Kereső toggle

Beszélgetés Magyar Bálint művelődési miniszterrel

Az ígéretnek ára van

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



Két nemzedék. "Örömmel
hagyom meggyőzni magam..."

– Miniszter úr, az ön édesapja, akit szintén Magyar
Bálintnak hívtak, dramaturgja, majd 1945-től tíz éven
keresztül főtitkára volt a régi Nemzeti Színháznak,
méghozzá a legsikeresebb időszakban. Édesanyja, Siklós Olga,
dramaturg-rádiórendező szintén ott kezdte a pályáját.
Mondhatnánk, a Nemzeti Színház volt az ön bölcsődéje és
óvodája fizikai, de talán szellemi értelemben is. Van-e
összefüggés e családi kötődés és aközött, hogy – sok
évtizedes huzavona után – most az ön működése alatt
sikerült megszervezni és elindítani a Nemzeti felépítését?

– Mindenképpen, hiszen a Nemzeti Színház valóban
átszőtte a család életét. Sőt a húgom is a Nemzetinek volt
a dramaturgja, és ha még régebbre megyünk vissza, apám
nagybátyja, Kürti György is ott volt színész negyven éven
keresztül. Emiatt a színházi dolgok iránti affinitásom
erősebb, mint az elődeimnek. Gyakorlatilag én vagyok az
egyetlen a családban, akinek nem volt munkaviszonya a
Nemzetivel.

– Mégis, ha csak közvetve is, de ön tudott a legtöbbet
tenni és segíteni ez ügyben.

– Meg kell hogy mondjam őszintén, ez nagyon jó
érzéssel tölt el. Emlékszem gyermekkoromból arra, hogy
apámat érzelmileg milyen mélyen érintette a színház –
vitatott és szükségtelen – feloszlatása és lebontása.
Örülök, hogy harminchárom év után – a színházat
1965-ben robbantották föl – én a felépítésében tudok a
magam módján segíteni. Azt hiszem, ez most már fel fog
épülni. Egyébként apám 1955 és 58 között a Vígszínház
igazgatója is volt. Ötvennyolcban a pártközpont és a
minisztérium minden tiltása és tiltakozása ellenére
bemutatták apámék Kodolányi János Földindulás cím?
darabját. Büntetésképpen Aczél azonnali hatállyal
eltávolította apámat a Vígszínház éléről.

– Azaz, kirúgta.

– Szó szerint.

– Meddig és mennyire jó az, ha a miniszteri döntéseket
személyes, szubjektív kötődések, szimpátiák
befolyásolják?

– Ez tud nagyon jó is lenni, ha a személyes elem a
döntéseknél magának az ügynek szól. De a személyes elem
soha nem szólhat egy alkotócsoportnak, vagy egy
stílusirányzatnak, vagy ilyen típusú elkötelezettségeknek.
Például – ha már az előbb a Nemzeti Színházról
beszéltünk – a pályázati tervek elbírálásánál
vigyáztunk arra, hogy a színház fizikai épülete – mint
épület is – alkalmas legyen minden színházi stílus
megjelenítésére. Szerencsésnek tartom magam, hogy olyan
döntéseket hozhattam, illetve hozhattunk, amely sok fontos
dolog megindításához vezetett a kultúra és az oktatás
legkülönbözőbb területein.

– Mondana egy-két példát?

– A közoktatás terén az informatikai program
beindítása az iskolákban, a SuliNet, ami egy vadonatúj
program. A felsőoktatásban a világbanki hitel megszerzése és
a Széchenyi professzori ösztöndíjak elindítása, ami egy
lehetőség arra, hogy a legtehetségesebb tudósaink itthon
maradjanak. S így csökkenhet az agyelszívás. A kultúra
területén az évi 3 milliárdos mecénási alap létrejötte,
amit különböző programok finanszírozására lehet költeni.
Új intézmények jönnek létre, mint például a Nemzeti
Színház, a Magyar Irodalom Háza, a Kortárs Művészeti
Múzeum. Ez azért is fontos, mert gyakorlatilag az emberek mára
megszűntek irodalmat olvasni és kiállításokra járni.
Készülőben van a Neumann János multimédiás digitális
könyvtár is. Ezek vagy megszülettek már, vagy 2000-ig fognak
létrejönni. Különben tele vannak az iskolák tehetséges
fiatalokkal, övék a jövő. Soha ennyi fiatal még nem
érettségizett, mint most.

– Ön a demokratikus ellenzék egy ismert alakja volt a
nyolcvanas években. Hogyan került kapcsolatba velük?

– Messzebbről kezdem a választ, hogy az indítékok,
motivációk is világosak legyenek. Gyerekkoromban régész
szerettem volna lenni, az iskolában a történelmet és a
magyart szerettem a legjobban. A gimnáziumban a történelmi
koroktól fokozatosan a jelen korok felé vitt az
érdeklődésem, olyannyira, hogy a gimi végén már
szociológus szerettem volna lenni. Mázlim volt, hogy pont az
én évfolyamom volt az első, amikor beindult ez a szak az
egyetemen. Érdekes, hogy szociológusként is valahogy mindig a
művészetekkel kerültem kapcsolatba. Az egyetem elvégzése
után 1977-ben a Világgazdasági Kutatóintézetbe kerültem,
Kelet-Európával foglalkoztam. Az első nagy aláírási
kampányban 1979-ben vettem részt. A most éppen betegeskedő
Václav Havelt hirtelen bebörtönözték, és ez ellen
tiltakozott 150 magyar értelmiségi. Levelet írtunk Kádár
Jánosnak és Losonci Pálnak, az Elnöki Tanács elnökének.
Ettől kezdve az aláírási és tiltakozó akciók
többségében részt vettem, illetve akkor mindig, amikor a
szabadságot durva és otromba módon megsértették. 1981-től
három és fél éven keresztül voltam a Beszélő illegális
összekötője a szerkesztő és a nyomda között.

– Ez nem Demszky Gábor volt?

– Nem, ő énutánam vette át. Ő nem tudta, hogy én
csináltam előtte, én nem tudtam, hogy ő csinálta utánam.
Ezt akkor csak így lehetett csinálni, és nem is jött rá a
hatalom, hogy hol a szerkesztőség és hol a nyomda. Egyszer sem
buktam le.

– Hogyan lett ezek után az SZDSZ kampányfőnöke?

– Ettől kezdve kapcsolatban voltam a demokratikus
ellenzékkel, és én annak második köréhez tartoztam. Mondjuk
a legszűkebb első körnek azokat tekintem, akik nyíltan
konfrontáltak, és elveszítették az állásukat. Volt egy
második kör, amelyhez tartozók az aláírási akciókban
részt vettek a saját nevükkel, de nem vesztették el
feltétlenül az állásukat. De ha mégis, akkor azért el
tudtak helyezkedni a tudományos életben. Én ehhez a körhöz
tartoztam. Mikor aztán 1988 tavaszán megalakult a Szabad
Kezdeményezések Hálózata, annak párttá történő
átformálását gyakorlatilag én vezettem néhányad magammal.
Tulajdonképpen ez alakult át SZDSZ-szé. Az első nagy
kampányunkat már Haraszti Miklóssal és Rajk Lászlóval
hárman csináltuk és találtuk ki. A 1990-es kampányban már
hivatalosan is kampányfőnök voltam, mind az
országgyűlésiben, mind az önkormányzatiban.

– Ha már itt tartunk, mitől sikeredett ilyen halványra
és gyenge arcúra az idei SZDSZ kampány?

– Erre csak röviden reagálnék. Egyrészt a
televízióból szinte teljesen kiszorultunk, másrészt meg...
hát... még nincs vége a kampánynak.

– Ön szerint milyen alternatíva közül választhatunk
májusban?

