Kereső toggle

Két centivel a föld fölött élni

Beszélgetés Demjén Ferenccel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



Demjén Ferenc, "Rózsi". "Én a legnagyobb koncerteket is, ahol több tízezer
ember van, úgy csinálom, hogy az ne múljon el"

– Rózsi, te ötszáz éve a pálya csúcsán vagy...

– Hogy hány száz éve, nem is tudom pontosan...

– Mikor én kissrác voltam, te már akkor is ,,a Demjén" voltál, és egy
pillanatra sem kerültél a pálya szélére. Az elmúlt években, évtizedekben sokszor
– szinte a semmiből – hirtelen feltűntek mindenfajta előadók, zenekarok, kétszer
rájuk sütött a nap, aztán eltűntek a süllyesztőbe. Divatok, stílusok jöttek-
mentek, de te változatlanul maradtál az, aki vagy. Nem lovagoltál meg egyetlen
hullámot sem, nem hajtottál végre ,,átmaszkírozási" bravúrokat sem.


– Úgy látom, hogy a világ ezen részének, ahol élünk, nagy hibája, hogy mindig
utánozni akar valamit, vagy valakit. Ha egy nyugati zenekar csinál valami jót és
sikeres lesz, akkor Magyarországon rögtön hárman ráugranak és utánozni
próbálják. Én olyan kategóriába tartozom, hogy engem nem tudnak lekoppintani. Látom
ezeket a gyerekeket, ahogy szétugrálják, szétdrogozzák magukat a színpadon, látom,
ahogy szétmossák az agyukat és tönkreteszik az életüket. Én egészen másról és
másért énekelek. Megpróbálok olyan zenét és szövegeket írni, hogy a
kisiskolástól a nagymamáig mindenkinek adjon valamit, szóljon hozzájuk.

– Ahogy én láttalak színpadon, soha nem diktálsz erőszakosan senkire semmit: se
ízlést, se stílust, se "mondanivalót", csak egyszerűen és természetesen ott
vagy. Én erre a "csakra" lennék kíváncsi. Vagy hogy is kérdezzem másképp...?

– Hogy mi a titkom?

– Nem szeretem ezt a szót, de... igen, valami ilyesmire gondolok.

– Egyrészt nincs titkom, másrészt meg ez abszolút olyan dolog, amit nem szokott
elmondani az ember.

– Pedig pontosan ez érdekelne.

– Hát... nézd... én nem vagyok író és sokszor meglepve tapasztalom, hogy a
szövegeim milyen tisztára, őszintére, és mégis milyen hatásosra sikerednek. Ezek
sokszor úgy jönnek, mintha berepülnének a fejembe. Könnyűzene ide vagy oda, egy jó
zenét és jó szöveget összehozni nem olyan könnyű. Elég kemény éjszakákat élek
meg, mikor ez az egész bennem kavarog. Emellett nekem mindig van egy olyan érzésem,
hogy ezt nem én csinálom.

– Ezt hogy érted?

– Tudod az életformám, az életstílusom alapján nem lehet azt mondani rám, hogy
hívő vagyok, de én mégis erősen hiszek Istenben. Nem tudom, hogy egész pontosan ki
is ő, milyen ő, milyen formában létezik, de hogy van bennem egy darab belőle, az
egészen biztos. Nagyon sok gondolatot, belső érzéseket, információt kapok tőle. Ez
lehet, hogy kicsit túlzásnak tűnik számodra, de így van. Nem lehetek tehetséges
anélkül, hogy valaki ne adta volna nekem, ugyanakkor, mondom, nem úgy élek, mint egy
hívő. De bízom abban, hogy aki eddig segített, ezután is segíteni fog. Hát... ez
van.

Az elmúlt ötven év alatt megtanultam, hogy minden megtartott harag rosszat tesz, és
semmiben nem segít, csak elválaszt. Ez egy olyan dolog, amire nagyon lassan jöttem rá.
Soha többet nem akarok haragban lenni senkivel. A koncertjeimen is az embereket
feloldani, öszzehozni, kibékíteni szeretném egymással és önmagukkal is. Talán
ettől is van az, hogy minden fajta, féle – és minden generációhoz tartozó –
ember talál bennem valamit önmagából.

A másik, amit nagyon fontos tudni ebben a m?fajban, az az, hogy – amit talán az
öregebbek még tudnak – ha sok emberhez akarsz szólni, nem szabad túlságosan
elemelkedned a földtől. Ha nagyon a föld alá mész, az sem jó, de ha méterekkel a
föld fölé, az sem. Én azt mondom, hogy két centivel a föld fölött, ott még "el
tudnak kapni". Ez a populáris pop m?faj. Két centivel a föld fölött. Az soha nem
jó, ha mindig két lábbal a földön állsz, és hidegen és szárazon a jelen
problémáit boncolgatod. Kell egy kis költészet, egy kis reménység, egy kis jövő
felé tekintés. Ez az a két centi.

– Ez a hasonlat telitalálat.

– Sőt élni és létezni is két centivel a föld fölött kell.

– Megdöbbentően pontosan és költőien fogalmazol. Tulajdonképpen te hány éves
vagy?


– Ötvenkettő. De nem a kor számít. A kor akkor is kevés lesz, ha kilencvenkettő
leszek. Sajnos ezt úgy osztották be, hogy nem elég semmire. Se arra, hogy hosszan jól
érezd magad, se arra, hogy igazából megtanulj valamit, se arra, hogy megértsd a
dolgokat. Arra talán jó, hogy keresgéld az igazságot. Hetven, nyolcvan év az átlag.
De lehetséges, hogy én ezt megduplázom...

– Hogyhogy?

– Tudod én kicsit az álmok világába tolódott, romantikus zenész vagyok, aki nagyon
szeret élni. Azért mondom, hogy romantikus, mert az álmodozók mind azok. Világ
életemben az volt mindig is a legnagyobb hajtóerőm, hogy szerettem és szeretem az
életet. Most ez nem azt jelenti, hogy nagykanállal falom – mint pár tíz évvel
ezelőtt –, csak annyira, amennyire megillet. Erről nem mondok le, még mások
kedvéért sem. Tudniilik, ez az, ami életben tart. Ez megint csak egy hitbéli valami,
nem? Istentől nem azért kaptuk ezt a csodálatos, gyönyör? életet, hogy ne
használjuk azt?

– Te boldog ember vagy?

– Vannak pillanataim, mikor azt mondom, ezért érdemes volt megszületni. Ilyen
pillanatok mindennap vannak – naponta négy-öt. Tehát mindennap négy-öt perc
boldogság. Nem rossz arány. Szóval hivatalosan nem mondhatnám, hogy nem vagyok boldog.
Sikeres vagyok minden szempontból. A napi próbák és a koncertek – ez is
boldogság... Illetve... ezeket inkább mind... sikernek mondanám. Az igazi boldogság,
az valami más. Egyfajta nyugodt létezés...

– Próbáld megfogalmazni.

– A boldogság nem a siker, nem a nagyság, nem a hírnév, és nem is a pénz körül
van. Persze ez mind-mind jó dolog, de mégsem ez az igazi boldogság. Tudod, mikor a
zajos napok és koncertek után otthon vidéken kifekszem a függőágyba, hallom a lovaim
horkantását, nézem a csillagokat, a feleségem alszik, vagy mellettem ül, és egyszer
csak rádöbbenek arra, hogy hol a helyem a világban, és rádöbbenek arra, hogy jó
helyen vagyok. Ez a boldogság. Érzem, hogy a világ közepe éppen ott van, ahol éppen
én vagyok, ahová Isten helyezett, és akkor egyszercsak jól érzem magam, boldog
vagyok.

– Említetted, hogy több évtizedes kemény munkádba tellett, amíg ezt a fajta
szabad vidéki életet – ház, park, lovak stb. – megteremtetted magadnak.


– Itt nem pár évtizedes kemény munkáról van szó. Magához az élethez kell a
munka, ameddig vagy, ameddig létezel, az mindig kemény lesz. Nem is főleg a munka
része a kemény, hanem a dolgok megteremtése, a folyamatos végrehajtás. Végig
teljesítened kell ahhoz, hogy ne essél ki sehonnan. Ha már annyira kérdeztél a
boldogságról, hadd mondjak még valamit.

– Persze, parancsolj.

– Ahogy én élek, az a szabadság megélésének is egy sajátos formája, ami szintén
boldogságot ad a számomra. A fiatalok lehet, hogy nem értik ezt pontosan, hiszen most
akkor mehetnek nyugatra, amikor csak akarnak. Én a háromnegyed életemet úgy éltem le,
hogy csak álmodtam arról, ami kint van. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ami kint
van, nekem az sem felel meg. Nekem sokkal jobb itthon lenni, de azzal a tudattal, hogy
bármikor kinyithatom az ajtót, és kirepülhetek.

Ez a legfontosabb. Számomra a boldogság nem működik szabadság nélkül. Na most, ha a
szabadság mellé társul még a szerelem, a szeretet, ilyenkor érzem azt, hogy
fantasztikus dolog élni. Azért ne gondold, hogy én egy szent vagyok. Régen sokat
ábrándoztam arról, hogy ki kéne mennem. Abban az időben minden normális, őszinte
emberben – aki akart is valamit az életével kezdeni – ez felmerült. Akiben nem, az
szinte gyanús volt. Nem is az önmegvalósítás miatt, hanem amiatt, mert egyszerűen
nem tudtam az elvtársakra ránézni. De ezt azért sem tettem meg, mert a zenélést már
akkor is a hivatásomnak tekintettem. Már akkor is több ezren jártak a koncertjeimre,
drukkoltak nekem, szerettek. És ha érzed, hogy szeretnek, elég furcsa, elég önző
dolog lenne elhúzni innen a csíkot.

– Neked amerikai feleséged van, ugye?

– Nyolcvankilencben voltam kint Amerikában kicsit hosszabb időre, ott ismertem meg
Rebekát. Annyi mindent tanultam tőle az optimizmusról, a hitről, a dolgokhoz való
pozitív hozzáállásról. Azt is Rebekától tanultam, hogy nem arra kell mindig
gondolni, ami velünk a múltban történt, hanem a jövőre. Napról-napra, mint a
fogaskerék. Így lehet előre haladni. Most leszünk tízéves házasok.

– Szerelmes vagy?

– Persze, hogyne.

– Nagyon érzelemdúsak és katartikusak a szerelmes nótáid.

– Szükségem van ezekre a dalokra, mert szeretek élni.

– Mondd, hogyan lettél Te "Rózsi"?

– Ezt a Verebes Pista, meg a többiek találták ki – a te szavaiddal élve – még
ötszáz évvel ezelőtt, hogy akinek a legnagyobb orra van, az a rózsi. Ez a legelső
klubban, ahol játszottunk, ragadt rám, mert ott nekem volt a legnagyobb orrom.

– Ez mennyire volt degradáló?

– Ez felemelő volt, és most még inkább az. Különben ez valóban gúnynévként
indult, de az emberek szeretete ezt a legkedvesebb becenévvé tette. Mindenki azt mondja,
hogy én vagyok a legszeretettebb "Rózsija". Mellesleg, ha már itt tartunk, egy
területen van bennem egyfajta meg nem bocsátás. A katolikus egyháznak nem tudok
megbocsátani azért, amit XII. Pius Pápa tett – illetve nem tett – a fasizmus
idején. Különben ez tart vissza attól is, hogy én igazi hívő akarjak lenni. Az is
elképesztő, ami Írországban történik a katolikusok és a protestánsok között.
Tragikomikus. Ölik egymást a semmiért. Úgyhogy ezek az egyházak ne beszéljenek nekem
hitről, meg reményről, meg szeretetről. Röhejes. Átvinni ezeket a harmadik
évezredre, ez borzasztó bonyodalmakat okoz.

De nem akarok ebbe belefolyni, van ebben az országban elég probléma, ami megoldatlan.
Mindenesetre a koncertjeimen, mikor a közönség egymás kezét fogva velem együtt
énekel a szabadságról, szerelemről, hitről, jövőről, ha nem is sokat, de a magam
módján teszek valamit az emberek jobbításáért. Persze az is röhejes, ahogy a
politikusok a parlamentben verik egymást. Mint gyerekek a homokozóban. Az én
"pártom" nem ingyen, hanem nagyon sok pénzért lép be a csarnokba mindig, amikor
fellépek. És ők rám szavaznak évtizedről-évtizedre, hónapról-hónapra.

– És mit kapnak "szavazatukért" cserébe?

– Mikor elkezdtem a zenélést, kis helyiségekben játszottam, ahol mindenki ismert
mindenkit. A szünetben lejöttünk a színpadról, beszélgettünk, mindenki családtag
volt. Én a legnagyobb koncerteket is, ahol több tízezer ember van, úgy csinálom, hogy
az ne múljon el. Mindnyájan egy nagy partin vagyunk. Lehetséges, hogy megpróbálok
különböző szórakoztató elemeket is beletenni a buliba, de ez akkor is arról szól,
hogy találkozunk, és egyszer csak elkezdünk énekelni. Én régóta azt érzem, hogy az
emberek kívánják, keresik és szeretik azt, ami eggyé teszi az emberiséget, ami
összetartozást hoz az emberek közé. Mondtam neked, hogy mennyire életpárti vagyok.

Azt hiszem, ennek az emberi fajnak fenn kell maradni egészen addig, amíg ezt a
természetinél, vagy fizikainál egy sokkal hatalmasabb erő meg nem változtatja. Addig
fenn kell maradni és együtt kell maradni. Megpróbálom a dalaimban valahogy errefelé
vezetni az embereket. Minden koncertemen ennek tudatában lépek a színpadra. Nem
pózolok, úgy mozgok a mikrofon előtt is, mint a saját lakásomban. Az őszinteségért
nagyon hálás a közönség. Nem nagyzásból és nem reklámból mondom, de bárhol
vagyok – akár vidéken, azon a környéken, ahol lakom, akár Budapesten –
állandóan rámköszönnek emberek, akiket soha életemben nem láttam, és azt mondják:
szervusz. Ez a "szervusz" az, ami ideköt, ami kötelez, ami Magyarországon tart.

Amikor mész a színpadra, sőt mikor látják, hogy az öltözőbe tartasz, már
tapsolnak – maguktól teszik, senki nem mondja nekik. Ez egy olyanfajta szeretet, amit
nekem kötelességem visszaadni. Ezt meg is teszem minden egyes alkalommal. A koncert
végén, mikor beszállok a kocsimba, odajönnek, megveregetik a vállamat, azt mondják :
"vigyázz magadra, Rózsi". Erre én azt mondom nekik: "a Jóisten vigyáz rám,
mert én már régóta nem tudok magamra vigyázni". És tényleg.

Olvasson tovább: