Kereső toggle

Teniszlegendák parádéja Budapesten

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Egyszer csak nem éreztem jól magam a bőrömben, és rájöttem, hogy hiányzik a tenisz, ezért visszatértem” – nyilatkozta a Heteknek Stefan Edberg, aki a hétvégén a sportág más legendáival együtt több mint nyolcezer nézőt jutatott nem akármilyen élményhez a budapesti Tennis Classics rendezvényén.

A szombati elődöntőkben először az 1987-es wimbledoni bajnok, Pat Cash győzte le az 1983-as Roland Garros-bajnok, Yannick Noah-t. A kiváló énekes-gitáros Yannick az egyik legjobb azok közül, akik a humort a tenisszel tökéletesen képesek elegyíteni. Cash győzni, Noah szórakoztatni jött, ezért jól kiegészítették egymást. Cash bejutott a vasárnapi fináléba, és Noah jól megérdemelten kapta a nagyobb tapsot. Volt ideje feltartóztatni a mellékhelyiségbe induló nézőt, fogadást kötni, és reggae zenére táncolni, miközben bravúros labdamenetein a szánk tátva maradt. Egy alkalommal Cash erős ütését úgy adta vissza, hogy ellenfelének háttal állva a labdát pattanás nélkül úgy kapta el, hogy a labda az ütőjén maradt, mintha ráragasztották volna, aztán „elszállította” a hálóig, annak túloldalán udvariasan leejtette, hogy az szinte fel se pattant.
A második elődöntő az 1988-ban a Roland Garroson döntőt játszó Henry Leconte és az egyéniben hatszoros, párosban háromszoros Grand Slam-győztes, Stefan Edberg között már másként zajlott. Leconte tavaly szinte minden mozdulatát a humorra építette, most azonban szeretett volna valamit visszaadni a sok korábbi vereségből, és megmutatni, hogy most itt ő a jobb. Két rendkívül szoros, kiélezett játszmában ez sikerült is neki.
Az okokra a Hetek Edbergtől kapott választ: „A mérkőzés egy barátságos öregfiúk találkozójának indult, majd végül beélesedett, és éreztem a régi, vérre menő csaták ízét. Leconte nagyon jól játszott, és kitűnően adogatott. Ráadásul ez a borítás új volt számomra, ami nem segített. Profi pályafutásom után tizenkét évig nem teniszeztem, igazából tavaly tértem vissza a pályára. Jó volt újra találkozni az öltözők illatával, barátokkal, ellenfelekkel. Ez is csupán heti három játékot jelent. Visszatérésem óta eddig még kevés ilyen versenyszerű találkozón vettem részt, ezért valamelyest még csak emlékezetből játszottam. A versenyrutin ezúttal pedig még akkor is hiányzott, ha korábban tizennégy éves pályafutásom során 1076 egyéniből 806-ot, míg 436 páros találkozóból 283-at sikerült megnyernem. A döntő persze, hogy most újra itt vagyok. Ugyanis egyszer csak nem éreztem jól magam a bőrömben, és rájöttem, hogy hiányzik a tenisz. Ezért visszajöttem a játékba, és itt lenni akkor is jó, ha ma Henry volt jobb.” Edberg egyébként vasárnap megszerezte a harmadik helyet Yannickkal szemben.
Az első helyért Leconte és Cash küzdött meg, a szó igazi értelmében. Most a humor az öltözőben maradt. Kijött belőlük a „sportoló”, mindketten nyerni akartak. Olyan éles és izgalmas labdameneteket láthatott a nagyérdemű, melyeket Magyarországon – egyéb esetben – csak a képernyőn követhettünk. A kiélezett viadalt – a szabadidejében öt gyereket pallérozó – Leconte nyerte meg, ezzel ő lett a kétnapos viadal győztese.
Mindkét nap rendeztek bemutató jellegű páros mérkőzéseket is, amelyeken a játékosok labdazsonglőrökké és teniszhumoristává alakultak. Közülük is kiemelkedik a francia állampolgárságú, iráni származású Mansur Bahrami. Esetenként egyik kezében hét labdát fog meg és a nyolcadikkal szervál, az Aréna tetejéről visszahulló labda a nadrágjának zsebébe bír érkezni, a vonalbírói székből ülve löbböli vissza az ellenfél térfelére a labdákat, és settenkedő, lassított pantomimmozgása, védjegyévé vált. #Megcsodálhattuk egyébként a párosban korábbi Roland Garros- és wimbledoni bajnok versenyigazgató, Taróczy Balázs klasszis ütéseit is, aki – reméljük– már holnap elkezdi szervezni a 2010. évi találkozót!