– Azt tudom mondani, hogy valójában három választási
lehetőség kínálkozik a polgárok számára. Az egyik, hogy a
Lezsák–Orbán szövetség kiegészül Torgyánnal, tehát az
MDF–Fidesz kapcsolat kiegészül a kisgazdákkal. Tudniillik,
ha a Fidesz teljesen feljön és kormányzati szerepre kerül, ez
akkor Torgyán kormányzati szerepét is jelenti. Én ennek a
variációnak nem adok nagy esélyt. A második lehetőség az,
hogy az MSZP egymaga alakít kormányt, mert abszolút többsége
lesz. Ez nincs kizárva, hiszen az MSZP 1994-ben is 33
százalékot ért el listán. A harmadik lehetőség az, hogy a
választók egy arányos MSZP–SZDSZ koalíciót akarnak, ehhez
az kell, hogy az SZDSZ megerősödjön, és hogy az MSZP ne
nyerje túl magát. Ha az MSZP-nek abszolút többsége lenne,
én személy szerint nem látnám sok értelmét, hogy az SZDSZ
beszálljon a koalícióba.

– Melyik lehetőség fog ön szerint bejönni?

– Szerintem a harmadik. Úgy gondolom, az utolsó
pillanatban elég reálisan fognak dönteni az emberek. Ehhez a
reális döntéshez pár gondolat erejéig hozzájárulhatnék
még?

– Megtisztelne vele.

– Át kéne gondolni minden állampolgárnak, hogy a
Fideszt erősíti-e, és ezzel egyúttal Torgyánt is
megpróbálja beemelni a hatalomba, vagy az MSZP-t erősíti, és
ezzel lehetővé teszi azt, hogy egypárti kormány jöjjön
létre. Ha viszont az SZDSZ-t erősíti szavazatával, ezzel a
mostani koalíciót választaná újra. A többi pártról azért
nem beszélek, mert biztosra veszem, hogy a KDNP és az MDNP nem
kerül be a parlamentbe, és nagy valószínűséget adok annak
is, hogy az MDF sem. A püspöki körlevél hihetetlenül
lecsökkentette az MDF esélyeit. A Katolikus Püspöki Kar
gyakorlatilag azt mondta a híveknek, hogy ne szavazzanak az
MDF-re, hanem a Fideszre, vagy a kisgazdákra, és ezzel a
rendszerváltás nemzeti keresztény pártját a püspöki kar
egy tollvonással lenullázta.

– Hogyan és milyennek látja az SZDSZ koalícióban
betöltött szerepét?

– Úgy látom, hogy az SZDSZ szerepe a kormányban nagyon
értékes és meghatározó volt, és most is az. Olyan, mint
például a só szerepe a levesben. Ízében abszolút domináns,
térfogatában nem. Az elmúlt évek alatt nagyon sok dolog
ízét az SZDSZ jelenléte tette elfogadhatóvá, sőt néha még
élvezhetővé is. A polgároknak át kéne gondolni a pártok
programját is. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a liberális
SZDSZ-nek köszönhetően az MSZP egy liberális
gazdaságpolitikát kellett hogy megvalósítson, amivel
stabilizálta a gazdaságot. Eközben pedig a jobboldali pártok
baloldali kommunista követelésekkel és ígéretekkel
bombázták az embereket. Ráadásul ezek az ígéretek teljesen
ellentmondásosak, megvalósíthatatlanok és komolytalanok. A
Fidesz például egyszerre ígért egy 7 százalékos
növekedést, és egy hruscsovi nagyugrást. De hogyan, miből?
Erre nincsen válasz. Ez a program egy olyan pénztár nélküli
önkiszolgálóra emlékeztet engem, ahol az ember a kosárba
bátran belepakolhat bármilyen árut, mert a végén úgysem
kell kifizetni, csak ki kell sétálni a közértből. A
háziasszonyok viszont nagyon jól tudják, hogy minden
tételért, amit a kosárba beletesznek, a pénztárnál
keményen fizetni kell. Szerintem a Fidesz arra számít, hogy ha
külön-külön hangzanak el ezek az ígéretek, talán a
választópolgár nem rakja őket össze, talán nem érkezik el
ahhoz a pénztárhoz, ahol minden egyes ígéretnek megvan a maga
ára.

– Az ön családjában nemcsak tehetséges művészek, de
tehetséges politikusok is voltak. Az ön ükapja Szemere
Bertalan, aki az első szabad magyar kormánynak volt a
belügyminisztere. Ez volt ugye az 1848-as kormány. Majd a
második, 49-es kormánynak a miniszterelnöke és
belügyminisztere is egyben. Ilyen családi háttérrel szinte az
lenne a furcsa, ha nem ebben a székben ülne.

– Ebből a szemszögből nézve valóban érdekesnek
tűnhet a pályám. De azért nem így nézett ki az élet,
amikor én felnőttem. Egy olyan rendszerben éltem, amelyben nem
is kívántam volna ilyen pozícióba kerülni. Sőt a
demokratikus ellenzék idején úgy gondoltam, lehet, hogy az
egész életemet egy puha diktatúrában kell majd leélnem, ahol
még azt sem engedik meg, hogy tanítsak, mert diákokkal
kerülnék kapcsolatba. Az előző felvetésére reagálva, ha
áttekintem a családom, a felmenőim történetét, azt látom,
hogy a legjobb szakmákban és pozíciókban sikeresen
helytálltak. A tanulság számomra az, hogy minden, amit tettek,
alkottak, létrehoztak, mai szemmel nézve is vállalható.
Ükapámra meg kifejezetten büszke vagyok, ha arra gondolok,
hogy ő volt az, akinek kézírása nyomán a 48-as áprilisi
törvényekbe a nemzeti színekre vonatkozó passzus belekerült.
Szintén az ő nevéhez kötődik az egyetemeken a tanszabadság
bevezetése ugyanezen törvényekbe. Vagy ő volt az, aki egy
belügyminiszteri rendelettel 1848-ban Pestet és Budát
egyesítette.

– Ha őszintén megvizsgálja önmagát, hogyan látja, a
hatalom gyakorlása torzított-e valamit a személyiségén?
Erkölcsi, etikai, emberi torzulásokra gondolok.

– A válaszom az, hogy nem, egyáltalán nem. Mint ahogy
az elnyomás évei sem torzítottak, vagy változtatták meg a
belsőmet. Mellesleg szerencsés alkat is vagyok. Ha számot
vetek azzal, hogy tovább voltam nem miniszter az életemben és
a jövőben is többet leszek nem miniszter, mint miniszter,
akkor idézőjelben tudom látni és kezelni ezt a pozíciót és
kívülről tudok rátekinteni erre a helyzetre. Az emberi
kapcsolataimat meg nemhogy megszüntette, hanem inkább
elmélyítette, megerősítette ez a szituáció. Sok olyan
barátom van, akivel évente csak egyszer találkozom, és
ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Nem vagyok
olyanfajta ember, hogyha valamit kimondok, annak márpedig úgy
kell lennie. Örömmel hagyom meggyőzni magam és szívesen
tanulok másoktól. Szívesen átveszem a gondolataikat,
ötleteiket. Úgy gondolom, olyan pozícióban vagyok, hogy
fontos az, hogy mindenféle pozitív és jó ötlet
megvalósításra kerüljön. Ha már ilyen őszintén
beszélgetünk, elmondom, hogy kiegyensúlyozott és harmonikus
embernek tartom magam. Akár miniszter leszek a következő
ciklusban, akár nem, erre az időre lelkiismeret-furdalás
nélkül és békességes bensővel fogok visszatekinteni. Nem
maradt bennem szemrehányás magammal szemben. Ami engem
leginkább meg tud tartani ebben a pozícióban, az a humor és
az önirónia. Ha az esendőségemre, hibáimra, vagy a
problémákra kívülről és egy enyhe mosollyal tudok nézni,
máris közelebb vagyok a megoldáshoz.

Olvasson tovább: