Kereső toggle

Érdemes volt küzdeni

Beszélgetés Egerszegi Krisztinával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



"A szeretet, amit az emberektől folyamatosan kaptam, szintén hozzájárult a
sikereimhez" Fotó: Korbely Attila

– Veresegyházán vagyunk, a Pharmavit Rt. gyönyörűen felépített
központjában. Bármerre megyünk a cég területén, mindenki fülig érő szájjal
köszön és köszönt minket. Én úgy érzem, Kriszta, hogy ez az őszinte szeretet, ami
itt feléd árad, nem a sokszoros olimpiai és világbajnoknak szól, hanem egy 23 éves
kollegának, akinek a szeme mindig nevetésre áll, aki hihetetlenül kedves és szerény,
akiből árad a kiegyensúlyozottság, és aki még ráadásul – mint hab a tortán –
a Pharmavit hírnevét is "fényesíti". Úgy tűnik, mintha megtaláltál volna
valamit.

– Erre most nagyon ráéreztél. Én az Atlantai Olimpiára úgy mentem ki, hogy
utána végleg abbahagyom az úszást, bárhogy szerepelek is. Akkor már nagyon bennem
volt, hogy váltanom kell. Az úszásból nem lehet hosszútávon megélni, és minél
később vált az ember, annál nehezebb megtalálni és megszokni az "újat".

– De te olimpiai bajnok lettél Atlantában is, kétszáz háton.

– Ennek még külön is örültem. Egészen más dolog a csúcson, a legjobb helyzetben
abbahagyni valamit, mint amikor már leszállóágban van az ember – így valahogy más
az "íze" a váltásnak. Nem is a világ előtt, a világ miatt, hanem önmagam miatt.
Sőt, én már az 1994-es római világbajnokság után abba akartam hagyni. Tudod, én
úgy vagyok vele, hogy ha valaki csinál valamit, azt akkor tudja jól és eredményesen
csinálni, ha szeretetből és szívvel-lélekkel csinálja. Nekem pedig az 1993-94-es
felkészülési időszak már kezdett kicsit terhessé válni. Lejártam én az uszodába,
megcsináltam az edzéseket, de nem voltam ott a teljes lényemmel. A világbajnokság
ennek megfelelően is sikerült: második helyen végeztem kétszáz háton.

– És ez akkora katasztrófa?

– Végül is nem, mert ilyen felkészülés mellett nem számíthattam másra. Akkor
lepődtem volna meg, ha ebből aranyérem lesz. Ebben a helyzetben inkább az volt a rossz
számomra, hogy egy ilyen sikeres pályafutást így zárjak le. Ezért aztán adtam
magamnak még két évet, hogy bizonyítsak önmagamnak.

– Valamiből a világon másodiknak lenni, ez azért nem annyira rossz helyzet. Nem
dramatizálod túl a dolgot?


– Nézd, én az 1988-as szöuli olimpia óta – s ezt egyáltalán nem
nagyképűségből mondom – bárhol elindultam, mindent megnyertem. Tizenhét
aranyérmem van. Ez volt az első ezüst. Ilyen értelemben számomra igenis kudarc volt a
római világbajnokság. Egy sportoló életében benne van a siker és a vereség is. Aki
nem él át kudarcot – vagyis inkább meghátrál a kihívás elől és nem indul –,
nem igazán sportoló.



Egerszegi Krisztina és Tihanyi Péter. "És lássam magamat győztesként" Fotó:
Korbely Attila

– Tehát úgy döntöttél, hogy abbahagyod életednek ezt a több mint tíz
évig tartó, világviszonylatban is legendaszámba menő korszakát. Milyen érzés volt
ezután újra uszodában lenni, mit éreztél, amikor vízbe ugrottál?

– Atlanta után nagyon sokáig nem mertem lemenni az uszodába. Attól féltem,
amit más élsportolóktól és világbajnokoktól hallottam, hogy abbahagyják és aztán
őrülten kezd hiányozni nekik. És hogy el tudok-e kezdeni egy másik életet anélkül,
hogy állandóan visszavágynék és nosztalgiáznék. Vannak emberek, akik már csak az
emlékeikből élnek – én nem szeretnék közéjük tartozni. Végül aztán
novemberben lementem, és történt valami, ami mindent csodálatossá és könynyűvé
tett. Ott álltam a medence szélén, és hirtelen minden, az egész közeg teljesen
idegennek tűnt. Lent voltak a többiek, úsztak, és azt éreztem, mint amikor egy
kívülálló lemegy az uszodába és látja, hogy pár ember edz. Semmi olyan nem volt,
ami egy kicsit is megdobogtatta volna a szívemet. Hála Istennek, ez azóta is így van.
Mintha a szívem, agyam, a sejtjeim egyszerűen tudomásul vették volna az
elhatározásomat, és aszerint kezdtek volna érezni és viselkedni.

– Atlantával kapcsolatban még valami érdekelne. Ugyebár ez volt az utolsó
kétszáz méter, amit élesben úsztál. Mondjuk, hogy a verseny utolsó 25 méterénél
vagyunk: egy fantasztikus karrier utolsó másodpercei. Mire gondoltál?


– A vízben az utolsó percekben legtöbbször annak az öröme volt bennem, hogy jaj de
jó, már csak ez az 50 méter van, már csak ez az utolsó 25 méter van, utána jön a
nyaralás. Semmilyen nagy világmegváltó gondolat vagy érzés nem volt bennem.
Atlantában ez azzal a furcsa érzéssel egészült ki, ami valahogy így írható le:
"hát ennyi volt, és akkor most tényleg vége, tulajdonképpen nagyon szép volt –
Kriszta, biztos, hogy jól döntöttél?"

– Kriszta biztos, hogy jól döntöttél?

– Biztos, biztos.

– Mik azok a dolgok, vagy kik azok a személyek, akik besegítettek ebbe a
karriertörténetbe? Másképpen fogalmazva: mondd el a győzelmi "recepted"
legfontosabb "fűszereit"!

– Azt hiszem, a legfontosabb a család támogatása, hogy a család az ember
mögött álljon. Én hat-hét éves koromban kezdtem el úszni, és 13 éves voltam,
amikor Szöulban először olimpiai bajnok lettem. A szüleim soha nem kényszerítettek
arra, hogy ússzak, mindig magamtól csináltam. Azért jártam le úszni, mert szerettem,
és jól éreztem magam a vízben. Sok olyan szülőt láttam, akik mindenképpen azt
akarták, hogy a gyerekükből nagy versenyző legyen, és közben úgy kellett vízbe
kényszeríteni a gyereket. Ezekből ugye nem lett semmi, mert eleve megutáltatták
velük az egészet. Az is fontos volt, hogy anyu vagy a nővérem ott ültek minden
edzésemen. Semmit nem csináltak, semmibe nem szóltak bele, csak ott ültek. De ez a
"csak" borzasztóan fontos volt. Így még jobban éreztem a támogatásukat, a
segítségüket, és főleg a szeretetüket. Aztán számomra a másik legfontosabb dolog
az volt, hogy az edzőmmel jó és nagyon harmonikus kapcsolatban legyek. Laci bá –
Kiss László – nagyszer? ember és csodálatos edző. Úgy érzem, ahhoz hogy egy
edző és egy versenyző igazán együtt tudjanak működni az kell, hogy maximálisan
megértsék egymást, tiszteljék egymást – és talán a legfontosabb, hogy higgyenek
egymásban. Körülbelül háromszor történt meg a pályafutásom alatt – főleg az
alapozás időszakában, ami elég fárasztó és unalmas – hogy úgy éreztem, nincs
kedvem tovább csinálni, abbahagyom. Akkor mindig azt mondta anyukám, jó akkor menj oda
az edződhöz, és mondd meg neki. Odamentem, s erre ő azt mondta, jó, jó de azért ezt
még gondoljuk át, üljünk le és beszéljük meg. Két-két és fél órát
beszélgettünk, és mire felálltam, mindig meggondoltam magam. Aztán az is nagyon
fontos, hogy az embernek legyen egy konkrét célja. És ha ezt pontosan megfogalmazza,
sőt, ha ezt a célt szinte filmszerűen látja megvalósulni, nagyon sok mindent fel tud
áldozni az életéből. Akkor nem kérdés, hogy miért megyek le reggel háromnegyed
hatra, és miért vagyok ott még este fél hétkor is. Biztos vagyok abban is, hogy a
szeretet, amit az emberektől folyamatosan kaptam, szintén hozzájárult a sikereimhez.

– Hogyan, vagy milyen módon tudott benned a szeretet a sikereidet elősegítő
erővé transzformálódni? Érthetően kérdeztem?


– Persze, teljesen értem. Mondjuk a versenyek után megyek az utcán és
megszólítanak, és azt mondják: gratulálunk... csak így tovább... nagyszerűen
úsztál.... és megszorítják a kezem. Meg a sok kedves köszönő, gratuláló levél.
Ezek abban segítenek nagyon-nagyon, hogy amikor ugye el kell kezdeni megint az
alapozást, vagy amikor padlón vagyok, akkor eszembe jut, hogy tulajdonképpen nem
magamért csinálom, hanem vannak még sok ezren vagy sok tízezren akiknek ezzel örömet
szerzek, akik számítanak rám, akik drukkolnak nekem, sőt, van aki imádkozik értem.

– Te hívő vagy?

– Hiszek Istenben. Mondjuk, nem vagyok egy nagy templomba járó, misére sem nagyon
járok, de hiszem, hogy Ő létezik, hogy figyel, irányít és meghallgat minket. Tudod,
ami jó dolog történik velem, azt én mindig meg szoktam köszönni Istennek. Nem
tudom... mondjam... vagy ne mondjam...

– Nem tudom mit, de szerintem mondjad.

– Szóval...én minden versenyem előtt imádkozni szoktam.

– Mit jelent ez egész konkrétan?

– Hátúszásnál úgy van, hogy vízből, a rajtkőtől indulunk. Amikor azt mondják:
"Elkészülni", én mindig ezt a rövid imát mondom el: "Drága Istenem, segíts a
versenyen, segíts a győzelemben". Utána jön a síp, és elindulunk.

– És hogy érzed legbelül, Isten ezt meghallja, vagyis meghallgatja?

– Igen, így érzem.

– Ezek szerint valamilyen módon a győzelmeid az imáidra való válaszként is
értelmezhetők?


– Ezt így nem merném mondani, de lehetséges, hogy köze van hozzá.

– Egy egész éven át készültél egy versenyre, ami körülbelül két perc alatt
lejátszódott. De volt, amikor csak fél percig tartott, mondjuk egy nagyon rövid
távnál. Volt-e valamilyen technikád arra, hogy abban az egyetlen percben mindent
tökéletesen kihozzál magadból?


– A verseny előtt egy-két hónappal el kellett kezdenem pszichikailag is felkészülni
a versenyre. Tehát elkezdtem gondolatban leúszni az adott versenyszámot, hogy minden
apró részlet rögzüljön az agyamban. Ez nagyban meghatározza azt, hogy az adott táv
hogy sikerül. Van aztán még egy fontos belső tényező – ebben Darnyi segített
nekem sokat. Mindig elkísért a rajtkőig, és mindenféle kedves, jópofa dologról
beszélt velem, csak azért, hogy ne a stressz, az izgalom uraljon, hanem a biztonság, a
nyugalom, az öröm. És lássam magamat győztesként. Ez nagyon fontos volt.

– Egyszer azt nyilatkoztad, hogy Darnyi Tamás a példaképed.

– Akkor lett a példaképem, amikor megismertem mint embert – mikor láttam, hogyan
áll hozzá a munkához. Pontosan tudja, melyik az az időszak, amikor lazítani lehet,
és melyik az, amikor keményen oda kell állni és hajtani kell. Egyszer sem láttam még
nyafogni. Tamás előtt Hargitay Andris is példaképem volt. Ő is nagyon jófej. Milyen
érdekes, hogy akit példaképnek választ az ember, ahhoz elkezd egy kicsit hasonlítani!
Mikor Hargitay állatorvos lett, eldöntöttem, hogy én is állatorvos leszek. Az
állatokat nagyon szerettem, a vért már nem annyira, úgyhogy egy idő után lemondtam
erről a tervemről.

– Akkor most mondj valamit arról a tervedről, amiről viszont abszolút nem
mondtál le, amivel tulajdonképpen a beszélgetést is kezdtük.


– A közeljövő terve és a célja nálam – ami a munkámmal és a magánéletemmel
is összefügg – a család. A mai világban nagyon széthúznak a családok.
Összeházasodnak, elválnak, a gyerekeket meg elfelejtik nevelni. Nekünk nagyon jó
családunk volt, a mai napig is jó, szeretjük egymást. Én egy ugyanilyet szeretnék.
Annál jobb dolog nincs, mint mikor az ember mögött ott állnak a szerettei, a gyerekei.
Akkor azonnal megvan a cél, amiért bármit is csinál az ember. Így minden nehézséget
le tud győzni, mert hirtelen eszébe jut a kisfia, a kislánya, vagy a párja. A
nővéremnek született februárban egy kisfia, nagyon aranyos. Alig sír, nagyon boldog
kisbaba, érzi, hogy mindenki szereti, érzi, hogy őt nagyon várták. Vannak anyák,
akik nem maradnak otthon a gyerekkel, akit így a nagymama vagy egy babysitter nevel –
ami szerintem meg is látszik rajta. Az ember megérzi, tudja, hogy mikor van abban az
időszakban vagy korban, amikor felelősséget tud vállalni egy kis emberért. Szóval
életem következő időszakában mint feleség és mint anya is szeretnék akkora
sikereket elérni, mint az úszásban. Ezt nagyon komolyan gondolom.

– Tulajdonképpen mi most miért Veresegyházán beszélgetünk?

– A Pharmavit már kezdő úszóként szponzorált engem, én pedig reklámoztam az
egyik szuper terméküket, a Plusssz pezsgőtablettát. Kapcsolatunk azóta is tart. Pár
évvel ezelőtt dr. Somody Imre, a Pharmavit Rt. vezérigazgatója kitalált egy
csodálatos programot, az Életre való Plusssz program címmel, amely tíz-tizenkét
éves gyerekeknek szól. Ez egy olyan munka, ami teljesen összhangban van az én
személyiségemmel, gyermekek iránti szeretetemmel, családról alkotott
elképzeléseimmel és terveimmel is, ezért örömmel csinálom, a cég egyik
alkalmazottjaként.

– Kriszta, tudod, hogy van Hódmezővásárhelyen egy tehetséges kislány, aki
téged látva kezdett el úszni, és mióta a példaképe vagy, sorra nyeri a
korosztályos versenyeket?


– Igen, hallottam róla, de személyesen még nem találkoztunk. Megható dolog, nagyon
jó érzés, mert ha ilyeneket hall az ember, még jobban megbizonyosodik arról, hogy
érdemes volt küzdeni, csinálni, mert olyasmit tudott felmutatni, ami másoknak is
jelent valamit.

Olvasson tovább: