Kereső toggle

A céltudatos bajnok

Beszélgetés Kovács István, Kokó olimpiai és világbajnokkal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



Kovács István
családi körben. "Én már tizennyolc évesen, gyerekfejjel is
nagy családot szerettem volna"
Fotó:
Turbán Hédi

– Az olimpiai bajnokoktól egy dolgot mindig nagyon
irigyeltem: azt az egy-két percet, amit egy világraszóló
teljesítmény után a dobogó tetején töltenek, miközben
saját és nemzetük tiszteletére szól a himnusz. Gondolom,
ezek valóban felemelő és katartikus pillanatok.


– Nehéz beszélni arról, ami a titkok, vagy nem is annyira a
titkok, hanem inkább az ember legbensőbb érzései közé
tartozik. Ezt szavakkal leírni elég nehéz, tudniillik nem
tudom, más emberek életében mihez hasonlíthatók ezek a
dolgok. Megmondom neked pontosan: a magyarországi bajnoki
győzelmem utáni himnusz, majd az olimpiai bajnoki döntő
utáni himnusz, illetve a gyermekem születése, ez volt az a
három esemény eddigi életemben, amikor a boldogságot, az
örömöt a legtöményebben éltem át. Ezekre mindig emlékezni
fogok. Biztos, hogy mindenkinek az életében vannak ehhez
hasonló pillanatok. Van, akinek az érettségi letételének
vagy – ahogy nekem is volt – a gyermeke születésének a
pillanata. Egy élsportolónak, ha szerencséje van, és
megadatik neki, hogy világbajnok vagy olimpiai bajnok legyen,
akkor még egy-egy ilyen fantasztikus perccel gazdagodhat az
élete.

– Ott a dobogó tetején azok a kemény hetek, hónapok
vagy évek, amiket az edzőteremben töltöttél, a kellemetlen
élményekkel együtt, gondolom, teljesen eltűnnek.


– Ezek a kellemetlen élmények nem csak ezekben a felemelő
pillanatokban tűnnek el, hiszen már maga a mérkőzés is
felold ez alól. Tehát ha a mérkőzés után nincs is ilyen
csodálatos beteljesedés, én akkor is szívesen gondolok vissza
az elvégzett munkára, mert ez már magában is nemesíti az
embert. Ha ehhez még párosul egy ilyen eredmény is, az már
egy plusz dolog. Én emlékszem majdnem minden himnuszomra, mikor
a dobogó tetején álltam. Ott már nem nagyon tudom
kontrollálni a dolgokat. Hogy pontosan mi történik akkor, hogy
miért és mit csinálok ott, vagy hogyan gondolkodom azokban a
pillanatokban – megmondom őszintén – nem tudom. Szinte
automatikusan történnek a dolgok. Azokban a másodpercekben
igazából még gondolatai sincsenek az embernek. Amire mindig
ügyelek, az az, hogy az érzéseim fölött – ha úgy tetszik,
a könnyeim fölött – megpróbáljak uralkodni, hogy a
himnuszt legalább végig tudjam énekelni. Ez vagy sikerül,
vagy nem.

– Nagyon érdekesek számomra a világversenyek előtti
nyilatkozataid. Gondolok itt arra, hogy van benned egy elég
pontos kép a győzelemről, és ezt te precízen meg is
fogalmazod. Aztán mondasz pár mondatot az akaraterődről, és
az interjú végén határozottan kijelented, hogy győzni fogsz.
Majd két nap múlva a versenyen – pont úgy, ahogyan
nyilatkoztad – valóban te leszel a győztes. Honnan ez a
látás, ez a bizonyosság, ez az erő?

– Ha az elejéről kezdem, el kell mondjam, hogy én
régen nem voltam egy igazán tehetséges srác. Nagyon-nagyon
sok munkámba és sok évembe tellett, míg először azt
mondták rám, hogy tehetséges vagyok. Sok mindent kellett
megtennem, és sok dolgot kellett megtanulnom. Ez a rengeteg
elvégzett munka adott egy egészséges önbizalmat és
magabiztosságot. Már többször kipróbáltam, és mindig
bebizonyosodott: ha valamiért mindent megtettem, és nem száz
– az kevés –, hanem kétszáz százalékosan odaszántam
magam az edzéseken; és ha az életemből olyan dolgokat is
adtam a sportnak, amit egyébként más nem; akkor biztos
lehettem a sikerben. Mondom, ez már sokszor beigazolódott.
Innentől kezdve ez egy olyan készséggé fejlődött bennem,
hogyha nekivágtam egy cél elérésének, majdhogynem papírra
lehetett volna vetni, hogy mit kell érte megtennem. És ha
mindezt meg is tettem, akkor bátran kijelentettem (vagy
nyilatkoztam), hogy ettől kezdve nem lehet más a győztes, csak
én.

– Ezeket a győzelmedre vonatkozó bizakodó
kijelentéseket azért teszed, mert úgy gondolod, hogy a
kimondott szó ereje is hozzásegít a győzelemhez?


– Talán azért, hogy ezzel önmagamat erősítsem és
buzdítsam. Hogy teljesen tisztában legyek azzal, hogy én
emberi szinten mindent megtettem. Tulajdonképpen az elvégzett
munkám reális értékelését mondom el mindig. Ez magam felé
a legfontosabb. Innentől kezdve már nem rajtam múlik. És ha
már nem a sportolón múlik a dolog, akkor majdnem biztos lehet
a sikerben.

– Két teljesen egyenlő versenyzőnél, akiknek hasonló a
tehetségük, az erőnlétük, a felkészültségük, mi az, ami
végül is eldönti a mérkőzést?


– Ilyenkor majdhogynem a metakommunikáció szintjén dőlnek
el a dolgok: kinek erősebb a személyisége, ki tud jobban hatni
a másikra.

– Ezt komolyan mondod?

– Abszolút. Még pontosabb leszek. Ebben az esetben nagy
valószínűséggel az a versenyző fogja megnyerni a
mérkőzést, akinek az intelligenciája erősebb, és uralni
tudja a szorítót. Nagyon nagy szerencsémre az amatőr
világból az elmúlt négy-öt évben már igen nagy fórral
indultam. Tehát abszolút esélyesként kezdtem a
mérkőzéseket, s eléggé meggyőző fölénnyel meg is nyertem
őket, nem volt benne nagy rizikó. De voltak olyan ellenfeleim
is, akiket csak a mérkőzés közben sikerült megtörnöm. Az
ökölvívásban, amikor két ember megmérkőzik, az
egyéniségük, a szellemiségük erősen megmutatkozik. Annak
ellenére, hogy ez egy fizikai és küzdősport, azért itt a
szellem és az ideg is nagy csatát vív. Főleg a mérkőzés
elején. Még egyszer mondom: akinek az intelligenciája
erősebb, általában az hagyja el győztesként a szorítót.

– Melyik az a tulajdonságod, amelyik a versenyeken a
leginkább a győzelemhez segít?


– Talán a küzdeni tudásom és az akaraterőm. De általában
nem a versenyeken nyerem meg a mérkőzést. Úgy érzem, hogy a
felkészülésem idejének végére szellemi szinten már eldől
a meccs kimenetele. A mérkőzés: egy kész dolog.

– Mondd, az indulati elemek – tehát az, hogy az
ellenfél túl durván üt meg, te erre bepipulsz, és
keményebben ütsz vissza, vagy hasonlók – szerepet
játszhatnak a ringben?


– Ez elő nem fordulhat, még véletlenül sem. Egyébként
normálisan végiggondolva logikus, amit kérdezel. De az
ökölvívásban ez teljesen fordítva van. Én bőven tudom –
feldolgoztam már a hosszú évek alatt –, hogy az ellenfélnek
mi a célja. Ezért ez a cél számomra ismerős és
egyértelmű. Tudniillik az én célom is ugyanez: hogy a
szabályok által engedélyezett eszközökkel legyőzzük
egymást. Ebben természetesen benne van az a lehetőség is,
hogy ő nagyobbat üt. Ezért nem tudok megsértődni vagy
megharagudni a másikra. Ahhoz, hogy én nyerjem meg a
találkozót, "agyilag" is teljes mértékben ott kell lennem
minden másodpercben. Egy pillanatra sem veszíthetem el a fejem
azért, mert esetleg fájdalom ért. Arról nem beszélve, hogy
ez a fajta fájdalom egy ökölvívó életében – bármilyen
furcsán is hangzik – igazából nem fizikai. Vagy ha mégis,
akkor az nem a mérkőzésen jelentkezik, hanem jóval később.

– István, mit jelent számodra az, hogy apa vagy?

– Feladatot és célt szab az életemnek. Nem azt mondom, hogy
ezért csinálom az ökölvívást, de az biztos, hogy nagyon
fontos szempont lett az életemben, hogy a családomnak minden
anyagi és erkölcsi jót biztosítsak. Hogy egészségben,
jólétben és boldogan nőjenek fel a gyermekeim, úgy, ahogyan
én szeretném.

– Gyermekeid?! Több is van?

– Most már kettő.

– Mennyi idősek?

– A nagyobbik négyéves lesz, a kisebb ma egy hetes.

– És ezt csak így mondod?

– Na jó, szóval fiú, Gergőnek hívják és gyönyörű.

– Gratulálok!

– Köszönöm szépen.

– Akkor ezért jöttél most haza Budapestre?

– Igen, igen. A két gyermekem tulajdonképpen motiváló- és
hajtóerő az életem minden területén. Én már tizennyolc
évesen, gyerekfejjel is nagy családot szerettem volna. Már
akkor apa szerettem volna lenni. Azt, hogy ez egy kicsit később
következett be, egyáltalán nem bánom. Ez most is nagy
boldogság. Az az igazság, hogy én még további gyermekeket is
szeretnék, bár a feleségem erről egészen másként
gondolkodik. De remélem, idővel hajlik majd az én vágyaim
felé.

– Nagyon szépen fogalmaztál…

– Nagyon jó és nagyon rendes családapa és családfenntartó
szeretnék lenni, vagy talán már vagyok is, nem tudom.

– Úgy tudom, Hamburgba szerződtél profi ökölvívónak.
Változott-e azóta a hozzáállásod a munkához, a sporthoz
vagy egyáltalán az élethez?


– Nem, egyáltalán nem. Maximum a céljaim változtak. Más
dolgokért hajtok most, és más dolgok érdekeltek egy-két
évvel ezelőtt. Most egy másfajta közegben, kicsit nagyobb
segítséggel, jobb körülmények között – és a
családomnak is jobb körülményeket biztosítva – tudok
sportolni. De magához a munkához, a sporthoz való
hozzáállásom kicsit sem változott.

– Azt mondod, hogy a céljaid viszont megváltoztak. Mik
ezek az új célok?


– Régebben igazából csak az erkölcsi siker volt célként
kitűzhető. Most itt a profik táborában az erkölcsi siker
mellett anyagi sikereket is el lehet érni, sőt, komoly
egzisztenciát lehet teremteni. Igazából azonban az új célok
alatt nem erre gondoltam. Fantasztikusan boldog vagyok, és
nagyon értékes dolognak tartom, hogy olimpiai bajnok lehettem,
de ez már másnak is sikerült itthon. Profi világbajnok
viszont még soha senki nem volt Magyarországról. Úgyhogy ez
egy olyan cél most az életemben, amit, ha elérek, akkor megint
egy elég komoly fejezetet vések a magyar sport történetébe.

– És… el fogod érni?

– Igen, biztos vagyok benne.

– Szabadidődben mit szeretsz a legjobban csinálni?

– Nagyon szeretek futballozni, és általában szeretem a
játékos dolgokat. Van egy óriási motorom, és szeretek
egyedül, csak úgy, céltalanul motorozni. Ha Pesten vagyok, és
szép az idő, beöltözöm a felismerhetetlenségig, felveszem a
bukósisakot, és össze-vissza járom a várost. Ezt nagyon
élvezem. Amit még szeretek, az a barátaimmal való
együttlét. Velük sajnos egyre ritkábban tudok találkozni.
Amikor hazajövök, ők is várják már, és én is várom a
szabad órákat, amiket együtt tölthetünk. Különben a
legjobb barátaim közül szinte senki sem sportoló.

– Ezt valahogy gondoltam. Te ugye lakótelepi srác
voltál, szóval ilyen grundos fiú?


– Kőbányán nőttem fel, egy elég kemény környéken, a
Pongrác-telepen. Onnan tizennégy éves koromban költöztünk
Rákoskeresztúrra, a lakótelepi tízemeletesek egyikébe.

– Milyen embernek ismered önmagad?

– Fiatalabb koromban voltak olyan korszakaim, amikor nem voltam
elégedett önmagammal, és nem voltam biztos abban, hogy jó-e
az, amit csinálok, vagy egyáltalán jó úton járok-e. Most
egy olyan szakaszában vagyok az életemnek, mikor úgy érzem,
hogy amit csinálok, az jó, ahogy csinálom, az jó. Igazából
olyan sok problémát most nem látok sem az életvitelemben, sem
a magatartásomban. Jól érzem magam a bőrömben.

– Milyen érzés az, hogy egy egész ország a beceneveden
szólít? Ezt csak azzal teszik, akit nagyon szeretnek. Te vagy
"a Kokó".


– Ez fantasztikus. Egyszerűen fantasztikus érzés. Soha nem
gondoltam volna, hogy pusztán a sport segítségével ennyi
szeretetet kaphatok. Ez azért is fontos és jó, mert nagyon sok
minden mérhető anyagiakban, de ez az egy dolog egyáltalán
nem. Tehát a szeretetet sem megvásárolni, sem semmilyen módon
kierőszakolni nem lehet. Ha valóban szeretnek, úgy érzem, nem
élek hiába, nem sportolok hiába. Könnyűnek érzem magam
tőle, mintha a föld fölött járnék tíz centivel. Azt kell
hogy mondjam, most már ez a legnagyobb erőforrásom.

– Hogyan tudod ezt viszonozni?

– Mindenképpen a sporteredményeimmel próbálom meghálálni
és valamiképpen viszonozni. Azonkívül a lehető
legközvetlenebb próbálok maradni, még olyan szituációkban,
olyan helyzetekben is, amikor nehezemre esik, hiszen egy
világbajnok, egy kedvenc is "emberből van". Nekem is vannak
nehezebb napjaim, pillanataim, amikor nem olyan könny?
barátságosnak és kedvesnek lennem. De mivel az emberekben egy
ilyen kép él rólam, így fogadtak el, ez szinte egyfajta
"feladatot" ró rám. Persze ennek a feladatnak örömmel és
boldogan teszek eleget, és kellemes végrehajtani. Ha autóval
megyek és rám mosolyognak, én visszamosolygok és
visszaintegetek. Olyan is volt már, hogy a másik kocsiból –
miután észrevették, hogy én ülök az autóban – fülig
érő szájjal intettek, hogy álljak már félre egy pillanatra,
mert úgy szeretnének egy kicsit beszélgetni velem. Én
megálltam, pár percig beszélgettünk, és miután autogramot
adtam, mindenkivel kezet fogtam. Az az öröm és boldogság,
amit a szemükben láttam… hát… egészen zavarba hozott.

– Köszi, Kokó.

Olvasson tovább: