka a döntő, vagy a látványosság?

- Mind a kettő. Vannak olyan versenyzők, akik nagyon régóta bicikliznek, nem csinálnak
olyan nehéz és bonyolult trükköket, de amit csinálnak, az fantasztikusan látványos.
Olyan magasan és szépen pörögnek a levegőben, hogy öröm nézni. És közben a kerékpárjukat
is forgatják a tengelye körül. Ők mindig ott vannak az első három között.

- Mi az, ami izgat téged ebben a sportban, miért csinálod? Az izgalom, a veszélyhelyzet
vonz, vagy a sport extrémitása? Vagy fönt a levegőben a kerékpárral valamilyen különleges
szabadságélményt élsz át? Vagy csak egyszerűen jó dolog győzni?


- Amiket mondtál, az mind benne van. De amiért igazából nagyon szeretem csinálni, az
más. Azt tudnod kell, hogy én hat-hét éve napi két-három órát kerékpározom, erdőben,
hegyek között, a Hősök terén, vagy bárhol. Ezt a pár órát semmiért nem adnám
oda. A biciklizés már régóta egy olyan valami nekem, ami teljesen kikapcsol, felfrissít
és feltölt. Teljesen ki tud szakítani a hétköznapokból, a napi pitiáner helyzetekből.
Én egyébként is egy nyugodt srác vagyok, de mégis olyan érzésem van sokszor – pláne,
ha szép, napsütéses idő van –, mintha átmosná ez a pár óra az agyamat, szívemet,
mindenemet.

- Beszélj még erről!

- Sokszor van úgy, hogy kerékpározás után jobban átlátom a dolgokat. Egyszerűen élesebben
fog az agyam. Látom, hogy mit kéne csinálnom, mit és hogyan döntsek. Olyan is sokszor
volt már, hogy egy-két órai kerékpározás után elmúlt a fejfájásom, rossz kedvem,
mindent könnyebbnek és szebbnek láttam. Mintha fizikailag is kicseréltek volna. A másik
dolog, ami izgat, az az a kihívás, amit a felkészülések és a verseny jelent számomra.
A türelmem, az állóképességem, az akaraterőm hatalmasat fejlődött ezekben az években.
Egy új trükköt, egy új forgást a levegőben kigyakorolni, ez több hónapos kemény
munka. Kihívás alatt én azt értem, hogy látsz egy gyönyör? pörgést a levegőben,
amire azt gondolod, hogy ezt te nem fogod tudni megcsinálni. Aztán elkezded gyakorolni.
Már két hónapja csinálod, és semmi. Úgy tűnik, hogy nem fog öszszejönni. De nem
adod fel, nem csüggedsz el, tovább csinálod. És a harmadik hónapban valami történik,
és egyszer csak megvan, sikerült. Sőt, a negyedik hónapban a saját fantáziád, képességeid
szerint még meg is variálod valamivel, amit csak te tudsz. Ha elég ügyes, elég kitartó
vagy, szinte nincs határa az egyéni variációknak.

- Ezek szerint van olyan forgáskombináció, vagy trükk, amit csak te tudsz megcsinálni
az egész világon?


- Biztos, hogy van. Ez persze gyorsan változik, mert amit ma én tudok a világon egyedül,
azt holnapután a világ valamelyik pontján más is meg tudja esetleg csinálni. Lehet,
hogy Dél-Amerikában, Berlinben, vagy Ausztráliában van egy srác, aki pont úgy ugrik
meg valamit, ahogy én, csak éppen nem tudunk egymásról.

- Mi van az esésekkel? Nem veszélyesek? Most is éppen sérült vagy.

- A többiekhez képest keveset esek. Ez valahol baj is, mert ha tanulok valami újat,
akkor szeretek benne elesni, mert akkor már tudom, hogy ebből nagy bajom nem lehet.
Naponta olyan 30-35-öt esek. Hála Istennek, egy páran olyan szinten vagyunk, akik úgy
esünk, hogy nem törjük szét magunkat. Szóval, ez a harminc esés naponta olyan, hogy
lerakom a lábamat, és elcsúszom. Ebből mondjuk egy kezdő eshet olyat, hogy komoly
baja lesz belőle. De én már megtanultam esni. Lehet, hogy rondán néz ki, bukfencezem,
meg kavarodom mindenfelé, de egyáltalán nem vészesek. Türelem, gyakorlás és rutin kérdése.
Na jó, én ezt a hetedik éve csinálom. Van most lenn a Görzenálban egy srác. Még
csak egy-két éve kerékpározik, és már állandóan trükközni akar a levegőben. Na,
ő úgy esik, hogy állandóan összetöri magát. Hiába mondjuk, hogy ne csinálja, pár
évig még csak tekerjen, csak szokja a kerékpárt. Sok-sok éves rutin és gyakorlás
kell ahhoz, hogy valaki a levegőbe menjen. Ezeket a fázisokat nem lehet kihagyni vagy átugorni.
Nekem az vált be, hogy az esés után azonnal fölállok. De azonnal. Ez pszichésen is jót
tesz. Így nem megy el az önbizalmam sem. Van, aki hosszú percekig ott marad a földön
az esés után, és szinte sajnáltatja magát. Én ezt nem tudnám csinálni.

- Ezzel az életben is így vagy?

- Igen. Ezt nagyon jól tudom kamatoztatni, bármilyen problémám, vagy bajom van, vagy
valami rossz dolog ér, egy napnál nem hagyom tovább, hogy ez rajtam legyen. Egyszerűen
fölállok belőle, lerázom magamról, és tovább megyek. Ezt nagyon megtanultam. És
bevált.

- Most mégis eltörted a bokádat.

- Hát, ilyesmi azért ritkán fordul elő velem. Most a bokavédő sem segített.

- Hogyan történt?

- Sima, egyenes talajon voltam, aztán egy ugratóra mentem, fölrepültem a levegőbe, és
négy-öt méter magasan hátraszaltóztam. De sajnos valahogy túlforogtam, egy fél
fordulattal többet csináltam. A levegőben már éreztem, hogy gáz lesz, és még fönt
eldobtam a biciklimet, nehogy az is rám essen. A sarkamra és a hátamra érkeztem.

- Most is azonnal fölálltál?

- Igen, abban a pillanatban. Pedig a bokám tört el, de azt akkor nem is éreztem, csak a
hátam fájt.

- Az nem zavar, hogy ezek az extrém sportok (BMX, gördeszka, körkori stb.) nem
olyan népszerűek és ismertek, mint a tenisz vagy például az úszás?


- Nem, egyáltalán nem. Sőt, számomra ez pont így kellemes. Valóban örömöt, szórakozást
és kikapcsolódást jelent. Nincs edzőm, nincs menedzserem, tulajdonképpen egymást tanítjuk.
Ha óriási lenne a tét, valószínű, nagyon kéne "nyomulnunk" egymás ellen. Úgy
még az is lehet, hogy kedvem se lenne hozzá.

- Nemrég egy sportoló barátom azt mondta, hogy az extrém sportokat űző srácok
sokszor elvált vagy alkoholista családból kerülnek ki. Sokan itt találják meg a kitörési
pontot. Sokan csak itt kapnak szeretetet vagy elismerést.

- Én is sok biciklist ismerek, aki azért biciklizik, hogy ne kelljen otthon lenni,
mert a szülők isznak, veszekszenek és verekednek. Sok bringásnak és görkorisnak
vannak elvált szülei. Ez is igaz. Én ezeket a srácokat nagyon respektálom és
tisztelem, hogy ilyen családi háttérrel is nagyszer? eredményeket tudnak elérni. Nem
teng-leng az utcán, nem szipózik, vagy iszik, hanem kijön a Görzenálba, és keményen
gyakorol, küzd a bringájával vagy a görkorival. És egyszer csak győztes lesz.

- Te szeretsz otthon lenni?

- Nekem csodálatos szüleim vannak.

- Szereted őket?

- Igen.

- Ők is téged?

- Igen, nagyon. Anyukám belgyógyász, reumatológus, apukám angol nyelv? lektor. Van még
egy huszonhárom éves bátyám is. Ő egy kis ideig külön lakott, de most visszaköltözött.
A családunkban, hála Istennek, elég nagy szeretet van egymás iránt, mindenki szeret
mindenkit, de ezt nem nagyon hangsúlyozzuk, nem nagyon beszélünk erről, de mindnyájan
érezzük. Szerintem főleg ez az oka annak, hogy én ilyen kiegyensúlyozott, viszonylag
harmonikus srác lettem. Szóval..., szeretek haza menni..., szeretek otthon lenni.

- És mi leszel, ha nagy leszel, Beni bácsi?

- Orvos szeretnék lenni. Mondjuk se tavaly, se az idén nem sikerült a felvételi, de
nem adom föl, jövőre is megpróbálom. Szeretek rajzolni, festeni is, de festő úgysem
lesz belőlem. Orvos azonban még bőven lehetek.

- Különben, valóban egy kiegyensúlyozott, harmonikus, sőt egy kicsit romantikus
srácnak tűnsz.


- Lehet, hogy így van. Az biztos, hogy nincs olyan ember, akit utálnék, gyűlölnék.
Tudtommal ellenségeim sincsenek. Ismerek például egy görkorcsolyás fiút – akit különben
nagyon kedvelek –, aki valahol teljesen az ellentétem. Ő az "igazság", nevében
mindenkinek mindig megmondja a véleményét. Emiatt nagyon sokszor teljesen feleslegesen
megbántja az embereket. Még a barátait is. Állandóan csak sértéseket okoz
mindenkinek. Nem is nagyon kedvelik őt emiatt. Különben egy jó srác. De én úgy
gondolom, hogy ha valaki megbánt valakit, és mondjuk az a megbántott fél ezt meg is
bocsátja neki, az a seb, amit okozott, sokkal mélyebb, mint ami látszik kívülről. Én
ilyenkor inkább "lecsípek" az igazságból, vagy egy kicsit füllentek, minthogy
megbántsam. Nekem baromira fontos, hogy szeretett légkörben legyek otthon is, és a barátaim
között is. Ezt sokszor az igazságnál is többre tartom. Súlyosan megbántani, megalázni
– akár egy rossz embert is – szerintem nem szabad. Mert biztosan benne is van valami,
ami jó, és ezzel azt a jót is elvenném tőle.

- Tizenkilenc éves srácot nem hallottam még így beszélni. Te most... elpirultál?

- Lehet, szoktam néha, de nem szégyellem. Képzeld el, a barátnőm egyfolytában el tud
pirulni. Emiatt nagyon sokat cikizik őt, de szerintem ez az egyik legjobb tulajdonsága.
Aki el tud pirulni, az már nekem egy szimpatikus ember, mert azt sugallja, hogy maximálisan
őszinte abban a pillanatban. Meg hogy van még szíve, nem kérgesedett még el. Sajnos
mostanában egyre több póker arcú ember van.

- Szereted a barátnődet?

- Nagyon! Nagyon-nagyon.

- Mondd, a barátnőd nem féltékeny arra a két-három órára, amit te minden nap a
kerékpároddal töltesz?


- Nem, nem féltékeny, azért nem, mert ő meg nagyon komolyan vívott. Amíg ő vívott,
addig én kerékpároztam. Ott volt az ország két-három legjobb kardozója között.
Tudja mit jelent a sport.

- Te nem tűnsz egy nagy diszkós srácnak. Vagy tévedek?

- Nem, nem is vagyok az. Lehet, hogy a kerékpározás miatt, nem tudom. Persze én attól
is rosszul vagyok, ha egy szórakozóhelyen egy félrészeg fiú és egy félrészeg lány
– akik láthatóan akkor ismerkedtek össze – csókolózni kezdenek. Mikor ilyet látok,
olyan érzésem van, mintha szíven ütne valaki. Én teljesen ellene vagyok az ilyen
felszínes, egy éjszakás, egy hónapos kapcsolatoknak. Szerintem ez a lehető
legrosszabb. Felkel másnap reggel, végiggondolja, hogy mi történt az előző este...,
és így élni hónapokon, éveken át... Nem hiszem el, hogy ezek az emberek igazából
boldogok.

- Te boldog vagy?

- Hát..., azt hiszem, igen.

- Ez nagy dolog ám.

- Tudom.

- A sérülésed miatt két hete nem ültél biciklire. Nincsenek "elvonási tüneteid"?

- Dehogyis nincsenek. Emiatt két hete kicsit szétszórt, nyugtalan vagyok. Nem találom
igazából a helyemet.

- Ez egyáltalán nem érződik rajtad.

- Most, mióta itt vagyok, teljesen megnyugodtam.

- Hogyhogy?

- Nem tudom, de mikor beléptem a szerkesztőség ajtaján, és mióta itt ülünk és
beszélgetünk, elmúlt minden nyugtalanság, bizonytalanság bennem. Egyszerűen…, jó
itt ülni.

- Beni, örülök, hogy megismertelek.

- Remélem, még találkozunk.

- Biztos vagyok benne.



"Olyan magasan és szépen pörögnek a levegőben, hogy öröm nézni." A biciklizés
ki tud szakítani a hétköznapokból    Fotó: S. L.

Olvasson tovább: