Kereső toggle

Én senkire nem haragszom

Beszélgetés Vécsey Magdával, az auschwitzi haláltábor egyik túlélőjével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



Vécsey Magda és unokája,
Dórika. "Egy felkiáltójel lehet az életem"
size="2">Fotó: Somorjai László

– Miért tetszett vállalkozni erre az egyáltalán nem
könny? beszélgetésre, ilyen gyorsan és szinte örömmel?


– Igaz, hogy én 86 éves vagyok, de van egy gyönyör?
tízéves unokám, aggódom a sorsáért, jövőjéért.
Mostanában egyre sűr?bben hallani azt, hogy a haláltáborok,
a holocaust csak kitaláció. Az én történetem lehet, hogy
valakik számára egy felkiáltójel. Talán még nem késő
megálljt parancsolni a szabó alberteknek, király b.
izabelláknak, csurka istvánoknak. Isten mentse ezt az országot
attól, hogy ezek a parlamentbe kerüljenek.

– Akkor kezdjük.

– 1944. május 15-én az egész családot – édesapámat,
édesanyámat, nagynénémet, nagybátyámat, a másik
nagybátyámat, velem együtt – bevitték a gettóba. Én –
hála Istennek – ekkor még nem voltam férjnél.

– Ez itt volt Pesten, ugye?

– Nem, Pécsett laktunk akkor. Nos, a családból egyedül én
menekültem meg, az utolsó pillanatban, a többieket mind
elégették Auschwitzban. Május 15-től egészen Péter-Pál
napjáig, július 29-éig voltunk a gettóban. Mielőtt a
gettócsendőrök átadtak volna az SS-eknek, akik
bevagoníroztak minket, teljesen levetkőztettek. Ékszert,
órát, mindent elvettek és tetőtől talpig megmotoztak
mindenkit, nehogy egy kis gyűr? vagy egy szem kockacukor is
nálunk maradjon. Apám aranygyűrűje úgy be volt nőve, hogy
amikor lefűrészelték az ujjáról, az egész keze tiszta vér
lett. Ekkor ijedtem meg először.

– Mit tetszett gondolni, mi ez az egész, miért és hova
lesz az "utazás"?


– Az igazság az, hogy a magyar zsidóság, velem együtt,
nagyon naiv volt. Senki nem hitte azt, hogy ez megtörténhet,
hogy ember egy másik emberrel ilyet megtehet. Auschwitzról
egyáltalán nem hallottunk, pedig titokban mi is hallgattunk
külföldi rádiót. Se a gettóba, se a táborba való
megérkezéskor nem tudtam, hogy hova kerültem. Valahogy – ezt
így utólag gondolom – mintha az agyam ezen a területen
kikapcsolt volna, pedig tanult, értelmes nő voltam, három
nyelvet anyanyelvi szinten beszéltem. Ha az elején pontosan
tudtam volna, mi is vár rám, öngyilkos lettem volna. És tudja
mi az érdekes? Hogy az összes túlélő, akivel csak
beszéltem, szinte szóról szóra ugyanezt mondta. Szóval,
mielőtt bevagoníroztak volna minket, a pécsi polgármestertől
mindenki kapott egy kis szeretetcsomagot, amiben hát...
úgymond, élelem volt. Hajnalban indult a vonat. Négy napig
utaztunk étlen-szomjan, mint a heringek, úgy egymáshoz voltunk
préselve. A dolgunkat is a vagonban végeztük. Bele tud ebbe
gondolni? Harminc-negyven fokos meleg volt. Mikor kibontottuk a
pécsi polgármester ajándékát, iszonyodva dobtuk ki a
vagonból. Véres hurka volt, amiből a hatalmas kukacok úgy
ugrottak ki, mint delfinek a vízből. Sokan már ott a vagonban
elpusztultak. Lassan kezdtünk a halálhoz hozzászokni.
Megrázó volt, mikor egy fiatal, fess, egészséges nő, aki
valahogy mellém került, az utazás harmadik napján
megtébolyodott. Pontosan úgy, ahogy azt a filmekben lehet
látni. Egy furcsa mosoly ült ki az arcára, réveteg lett a
tekintete, a szemével valahova nagyon messze nézett és
állandóan ugyanazt a dallamfoszlányt énekelte. Megrendítő
volt.

– Milyen volt a megérkezés Auschwitzba?

– Kora este érkeztünk meg, de csak éjjel nyitották ki a
vagonokat. Az SS-legények lerángattak minket, és
reflektorokkal megvilágítottak. Kettes sorba kellett állni, az
egyikbe a nőket, a másikba a férfiakat állították. Lassan
és hosszan menetelt a sor. Alig láttunk valamit az erős fény
miatt, mindenfelé kutyák ugattak. Középen egy férfi állt
– Mengele volt –, és a kezével hol jobbra, hol balra
intett. Én édesanyámmal karon fogva haladtam, mellettünk a
másik sorban édesapám ment a sógorával. Egy ideig még
láttam apámat, de később elvesztettük egymást. Egyszer csak
eltűnt mellőlem anyám. Ki akartam lépni a sorból, hogy
megkeressem, de azonnal rám ordított egy német, hogy hova
megyek. Mivel jól beszéltem németül, megértettem. Mondtam
neki, az előbb itt volt édesanyám és most sehol sem látom.
Azonnal álljon vissza a sorba – kiáltotta –, majd reggel
találkoznak, fürdeni vitték. Ekkor egy kicsit megnyugodtam.
Aztán minket, fiatalabb nőket bevittek egy nagy terembe. Le
kellett vetkőznünk, és a ruhánkat szépen összehajtva a
cipőnkre kellett tennünk. Meztelenül átvittek minket egy
másik helyiségbe, kívülről rá volt írva, hogy "Bad".
Azt mondta ott az egyik német – mert többünknek eltűnt az
idős hozzátartozója –, hogy az időseket egy másik
fürdőbe viszik, pár épülettel arrébb. A zuhanyból nekünk
valóban víz jött. Drága anyámat és a többi családtagomat,
ugyanebben az órában ölték meg. Nekik a zuhanyrózsából
ciklongáz jött. Ezt akkor persze még nem tudtam. Mikor a
fürdőből kijöttünk, akkor jött a kopasztás. Emlékszem, a
homlokom jobb oldalát érte először a nullásgép. Saját
hajunkat a földről föl kellett szedni, és egy vadonatúj
lenzsákba kellett tenni. Állítólag ebből ejtőernyőselymet
csináltak. Akár igaz, akár nem, én azóta nem tudok egy
ejtőernyőre ránézni.

– Pontosan mikor esett le a tantusz, hogy mi is történik
itt?


– Másnap reggel, mint egy őrült rohantam mindenfele
édesanyámat keresve. Egy negyven év körüli nő, aki már
régebb óta ott volt, kérdezi, hogy mit szaladgálok itt, még
lelőnek. Mondom neki, édesanyámat keresem, tegnap éjjel
érkeztünk és elveszítettük egymást. Azt mondja, hát te nem
vagy normális, akkor az már régen nem él. Mondom neki,
hogyhogy, miért ne élne? Azt mondja, a tegnap érkezett
öregeket most égetik a kemencében. Nézz csak arra, a kémény
felé. Odafordultam. Látod azt a nagy fehér füstöt? Anyádat
valahol ott keresd. Nos... hát... ekkor esett le... a tantusz.

– Ne hagyjuk abba egy kicsit?

– Nem, nem, végig szeretném mondani. Egyszerűen nem
értettem, és most sem értem, hogy miért! A szüleim olyan
áldott jó emberek voltak, a városban mindenki szerette,
tisztelte őket. Apám sikeres üzletember volt, több száz
embernek adott munkát, megélhetést. A légynek se ártott.
Azokkal a szenvedésekkel, amiken én keresztül mentem, egy
pillanatig sem törődtem soha. Csak abba nem tudtam
belenyugodni, hogy két ilyen embernek, akik mindig mindenkinek
szeretetet adtak, mindenkihez jók voltak, becsületesen éltek,
miért kellett így végezniük? Miért? Azért, mert zsidók
voltak?

– Mengelével tetszett találkozni személyesen is?

– Négy alkalommal kerültem elé. Ha létezik olyan, hogy
ördögi szépség, ő az volt. Hogy egy ilyen tökéletesen
sátáni benső, ilyen gyönyör? külsővel jelenjen meg, ez
furcsa fintora az életnek. Tudja, egy pont után, nem a halál,
nem a meztelenség, nem az éhség volt a legborzasztóbb, hanem
az, hogy úgy kezeltek és bántak veled, hogy megszűntél
embernek lenni, de még csak élőlény sem voltál,
körülbelül annyi értéked volt, mint egy kavicsnak. Ezt a
legtökéletesebben Mengele csinálta. Ahogy rám nézett, már a
tekintetével is tökéletesen le tudott aljasítani, látszott,
hogy ő bennem nem embert lát. Háromszor kellett elé mennem
meztelenül, két kezemet fel kellett tartani – de nem úgy,
mint a tornaórán, hanem úgy, ahogy a balettosok – közben a
számat ki kellett nyitni, és hosszan, alaposan nézte a
torkomat.

– Mire volt kíváncsi?

– Ezt máig sem tudom.

– Az igaz, hogy zene szólt eközben?

– Mikor én előtte voltam, nem szólt zene. Ezt ott a
táborban mondták, hogy akit elvitt a kísérleteihez – ez azt
jelenti, hogy érzéstelenítés és altatás nélkül
"operált" – ezalatt Wagner-zene szólt, de én ezt nem
hallottam. Mengele egy-egy intése, hogy jobbra vagy balra,
zsidó milliók számára jelentette az azonnali halált, vagy
egy kis haladékot az élethez.

– Az éhség, gondolom, nagyon nagy úr volt.

– Olyan nagy, hogy aki ezt nem látta, el se tudja
képzelni. Én mindig sovány voltam, akkor is és most is.
Kevés étellel beértem. A kövérebb embereknél őrületes
szenvedéseket okozott az éhség. Mellesleg ezek az emberek
haltak meg a legkorábban. Kétnaponta jött a táborba egy
amolyan vizeskocsi féle. Akkor mindenki odarohant és ivott.
Mindig azonos időben jött, és szép csilingelő hangja volt,
már előre várta mindenki. Mikor az emberek megrohamozták a
kocsit, a vezetője – aki egy szadista ember volt – elővett
egy nagy korbácsot, amin sok bőrszíj volt. Ezeken a szíjakon
vagy bőrből vagy fémből kis csomók voltak. Mikor a csonttá
fogyott emberek odarohantak a vízhez, véresre verte a hátukat.
Ezek után én lemondtam a vízről. Hogy milyen nagy úr az
éhség és a szomjúság... képzelje el, még ezen az áron is
odamentek a vízért, sőt úgy várták ezt a kocsit, mint a
megváltót. Esténként kaptunk egy kis darab fekete kenyeret,
amit azonnal meg kellett enni, mert különben ellopták. Néha,
mikor én még bírtam, odaadtam a kenyéradagomat annak, aki
már közel volt az éhenhaláshoz. Ezt mindig lehetett látni
előre. Aki depresszióba esett és belülről feladta, az pár
nap múlva meg is halt.

– És hogyan tetszett megmenekülni?

– A mi vonatunk volt az utolsó, velünk fejezték be a
deportálást. Tehát időben közel voltunk a tábor
felszabadításához. Mivel én fiatal és erős voltam, naponta
elvittek dolgozni egy másik táborba. Azon a helyen egy kicsit
emberibb volt a légkör, nem őriztek minket olyan állati
módon. Ott többször is hozzájutottam olyan újságokhoz,
amelyekből megtudhattam azt, hogy a németek vesztésre állnak,
az amerikaiak már közel vannak és megnyerik a háborút. Ezek
a mondatok adtak erőt a kitartáshoz. Ezeket a híreket mindig
elmondtam a lágerben. Esténként már nagyon vártak, leültek
körém a földre, és biztattam őket, hogy kitartani gyerekek,
most már közel van a szabadulás, a németek elveszítik a
háborút. Ez nekik is olyan erőt adott, ami segítette az
életben maradásukat. A háború után hallottam vissza, hogy
Pécsett egy hölgy mindenkinek azt mesélte, hogy ezeknek a jó
híreknek köszönhette az életét. A tábor felszabadítása
után én egy krumplit szállító vonatra kerültem, és így
értem haza július 4-én, vasárnap, Rákoskeresztúrra. Ide
mindennap érkeztek a lágerekből vonatok, és volt ott egy
bizottság, amelyik annyi pénzt adott, hogy villamossal a
városba jöhessek. Beérkeztem a villamossal a Nyugatihoz. A
Váci út sarkán volt egy kedves presszó, amelynek teraszán
fiatal, jól öltözött, nevetgélő férfiak és nők ültek.
Hirtelen minden erő kiment belőlem, felszakadt bennem valami,
és elhurcolásom óta először, sírni kezdtem. Ekkor jöttem
rá, hogy a táborban, akármilyen borzalmakat láttam, nem
tudtam sírni, érzéketlen lettem, mert minden energiámat,
gondolatomat az életben maradás, az élni akarás kötötte le.
Ebből az erőből a Nyugatiig futotta. Lassan kezdtem érezni,
hogy ember vagyok.

– Úgy tetszett ott állni a Nyugatinál, hogy tudta,
mindent elveszített. Szülőket, családtagokat, barátokat,
lakást, örökséget. Mindent. Én viszont egy sikeres, jól
szituált, elegáns asszonyként ismertem meg. Hogy van ez?


– Nem tudtam megérteni, és azóta sem tudom, hogy miért
történhetett meg mindez. De azt tudom és érzem, hogy Isten a
lágerben is és azóta is velem van. A semmiből, apró
lépésenként, kemény munkával kezdtem helyreállni. Csodás
körülmények között megismerkedtem azzal a férfival, akivel
aztán több mint 30 évig boldog házasságban éltem. A férjem
nagyon sikeres üzletember volt. Az a boldogság, szeretet,
amivel körülvett és elhalmozott, mindenért kárpótolt.
Tudja, a férjem olyan ember volt, aki mindig azt mondta, hogy
aki kér, annak adni kell. Ezért aztán a szegények naponta
jöttek hozzánk. A koncentrációs táborban megfogadtam: ha én
ezt túlélem, minden napot ajándéknak tekintek az életben és
megpróbálom azzá tenni mások számára is. Nincs bennem semmi
bosszúvágy, senkire nem haragszom. Az unokám, Dórika kapott a
születésnapjára egy emlékkönyvet, és kérte: "Nagyi,
írjál bele valamit!" És én azt írtam neki: "Dórikám!
Az elesetteken segíteni kell, és arra vigyázni, hogy a
szeretet megmaradjon bennünk."

Olvasson tovább: