Kereső toggle

Kínos visszamenőleg bocsánatot kérni

Beszélgetés Darvas Iván kétszeres Kossuth-díjas színművésszel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



D
arvas Iván. Csalódott, de reménykedik size="2">Fotó: MTI

 

– Ön négy évet töltött a parlamentben 1990-től
94-ig az SZDSZ-frakció soraiban. Hogyan élte meg az első
forduló utáni mélyrepülést?

– Nyíltan és őszintén bevallom, hogy nekem ez egy nagy
kudarcélmény volt, nem számítottam ilyen rossz eredményre.
Azt hiszem, egyszerűen az volt az SZDSZ sikertelenségének
egyik fő oka, hogy nem tudott úgy együttműködni az MSZP-vel,
hogy megmaradjon a saját arca, karaktere. A másik ok pedig az,
hogy akárhonnan nézem, egész Európában a liberális pártok
nem foglalnak el egy úgynevezett gyűjtőpárt helyet. Sehol. Se
Franciaországban, se Németországban, se Angliában,
Amerikában pláne nem. Nagyon kínos ezt kimondanom, de ez egy
elit közönség, egy elit réteg pártja. Úgy tűnik, be kell
látnunk, hogy ez soha nem lesz egy nagy és széles rétegekre
támaszkodó gyüjtőpárt. Fájdalmas azt látni és
tapasztalni, hogy elvész a bizalom és büntetik az SZDSZ-t, de
valamelyest pozitív kilátásokra ad okot egy olyasfajta
meggondolás, hogy ennek fejében viszont az elkövetkezendő
ciklusban az lesz vagy az lehet az SZDSZ, ami. Magára találhat
és megerősödhet.

– A kudarcoknak ugyanakkor mindig van valami előnyük is.
Vagy ön nem így gondolja?


– Nem vitás. Ez a kudarc egy önmagával való őszinte
szembenézésre, átgondolásra, vagy ha erősebben fogalmazok,
rovancsolásra kell hogy kényszerítse az SZDSZ-t. Egy siker
mindig alkalmas arra, hogy az ember azt mondja magának: na,
minden rendben van, csak így tovább, nincs szükségem semmi
változtatásra. Van szükség változtatásra, van szükség
szembenézésre, talán még személyi konzekvenciák
levonására is.

– Lát-e bármilyenfajta összefüggést a MIÉP sikere és
az SZDSZ kudarca között?


– Persze, igen, van összefüggés. Ha nem is úgy, hogy az
SZDSZ sikertelenségének a következménye Csurka sikere, de
igenis valahogy minden összefügg mindennel. Tehát a mi
eredményeink, a nálunk tapasztalható változások
összefüggenek azzal, ami Európában történik, azzal, ami
Távol-Keleten, Amerikában vagy bárhol máshol történik. Ha
nem is mindig látható módon. Globalizálódik a világ, aminek
megvannak az előnyei is és megvannak a hátrányai is.

– A MIÉP végül is legálisan, a választók akaratából
került a parlamentbe. Ezek szerint a választókat tartja ezért
felelősnek?


– Kétségtelenül. Mindaz, amit én az SZDSZ-re mondtam eddig
– hogy igenis egyfajta tükörbe nézésre, egyfajta minden
illúzió nélküli önvizsgálatra van szükség –, szerintem
ugyanez vonatkozik az egész országra is. Az egész ország
nyugodtan nézzen tükörbe, nyugodtan nézzen szembe
önmagával, és próbálja magának megmagyarázni, hogyan
történhetett meg az, hogy egy nyilvánvalóan és
egyértelműen szélsőséges párt bekerült a magyar
parlamentbe.

– Az elmúlt években ön Csurkát megismerte mint
képviselő – színészként évtizedek óta ismeri. Mennyire
tartja veszélyesnek?


– Kétségtelen, hogy Csurka parlamenten kívül egészen
másképp beszél, mint parlamenten belül. Én egyébként
Csurkát valóban nagyon régóta ismerem, három
produkciójában is játszottam annak idején a Vígszínházban,
tehát ilyen értelemben volt módom közelről figyelni ezt az
embert, és állítom, hogy amikor nem volt tagja a parlamentnek,
egész más hangot mert megütni, mint képviselőként.
Remélem, és bízom benne, hogy 1998-tól 2002-ig sem mer majd
olyan hangon megszólalni, mint amit az elmúlt négy évben
megütött. Nyilvánvalóan és remélhetőleg lesz valamiféle,
mondjuk így, szelídítő hatása annak, hogy ott fog ülni a
patkó egyik részén. Mindamellett nem örülök neki, sőt,
nyíltan megmondom önnek, ezt egyfajta veszélynek érzem a
magyar demokráciára nézve.

– Figyelemmel kísérte a szerdai vitát?

– Igen, természetesen nagy figyelemmel kísértem végig.

– És... mit látott?

– Én azt láttam, hogy ez az esemény semmiképp nem volt
alkalmas arra, hogy az egyik fél meggyőzze a másikat. De egy
dologra igenis alkalmas lett volna. Arra, hogy ki-ki kirakja a
kártyáit az asztalra. Úgy érzem, ez nemigen történt meg.
Van is egy sanda gyanúm, hogy miért nem.

– Megbeszélték volna?

– Nekem az a sanda gyanúm, hogy már igenis mind a ketten –
valahol a tudatuk mélyén – a nagykoalíció lehetőségein
gondolkoznak, és ennek esélyeit mérlegelik. Én mind a
kettejüket abszolúte professzionalista politikusnak látom.
Mind a ketten nyilvánvalóan bizonyos határt kénytelenek
voltak a vitán betartani, azért, mert nem lehet tudni, hogy
24-én mire kényszeríti őket a választók akarata. Mert ha
esetleg arra kapnak felhatalmazást, hogy koalíciót kell
alkotni, nagyon kínos visszamenőleg bocsánatot kérni, azt
mondani, pardon, elnézést, én nem úgy gondoltam. Jobb nem
kimondani, jobb az övön alui ütéseket mellőzni. Ezek az
övön aluli ütések hosszú éveken keresztül folytak, elég
csúnya eszközökkel és elég gusztustalan stílusban. Nagyon
örvendetesnek tartom és örülök neki, hogy így a vége felé
moderálta magát mind a két fél, és igenis a jövőben rájuk
váró feladatnak akarnak inkább eleget tenni, mintsem az
érzelmeiket kielégíteni. Én ezt pozitívumnak fogom fel, és
azt hiszem, ilyen párbeszédeknek és ilyen eseménynek helye
van a magyar politikai közéletben. Úgy gondolom, amennyiben
patthelyzet alakul ki, nagyon nehéz és hosszadalmas
tárgyalásoknak néznek elébe, de ha az eredménye egy stabil
magyar kormány, ám legyen.

Olvasson tovább: