– 69-ben, mikor a Holdra szállást nézted, gondolom, a megszokottnál jóval
szaporábban dobogott a szíved.
– Nem, egyáltalán nem. Kb. úgy doboghatott, mint a tied. Bár akkor én már
Szolnokon, a Repülőtiszti Főiskolán tanultam.
– Álmaidban nem is játszadoztál azzal a gondolattal, hogy egyszer te is kirepülj
a világűrbe, hiszen 20 éves korodtól már MIG–21-eseket és más sugárhajtású
gépeket vezettél, és 25 évesen első osztályú vadászrepülő voltál?
– Ez 69-ben olyan távolinak, elképzelhetetlennek, irreálisnak tűnt – úgy
technikailag, mint politikailag –, hogy erről még csak nem is álmodoztam.
– Hát ez érdekes, mert ehhez képest te 1980-ban 8 napot a világűrben
töltöttél.
– Ez egy igazi csodatörténet, ami a következőképpen indult: 1966-ban
kiválasztották az első interkozmosz űrhajós csapatot, és akkor az újságban
meghirdettek egy lehetőséget, hogy szuperszonikus pilóták közül válogatnak. Nekem
ez pont elég volt arra, hogy belelkesedjem. Több mint száz pilóta jelentkezett, és
ebből a kecskeméti repülőorvosi vizsgálatok után heten maradtunk. 1977-ben szovjet
szakemberek jöttek a szovjet Csillagvárosból, és megcsinálták ugyanezeket a
vizsgálatokat. Végül a hétből négyünket válogattak ki. Majd 78 januárjában mi
mentünk ki hozzájuk, és az ottani tesztek után már csak ketten maradtunk, Magyari
Béla és én. És végül is én repültem.
– Ugorjuk át a többéves felkészülési időszakot, és mondjuk, egy héttel
vagyunk a start előtt.
– Az utolsó egy hét már az űrrepülésre való teljes készenlét állapotának
az időszaka volt. Ez egy hihetetlenül fontos dolog. Akkor a Csillagvárosból már
átvittek minket Bajkonurba, a kilövő bázisra. Ide már a családtagok sem jöhettek,
csak azok, akik közvetlenül kapcsolatban vannak a repüléssel. Többek között azért,
hogy még véletlenül se fertőzzék meg az űrhajósokat valamivel.
A külvilággal maximum telefonon tartjuk már csak a kapcsolatot. Minden fizikai és
pszichikai külső ingertől gyakorlatilag teljesen el vagyunk már zárva. Az igazsághoz
hozzátartozik, hogy annyira feldobódik egész Bajkonur a start előtt, hogy csak az
optimizmus csöpög mindenkiből. Az orvosoktól kezdve a szakácson át a takarítónőig
nem lehet úgy elmenni senki mellett, hogy ne mosolyogna rád, hogy ne buzdítana vagy ne
kérdezze meg, hogy mire van szükséged, miben segíthetne. Amit kérsz, az abban a
pillanatban ott van, és kész van. Olyan, mint a mesében. Ez hihetetlenül nagyszer?
dolog. Ezzel is pszichésen nekünk segítenek. Az a csapat, aki ott körülvesz, pontosan
tudja, hogy mire készülsz, hová készülsz.
– Nyilván ők is fantasztikusan fel vannak erre készítve.
– Persze, az a "felkészítő stáb", aki minket is előkészített, sok
űrhajóst segített már az űrbe. Az indulás reggelén, mikor felébredtem, orvosok
sokasága állt az ágyam mellett, hagyták, hogy magamtól ébredjek föl. Ott mosolygott
a belgyógyász, a szemész, a pszichológus, és kérdezték, na, fiú, hogy aludtál?
– Hány éves voltál te akkor?
– Harminc. Aztán végeztek egy repülés előtti utolsó állapotfelmérést,
nincs-e lázad, nem fáj-e a torkod stb. Egyik kérdés a másik után, egyik
kézszorítás, buzdítás a másik után. Ezt hallod tőlük: "Nálam minden oké...,
igen, itt is rendben van..., nálam is rendben..." Utána kimentünk az
űrrepülőtérre. Ilyenkor sorfal áll a busz és az épület között. Mindenki, aki
abban a pillanatban ott van azon a területen, ott hagyja a munkáját, és megpróbál
odajönni, hiszen az űrhajósok készülnek a startra. Mindenki mosolyog, mindenki
hozzád szeretne érni, szeretne veled kezet fogni. Akkor ott, mintha az emberi
gyarlóságok is teljesen megszűnnének. Egy dologra összpontosít mindenki – én
legalábbis így éreztem, és így éltem át. Arra, hogy két ember elindul a
világűrbe, és ez a két ember csak jót vigyen magával oda föl, egy olyan ismeretlen
közegbe, ahol gyakorlatilag emberek nincsenek. A buszban már csak öten voltunk:
Kubaszov, aztán a felkészítő orvos-csapat vezetője: Ványa bácsi, és két űrhajós
kollégánk, akik egy héttel utánunk próbáltak ki egy új űrhajótípust. Ők eleve a
legjobb barátaink voltak. Végig kísértek az utolsó méterekig, ameddig csak
jöhettek. Mi pedig, amikor 8 nap múlva visszajöttünk a világűrből, őket
kísértük ki. Fontos ilyenkor a szoros családi, baráti összetartozás érzése.
Nos, a buszból kiszállva, odasétáltunk a rakétához. Miután fölöltöztettek minket
a szkafanderbe, fölmentünk a liften. Sok liften ültem már sok kontinensen, de ez most
más volt, ez az űrhajókabin ajtajához vitt.
– Az ugyanaz a kabin volt, mint amiben most itt ülünk, és amivel te a Földre is
visszajöttél?
– Igen, ugyanaz.
– Ez nem semmi. De hát ennek a külső burkolata totálisan szét van égve!
– A Földre való visszajövetelkor égett szét, ezt majd elmondom, ha odaérünk.
Tehát elérkezett a beszállás pillanata. Mondom Kubaszovnak: "Parancsolj!" Erre ő
azt mondja: "Tudod, hogy neked kell először beszállni." Mondom neki: "Tudom, de
tudod, hogy te vagy az idősebb, úgyhogy mégiscsak parancsolj!" Azt hiszem ez egy kis
feszültségoldás volt a részemről. Ványa bácsi megölelt minket még egyszer, és
beszálltam, természetesen elsőnek. Azt mondja Valerij: "Ez az a pillanat, ahonnan
már nincs visszaút?" Akkor már érezni lehetett ennek az óriási szerkezetnek a
vibrálását. Mikor a Csillagvárosban készültünk, mindig mi csuktuk be magunkra az
ajtót, illetve Kubaszov, mert ő volt a parancsnok. Most kívülről zárták be.
Iszonyú érzés volt. Tudod, mi a Földön minden pillanatot, minden tevékenységet
másodpercre pontosan kidolgoztunk különböző szimulátorokban, tudtuk, hogy mi után
mi jön. Ha ebben az automatizmusig begyakorlott tevékenységi sorrendben akár egy kicsi
változás is történik, akkor az ember hirtelen megijed. Ezért volt ez egy kemény
pillanat. Aztán a kabinban a friss festék szaga, a kidolgozás, ez mind–mind eltért a
lentitől. Méretét tekintve minden ugyanaz, de valahogy mégis más, hiszen ez az
urkabin most valóban a világűrbe visz. Közben kezdik feltölteni a rakétát friss
adalékokkal, ennek is érzed már a szagát. Aztán az egész szerkezet egyre
őrültebben mozog és mocorog alattad.
– Mitől?
– Sok olyan turbó alkatrész működik, szivattyúk és egyebek, amelyek – mivel
fémszerkezetről van szó – végigviszik a vibrálást. Egy hosszú építmény
tetején ülsz, be vagy szíjazva, és még is mozog az egész kabin. Az irányító
központból az űrhajósokat a start előtti percekben állandóan beszéltetik. Ez két
dolog miatt is nagyon jó. Egyrészt meggyőződnek arról, hogy a fönti műszerek,
amelyek a fedélzeten találhatók, ugyanazokat a paramétereket, állásokat mutatják-e,
mint a lentiek. A másik jó oldala a dolognak pedig az, hogy így állandóan le vagy
kötve, és semmi időd nem marad a rossz gondolatokra vagy a lelkizésre.
– Valamilyen hivatalos vagy nem hivatalos végrendeletet azért készítettél?
– Egy levelet azért megírtam...
– Miről szólt?
– Arról, hogy mire kérem a feleségemet, hogy mire vigyázzon, hogyan nevelje a
kislányunkat, Aidát, aki akkor volt másfél éves. Szóval ilyesmiről. Tehát Valerij
és én beszíjazva ott ülünk az indulásra kész kabinban. Ez a pillanat az, amikor
bejelentjük hivatalosan a világnak – onnan a kabinból –, hogy készen állunk az
űrrepülésre. Ezek már feszült pillanatok voltak. Az utolsó pár percben már nem
nagyon beszélgetnek velünk, csak muzsikát játszanak a hangszóróba.
– Milyen muzsikát?
– Jean Michael Jarre-t.
– Ez tényleg olyan, mint az űrzene.
– Igen, nagyon szeretik az űrhajó-sok is. Ezután egyszer csak beindították a
hajtóműveket. Ekkor valami bődületes energia szabadul fel valahol alattad, a mélyben.
Ez olyan, mint amikor a lóversenyen a ló már ki akar ugrani, tudja, hogy már indulnia
kell, de még néhány másodpercre visszafogják. Egyszer csak elindultunk.
– Milyen érzés az indulás pillanata?
– Az első tizedmásodpercekben nem is érzékeled, hogy mi történt. Annyira
illeg-billeg, hogy úgy érzed, hogy ledől az egész. Olyasmi érzés, mint amikor
biciklizni tanultál, még állsz, még fogják alattad a biciklit, és akkor hirtelen
elengedik, hogy na, most tekerd. De mivel az első pillanatokban még nincs sebességed,
azt érzed, hogy nyomban eldőlsz, vagy jobbra, vagy balra. De mondom, ez csak néhány
tizedmásodpercig tart, mert aztán fantasztikusan felgyorsul az urhajó. Két-három
másodperc alatt átlépi a hangsebességet.
– A maga 340 tonnájával együtt?
– Pontosan. A 340 tonnából 320 tiszta üzemanyag. Ezt a mi rakétánk 9 perc
alatt használta fel. Ha ezt visszaosztod, akkor ez azt jelenti, hogy egy másodperc alatt
kb. féltonna üzemanyagot kellett elégetnie.
– Hány perc múlva kerültetek a kozmoszba?
– Éjjel fél tizenkettőkor startoltunk, a Föld forgott alattunk nyugatról
keletre, és mi is abba az irányba haladtunk. Tehát amellett, hogy folyamatosan
emelkedett a magasságunk, mindig keletebbre kerültünk. Ez azt jelentette, hogy a
starttól számított 9 perc 20 másodpercen belül 240 kilométer magasra kerültünk. A
kozmoszban is van éjszaka és van nappal. Csakhogy a kozmikus éjszakában valóban
koromsötét van, nem úgy, mint a földiben. Mi az éjszakába repültünk bele, és
egyszer csak – szinte egy szempillantás alatt – a Nap a maga teljességében
elárasztotta fénnyel a kabinunkat. Csodálatos volt. Ekkor hirtelen elkezdődött a
súlytalanság is, amely érzés, állapot tulajdonképpen semmilyen földi dologhoz nem
hasonlítható. Minden ott úszkált előttünk ebben a kis kabinban, amit nem tudtunk
lekötni. Tehát sikerült minket a pályára fölvinni. Ekkor már az irányító
központtal sem tartottuk a kapcsolatot. Minden rendben van, Valerij megszorította a
kezemet, oké, fönt vagyunk. Visszanéztem a Földre. Csodálatos színekben pompázott
minden. Ekkor távolodott el tőlünk a keleti kontinens, pár pillanat múlva már az
óceán fölött voltunk. Japánt, a Kurír-szigeteket lehetett éppen látni. Elkezdtük
– most már kozmikus sebességgel – a Föld körüli repülést.
Másfél óra alatt kerülte meg az űrhajónk a Földet. Mi ekkor 240 km-re, az
űrállomás pedig 340 km-re volt. A szintkülönbség koordinálására és az
összekapcsolódásra egy nap állt rendelkezésünkre.
– Hogyan történik ez?
– Ez egy nagyon izgalmas és nagyon veszélyes manőver, merthogy teljesen le kell
lassítanunk. Ugyanezt le lehet modellezni. Megy két autó. Az egyik előtted megy 10
km-rel és pontosan 100 km-es sebességgel. Neked a másik kocsival utol kell érned,
mellé kell menned, majd mellette kell haladnod úgy, hogy szépen át tudjál szállni
egyik autóból a másikba. Az autók Földhöz viszonyított sebessége hiába 100 km/h,
mert az egymáshoz viszonyított sebességük akár nulla is lehet. Akkor fogod magad, és
szépen átszállsz.
– A kabinon belül egyébként milyen ilyenkor az atmoszféra?
– A földi atmoszférának megfelelő levegő van, de a szkafanderből is, mikor
rajtad van, tiszta oxigént kapsz. A kabinban nem lenne semmi probléma szkafander
nélkül sem, de bármelyik pillanatban történhet valami, ezért így biztonságosabb.
– Mintha említetted volna, hogy Kubaszov életét is valamilyen módon ez mentette
meg.
– Ez egy tragikus baleset volt. Az történt pontosan, hogy három űrhajós
kolléga fölment az űrbe, és holtan jöttek vissza. Ők szkafander nélkül repültek.
Annyira biztosnak vélték a szovjet konstruktőrök azt a típusú hajót, hogy
egyszerűen nem volt ott szkafander. Egy speciális melegítőben – tulajdonképpen egy
joggingban – utaztak. Egy tíz milliméter átmérőj? furat gyakorlatilag
meghibásodott, és az a levegő, ami az űrkabinban volt, néhány másodperc alatt
kiszaladt a kozmoszba. Az űrhajósok néhány pillanat alatt megfulladtak. Na most,
eredetileg az első számú jelölt Valerij Kubaszov lett volna, de a beszállás előtti
pillanatban az orvos valamit hallott a tüdejében, tehát nem repülhetett. Így maradt
életben.
– Mit jelent az, hogy kiszaladt a kozmoszba? A kozmoszban nincsen levegő? Akkor mi
van ott?
– Ott semmi sincs, illetve hát a nagy semmi van.
– Mi az, hogy semmi. Hát valaminek csak kell lennie? A semmi is áll valamiből.
Nem?
– Hát pont ez az, hogy nem. Ott vákuum van, tehát semmi sincs. Illetve van olyan
kozmikus szennyeződés, amit az ember már felvitt egyszer – meghibásodott
űrhajó-alkatrészek, harapófogó, fényképezőgép. Tehát, amit az űrállomásokon
dolgozó srácok kiejtenek a kezükből.
– Most viccelsz velem Berci?
– Dehogyis, egyáltalán nem.
– Ezek szerint az is elképzelhető, hogy kinézel a kabinból, és egyszer csak
elrepül melletted egy fényképezőgép? És esetleg még le is előz?
– Ez így nem valószínű. Ezek önálló testként lebegnek önálló pályán.
– Ez a fényképezőgép dolog nekem nagyon tetszik. Akkor az nem is lehetséges,
hogy egy fényképezőgép, vagy pláne egy kalapács összeütközzön egy űrkabinnal?
– Szerencsére ilyen még nem volt, de bármely tárgy, például egy harapófogó,
ha képes lenne ütközni egy űrállomással, az a hermetikusságát azonnal
elveszítené. Óriási lukat képes ütni rajta.
– Említetted, hogy a kabinotok is megégett.
– Tudod, ahogy közeledünk a Földhöz, úgy sűrűsödik az atmoszféra. Olyan
óriási sebességgel jöttünk, hogy az ablakon kinézve azt láttuk, hogy kis
lángnyelvek vannak a kabin külső részein. Pár másodperc múlva az egész kabin
lángolt kívülről. Az ablakon már ki sem láttunk, mert az üveg kívülről teljesen
bekormozódott. A műszerek szerint kb. 2000 C-on égett és izzott a kabin.
– Bent akkor hány fok lehetett?
– Kb. 40 fok volt akkor. Az volt a kellemetlen, hogy a szkafanderben nem tudtuk az
izzadságot letörölni. Magával a hőséggel nem nagyon törődtünk. Ekkor még bőven
a hangsebbesség fölött repültünk. Miután kb. 10 km-re megközelítettük a Földet,
kinyílt a főernyő első része, majd pár másodperc múlva a főrésze, ami kb. 1000
négyzetméteres. Ez nagyon lecsökkentette az űrkabin sebességét, így megszűnt a
lángolás. Ugyanúgy, mint a repülőnél, az űrhajónál is a két legveszélyesebb
manőver a fel- és leszállás. A konkrét földre érkezéssel nálunk is hiba
történt. Az űrkabin hátsó részén olyan kis szerkezetek vannak, amelyek, ha jól
működnek, annyira lelassítják a kabint, hogy úgy ér földet, az űrhajósok nem is
érzik. Nálunk ez nem így történt. Az űrrepülés történetében mi voltunk az
egyedüliek, akik olyan gyorsasággal csapódtunk a sivatagba, mintha a nyolcadik
emeletről leugranánk. A periszkópos "székek" megmentették az életünket.
– Ezek, amikben most itt ülünk?
– Igen pontosan. Különben nagyon furcsa most, 18 év után a kabinban lenni.
– Mióta a sivatagban kiszálltál a kabinból, most ülsz bele először?
– Meg kell, hogy mondjam, még soha, egy újságíró kedvéért sem voltam
hajlandó erre a "játékra". De most valahogy..., nem is tudom miért. Na de hadd
fejezzem be! A detonáció óriási volt, azt hittük, valami katasztrófa történt.
Pontosan odaérkeztünk, ahová tervezve volt, talán 50 km-rel arrébb. A helikopterek, a
mentők, a fogadócsoport perceken belül ott volt. A kabin kívülről még iszonyú
forró volt, emiatt egy jó negyed óráig még nem tudták kinyitni. Sőt, még azt sem
tudták, túléltük-e a detonációt. Hála Istennek, az ijedelmen kívül a hajunk
szála sem görbült. Sikerült! Mellesleg az űrállomáson a tudományos méréseket és
az orvosi-biológiai vizsgálatokat is maradéktalanul megtudtuk csinálni. Fantasztikus
volt az utazás, és csodálatos, csodával határos a megérkezés. Miután kiszálltunk,
egy krétával, amit az űrbe is magammal vittem, a kabin oldalára ezt a két szót
írtam: hála és köszönet.
1998. 07. 25. (II/30)
