Kereső toggle

Anyák a menhelyen

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



A gyerekek nehezen szokják Fotó:
Vörös Szilárd

A folyosókon száradó ruhák nedves párája egybeolvad a
penészedő fal és a nyomor dohos bűzével. Tavaszi, nyári
időszakban kevésbé népes az alagsor. Télen, amikor kint
csikorog a hideg, lent minden talpalatnyi szabad helyért meg
kell küzdeni. Nagy a nyüzsgés a "konyhán" is: az összes
lakóra egyetlen tűzhely jut. Sietni kell, hogy elkészülhessen
a paprikás krumli, a rántotta, kinek mire futja. A "Dózsa"
az egyetlen szálló, ahová feltétel nélkül befogadják a
hajléktalan anyákat és gyermekeiket, a tartós bennlakáshoz
azonban elvárják az együttműködést.

Körforgás

A Dózsa Anyaotthon a Fővárosi Szociális Központ és
Intézményei keretében működik. Az épület alagsori –
mintegy kétszáz négyzetméteres – széntároló helyiségét
három éve vették birtokukba a férjeik bántalmazása elől
menekülő, lakbérüket fizetni nem tudó, kilakoltatott vagy
családjukból elzavart anyák és gyermekeik. Az esetek
mindegyike különböző: az sem ritka, hogy olyan nagykorúvá
vált állami gondozottak vándorolnak intézményről
intézményre, akiknek soha nem volt otthonuk. Mindegyikük
saját történettel érkezik, de az igazira gyakran maguk a
főszereplők sem emlékeznek. A hivatalos papírok intézése
során ugyan kiderül az igazság, de a gondozók közül senki
sem sértődik meg a füllentések miatt.

– Legfeljebb futottunk egy felesleges kört – legyint Nagy
Magdolna gondozónő.

A helyzetet nehezíti, hogy nyolc általánossal, bejelentett
lakás nélkül munkát kapni szinte lehetetlen: marad az
alulfizetett feketemunka. Az anyaotthon hivatalosan két hétre
fogadja be a rászorulókat, de súlyos esetekben hosszabb ideig
is lehet maradni. Akkor sem ragaszkodnak mereven a
szabályzathoz, ha a bennlakó helyzete rendeződni látszik
(folyik a bírósági ügy a férj, élettárs ellen stb.). Az
ügyesebbek ideiglenes szociális lakásokba juthatnak, azután
– sikeres önkormányzati pályázat esetén – még saját
lakást is kaphatnak. Ez azonban igen ritka. A legtöbben egy
másik anyaszállóba kerülnek, ők legtöbbször hamar
visszakényszerülnek. Nehéz elhagyni a kényszerpályát,
hiszen ha sikerül is némi pénzt öszszegyűjteni, az csupán
2-3 hónap albérletre elegendő, és kezdődik minden elölről.
Az sem ritka, hogy miután az anyuka körülnézett az otthonban,
úgy dönt, inkább viszszamegy az utcára a gyermekével. Igaz,
ehhez már edzett vándorlónak kell lenni. Az ilyenek évek óta
járják a parkokat, pályaudvarokat családostul. Nem
szakítják el a gyermeket a szülőktől: az anyai szeretet
melegségét a hatóságok értékesebbnek tekintik az
intézményinél.



Álmok



– A gondozók legnehezebb feladata az anyák
önértékelésének helyreállítása, a remény felkeltése
gyakran a legfiatalabbaknál a legnehezebb – mondja a
gondozónő, majd behívja a 26 éves Erzsit, aki két éve
szökött el a férje elől három gyerekkel, mert az
rendszeresen bántalmazta őket.

– Féltettük az életünket, és szó szerint elmenekültünk
– meséli szégyellősen, majd gyorsan folytatja: először ide
kerültem, majd fél évig az Üdvhadseregnél voltam. Beadtam a
válópert, de visszavontam, mert féltem.

A falusi élet a városi messzeségből szép álommá vált.
Erzsi az Eger környéki kis faluból érkezve úgy érezte
magát Budapesten, mint Chicagóban.

– Nem tudtam a közlekedést – mondja. – Állandóan
eltévedtem. Falun ott olyan jó élni, mint egy mese. Egyedül
mennek a gyerekek iskolába, itt el nem engedném őket.

Erzsi második éve lakik átmeneti szállásokon. Az eltelt idő
folyamán sokat gondolkozott a "hogyan tovább"-ról. Azzal
tisztában van, hogy Budapesten soha nem lesz lakása, de falun
már 2-300 ezer forintért lehet venni egy szoba-konyhát.

– Olyan boldog lennék egy saját lakásban, az sem baj ha
kicsi – szövögeti álmait Erzsi, aki arra az esetre is
felkészült, ha nem jutnak közös nevezőre a férjével. –
Akkor a bíróság cserélje két kisebbre a közös lakást,
vagy árverezze el – ábrándozik. A tárgyaláson találkozott
utoljára a férjével, aki zenész és ki akar békülni, de
Erzsiben nagyobb a félelem, mint a bizalom. Gyakran látja
kilátástalannak a helyzetét, s ilyenkor úgy érzi, hogy
mindez az arcára van írva. Nem tudja eljátszani, hogy semmi
baja. Munkatársainak is állandóan hazudozik: nem meri
megmondani, hol lakik.

– Lehet, hogy más csak legyintene: itt lakom és kész, de én
szégyellem – mondja.

Erzsinek nincs szakmája, de szeretné, ha lenne. Eddig jobbára
takarított vagy pincér volt, de ha rajta múlna, akkor
számítógépes munkát vállalna egy reklámügynökségben.
Ilyen állás betöltéséhez azonban középiskolai végzettség
kell. Ennek híján Erzsi a rövidebb átképzést igénylő
szakmák közül kénytelen választani: manikűrös, bolti
eladó vagy virágkötő.



G. Csilla



A szobákban emeletes ágyak sorakoznak a fal mellett.
Némelyikben forgalmas időszakban több családot is
elhelyeznek, az sem ritka, hogy 28 lakója van egy szobának. Az
ötgyerekes G. Csillát példaként emlegetik a szállón, hisz
kitartóan küzd gyermekeiért és hátrahagyott otthonáért.
Jelenleg négy vaságyon osztoznak öten a kilenc
négyzetméteres szobában, miközben Gyálon egy 38
négyzetméteres kis házat és mellette egy újonnan épülő,
félig kész családi házat hagyott maga mögött. Reméli, már
csak rövid időre. Élettársa elől menekült gyermekeivel a
krízis- szállóra.

– Le akart bennünket lőni – mondja. – Kénytelen voltam
saját házamat otthagyni – gyújt rá idegesen. Csilla négy
kamasz fiával menekült, hiszen élettársa életében nem ez az
első emberölési kísérlet. A férfi ezt megelőzően már hat
évet ült börtönben, és Csilla nem akart kockáztatni.
Gyorsan megkérdezem, hogy a gyerekek hogyan viselték a
helyzetet, mire a rövid válasz ennyi: "Katasztrofálisan."

– Amikor idejöttünk, akkor mindegyik fiam tanult, a
legidősebb, Albert épp akkor végzett, a kislány nyolc
hónapos volt. Rendezett volt a család, a gyerekek templomba
jártak, szófogadók voltak. Miután idejöttünk, mindez egy
fél éven belül megváltozott. A legidősebb abbahagyta a
munkát, Attila az iskolából maradt ki, és képtelenség
bármire rávenni. A másik kettő is csak mostanában kezdi
összeszedni magát. Igaz, abban a korban vannak, amikor nem
igazán tudják, merre menjenek.

– A kiságy még éppen befért, de még egy ágy már szóba
se jöhet – néz körül a szobában G. Csilla, majd rámutat
az alsó ágyra, ahol Norbi alszik keresztbenyúlva: síszünet
van, azért nincs iskolában. Majd sírdogáló kislányát
befekteti az ágyba.

G. Csilla az ügyészség ítéletét várja, hogy egykori
élettársát lecsukják. Ő a szálló lakói közül azon
kevesek közé tartozik, akinek szakmája, sőt munkahelye is
volt. Könyvkötőként dolgozott 12 éve egy gyáli nyomdában.
Ügyét a Nő- és Gyermekvédő Liga Programirodájából is
támogatják, ügyvédi segítséget is kap. De látja, hogy
körülötte az anyukák java része azért került ide, mert nem
tudták fizetni az albérletet vagy elváltak. Olyan is van, aki
elcserélte a lakását, a pénz elúszott, most pedig nincs hol
lakni. A nehéz helyzetből csak azok tudnak talpra állni, akik
maguk is maximálisan együttműködnek segítőikkel, és
akarják a változást. Mert hiába keresnek valakinek munkát,
ha nem megy el dolgozni, vagy hiába helyezik el a gyerekét
óvodába, iskolába, ha nem viszi el oda. Noha sokszor
könnyebbnek látszik feladni, a menhely lakói egybehangzóan
állítják, hogy az egyetlen lehetőség a talpon maradásra:
nem elcsüggedni, és bízni.

Olvasson tovább: