Külföld

Atomerővel rettegtetnek

Göndör Ádám — Thu, 29 Jul 2010 08:01:03 +0200

Nagyszabású amerikai–dél-koreai hadgyakorlatot tartottak a hét elején a Japán-tengeren, annak ellenére, hogy Phenjan korábban atomháborúval fenyegetett. A két ország jelezte: egyértelmű üzenetet akarnak küldeni Észak-Koreának, miután márciusban egy északi torpedó elsüllyesztett egy déli hadihajót, 46 tengerész halálát okozva.

A kínai tiltakozások nyomán végül nem a Sárga-tengeren, hanem a Japán-tengeren tartották a nagyszabású, négy napig tartó, Legyőzhetetlen Szellem névre keresztelt, közös amerikai-dél-koreai hadgyakorlatot. 20 hadihajó (köztük egy nukleáris meghajtású és három torpedóromboló), 200 harci repülőgép és nyolcezer katona vett részt rajta. Washington és Szöul is jelezte, hogy a gyakorlattal egyértelmű üzenetet küldenek Phenjannak.

A hadgyakorlat vasárnap kezdődött, egy nappal korábban Észak-Korea azzal fenyegetett, hogy válaszként „szent háborút" indít a déliek ellen, és beveti atomfegyvereit is. Az északi Országos Védelmi Bizottság azt állította, hogy a hadgyakorlat „nyílt provokáció, amelynek célja, hogy a fegyverek erejével megfojtsa az Észak-koreai Demokratikus Népköztársaságot".

A szöuli katonai vezetés bejelentette: figyelik, hogy az északi hadsereg milyen katonai manővereket hajt végre a határ közelében, de semmilyen szokatlan eseményt nem tapasztaltak. Washington pedig úgy reagált, „nem érdekelt abban, hogy szócsatába keveredjen Észak-Koreával". Az amerikai hadi vezetés szerint a gyakorlat visszafogott válasz a súlyos északi agresszióra. „Észak-Korea azt állíthatja, hogy ez provokáció, de én azt mondanám, hogy éppen az ellenkezője igaz. A gyakorlat csak azok számára provokáció, akik nem akarnak békét és stabilitást. Észak-Korea közéjük tartozik" - mondta David Lausman, az úszó erődnek tartott USS George Washington atommeghajtású repülőgép-anyahajó parancsnoka.

A két Korea között 1953-ban véget ért a háború, amelyet csak tűzszüneti egyezmény zárt le, de békeszerződés nincs. Így máig hadiállapot van érvényben, és állandó a feszültség. A déli korvett elsüllyesztése óta azonban még inkább mélyült a válság. A helyzet komolyságát jelzi, hogy két magas rangú amerikai vezető, Hillary Clinton külügyminiszter és Robert Gates védelmi miniszter is egy időben látogatott Dél-Koreába. „Az ajtó továbbra is nyitva áll Észak-Korea előtt - mondta Clinton a sajtónak. - Készen állunk arra, hogy találkozzunk a vezetőivel, tárgyaljunk, és a kapcsolatok normalizálása felé elmozduljunk, amennyiben Észak-Korea elkötelezi magát, hogy feladja az atomprogramját" - mondta Clinton.

Dél-Korea egyébként az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vitte a hajó elsüllyesztésének ügyét, ott azonban csak egy támadást elítélő határozat született. Oroszország és Kína ugyanis nem támogatta, hogy keményebb reakciók jöjjenek létre. A legtöbb elemző egyetért abban, hogy a Koreai-félszigeten növekvő feszültség valószínűleg az Észak-Koreában végbemenő hatalmi harc jele. A betegeskedő vezér, Kim Dzsong Il ugyanis keresi az utódlás megoldását. „Elképzelhető, hogy Észak-Korea tovább folytatja a rakétakísérleteket, vagy akár egy harmadik atomkísérletet is végrehajthat, hogy megmutassa: nem fog meghajolni az amerikai nyomás alatt" - vélekedett Jang Mu Dzsin, az Észak-koreai Tudományok Egyetemének professzora Szöulban a Bloomberg hírügynökségnek. A szakértő szerint Phenjan bizonyosan úgy értékeli, hogy az Egyesült Államok és Dél-Korea a rendszer összeomlásának lehetőségét keresi. Ugyanakkor olyan jelzések is érkeznek Phenjanból, amelyek szerint Észak-Korea szeretne diplomáciai kapcsolatokat Washingtonnal, hogy elejét vegye annak, hogy az Egyesült Államok katonai úton megdöntse Kim Dzsong Il dinasztikus alapon öröklődő, kommunista kormányát.

Castro világháborúra számít

Fidel Castro is közelgő atomháborútól tart, a volt kubai vezető alighanem emiatt jelent meg katonai egyenruhában a nyilvánosság előtt. A 83 éves Fidel részt vett egy forradalmi megemlékezésen, és 2006 óta most először olajzöld katonaingében mutatkozott. Beszédet is tartott, azt mondta: küszöbön áll egy atomháború, amit az Egyesült Államok és Izrael fog elindítani. Mahmúd Ahmadinezsádnak is hasonló víziói vannak. Az iráni elnök szerint az Egyesült Államok Izrael segítségével három hónapon belül két közel-keleti országot is megtámad majd.

Haláltánc - A technópartit a tragédia után is folytatták

Göndör Ádám — Thu, 29 Jul 2010 07:38:30 +0200

Valószínűleg a rendőrség és a szervezők is hibáztak Duisburgban, ahol a Love Parade zenei fesztiválon huszonegyen meghaltak, és mintegy ötszázötvenen megsebesültek, közülük többnek állapota válságos. A várakozó tömegben pánik tört ki, az emberek egymást taposva menekültek. Az államügyészség gondatlanságból elkövetett emberölés miatt indított nyomozást a Love Parade ügyében. A huszonegy halottból eddig tizenhat személyt azonosítottak. A vasárnap délben összehívott sajtóértekezleten a rendezvény szervezője bejelentette, ez volt az utolsó Love Parade, a jövőben Gelsenkirchenbe tervezett bulit lemondták.

A duisburgi tragédiának nincs magyar áldozata. A német hatóságok azt közölték, hogy a huszonegy áldozat közül heten külföldiek, akik Ausztráliából, Olaszországból, Hollandiából, Kínából, Boszniából és Spanyolországból érkeztek a felvonulásra. Az áldozatok húsz és negyven év közöttiek.

Németországban mindenkit sokkolt a hír. Az államfő az ügy azonnali kivizsgálását követelte, míg mindenki az okokat találgatja. Több szakértő szerint a fesztivált eleve nem lehetett volna megrendezni az egykori teherpályaudvar melletti, viszonylag kis területen, az pedig egyenesen felfoghatatlan, hogy a helyszínre történő be-, illetve kijutás egyetlen tényleges útját egy szűk alagút jelentette. A nyilvánosan is bocsánatot kérő duisburgi főpolgármester szerint ugyanakkor a biztonság megszervezése helytálló volt. A történteket az emberek pánikszerű láncreakciója váltotta ki.

A halál alagútja

Még órákkal a káosz után sem volt világos, milyen körülmények vezettek az eszeveszett meneküléshez. A tömeg miatt a mentősök nehezen jutottak el a sérültekhez. Tíz embert kellett újraéleszteni. Szakértők szerint a rendőrök is hibáztak, mert későn nyitották ki az egyetlen vészkijáratot a menekülő tömeg előtt.

A duisburgi rendőrség főnöke elmondta, a korábbi hírekkel ellentétben nem a célállomáshoz vezető alagútban vesztették életüket a fiatalok, hanem az ennek közelében lévő lépcsőkön. A főszínpad irányába vezető útvonalon a becslések szerint másfél millió résztvevőnek egy rövidebb alagúton kellett átmenni. Olyan volt, mintha az óriási tömeget hirtelen egy tű fokán keresztül húzták volna át. A pánik akkor tört ki, amikor az alagútba beszorult több ezer ember közül az egyik menekülni próbált. Felmászott egy oszlopra, majd visszazuhant a tömegbe. Ezek után mindenki csak a menekülésre gondolt. Felmásztak a terelő védőkorlátokra, falakra, de visszazuhantak, és ekkor taposták el őket.

A Daily Mail beszámolója szerint a pánik akkor tört ki, amikor a rendőrség megpróbálta megfékezni a jegy nélküli rajongók áradatát a koncert helyszínére. Voltak olyanok, akik a biztonsági kerítésen próbáltak átjutni. Az alagútba bezsúfolódott tömegben többen vissza akartak fordulni, de ekkor már egyik irányban sem lehetett haladni. Az emberek egymást letaposva próbáltak menekülni.

Akik elestek, nem keltek fel
A szemtanúk egy kétségbeesett tömegről számoltak be, az emberek egymáson átesve tülekedtek, agyonnyomva azokat, akik nem tudtak talpon maradni, és a földre kerültek. A kedd esti boncolási eredmények is azt mutatták, hogy a végzetes tolongásban szerzett mellkasi zúzódások okozták a Love Parade huszonegy áldozatának halálát, mindegyikük megfulladt. Egy magyar résztvevő így írja le a helyszínt: „A bejárati rámpához vezető út több keskeny alagút alatt vezetett át, és magas, áthághatatlan betonfalak határolták. Amikor először megláttam, tisztára rosszul lettem, úgy nézett ki a tömeggel teletömve, mint egy vágóhíd bejárata. Nem voltak megfigyelő kamerák, nem voltak vészkijáratok, még egy keskeny sávot se zártak le a fal mellett, hogy esetleg beférjen egy mentőautó. Aki előbb akart távozni, az a hömpölygő tömeggel szemben volt kénytelen utat törni, térddel-könyökkel." A hatalmas zűrzavarban dugó alakult ki - meséli egy másik résztvevő, hátulról viszont továbbra is érkeztek a többiek, és egyszer csak elkezdtek elesni az emberek. Egyesek a lépcsőkön próbáltak menekülni már akkor, mások az oszlopokon másztak fel. „Csak arra tudtam figyelni, hogy a barátnőm és én megmaradjunk lábon állva, mert tudtam, hogy ha elesünk, akkor összetaposnak" - mondta. A rendezők a többszörösét engedték be az embertömegnek, jóval több jegyet adtak el, mint amennyi ember befogadására a terület képes lett volna.

Hanyagság vagy profitmaximálás?

A duisburgiak már júniusban tudták, hogy katasztrófához vezethet a Love Parade. Már tavaly figyelmeztették a városvezetést arról, hogy a település szűkös közterületei nem alkalmasak a minden évben százezreket vonzó technóparti megtartására - jelentették hétfőn német lapok. A lakosság, főleg az alagút környékén lakók hetekkel a rendezvény előtt figyelmeztették a szervezőket és a rendőrséget a veszélyekről.

Többször is figyelmeztetett az interneten a várható tragédiára egy Klotsche nevű felhasználó. Napokkal a fesztivál előtt például azt írta: „Tényleg egymillió embert akarnak bezsúfolni egy egyirányú alagútba? Már látom, amint az emberek egymást taposva próbálnak majd menekülni."

A német sajtó a héten a rendezők biztonsági intézkedéseit boncolgatja. A Spiegel online nyilvánosságra hozott egy, a duisburgi városvezetésből származó belső dokumentumot, amely szintén azt mutatja, hogy súlyos biztonsági mulasztás történt. A 2010. július 21-ei keltezésű hivatalos dokumentum szerint a rendezvény területén egyszerre legfeljebb 250 ezer ember tartózkodhat. Rainer Schaller főszervező szerint a terület nem volt túlterhelt: hétfőn a DPA hírügynökségnek azt mondta, a katasztrófa időpontjában 187 ezer ember tartózkodott a helyszínen, azaz 75 százalékos volt a telítettség. Egy rendőrségi szóvivő szerint ugyanakkor 300-400 ezer ember tartózkodott a fesztiválterületen és az oda vezető úton. A rendezők a szerencsétlenség előtt pár órával még körülbelül 1,4 millió résztvevőről beszéltek, bár valószínű, hogy ebbe a fesztiválterületen kívül tartózkodókat is beleértették.

Marek Lieberberg, a legnagyobb német koncertmenedzser szerint az idei Love Parade-nál a szervezők és a városvezetés is hatalmasat hibázott: profithajhászást és amatörizmust ró fel nekik.

Állítólag a zenélő, táncoló többség nem is tudta, hogy mi történt. Ennek az is volt az oka, hogy a hatóságok nem akartak még nagyobb pánikot, ezért nem közölték a hírt a résztvevőkkel.

A rendőrség csak a mentők érkezése után nyitotta meg az egyedüli vészkijáratot.

A szakértők úgy döntöttek, a bulinak folytatódni kell, mivel a tömeg kiszámíthatatlanul reagálna, ha hirtelen kiderülne, hogy mi történt. Ezért jobbnak látták fokozatosan befejezni a rendezvényt. Dr. Motte, a Love Parade atyja szerint azonban egyértelműen a szervezők a hibásak, hiszen semmi keresnivalója kordonoknak ott, ahol ennyi ember egyetlen bejáraton akar bemenni.

A szombati katasztrófa egész Németországot megrendítette. Angela Merkel kancellár úgy fogalmazott: „Mindent el kell követnünk, hogy ilyen tragédiák ne ismétlődhessenek meg soha többé." A korábban konzervativizmusa miatt támadott, egykor legnépszerűbb német televíziós bemondónő, Eva Herman szerint Duisburgban megmutatkozott: a bűnös életmódért büntetés jár.

Melegbárokban szexeltek a vatikáni papok: lefotózták őket

Göndör Ádám — Sun, 25 Jul 2010 12:15:23 +0200

Újabb szexbotrány a Vatikánban. Egy olasz magazin riporterei több katolikus papot leplezett le, akik melegbárokban létesítettek alkalmi kapcsolatokat. A Silvio Berlusconi érdekeltségébe tartozó Panorama című hetilap szerint Rómában számos olyan egyházi személy van, akik kettős életet élnek.

Rejtett kamerák a bárban

Az újságírók rejtett kamerákkal és egy csaléteknek egy felbérelt meleg prostituálttal követték a kiszemelt papokat. Az egyikük, egy Paul névre hallgató francia pap a bárban ajánlatot is tett a homoszexuális férfinak, akivel a lakására is felment. Erről a találkozásról is egyértelmű felvételek készültek, amelyek közül néhányat a lap közzétett.

A római egyházkerület vezetője elítélte a lap „botránykeltő" módszereit és azt állította, hogy a városban élő papok többsége példás életet él. Ugyanakkor elismerte, hogy létezik egy „kis, de nem elhanyagolható számú" homoszexuális pap. Az egyházi elöljáró azt tanácsolta nekik, hogy hagyjanak fel a rejtőzködéssel, és lépjenek ki a papságból. A pápai állam hivatalos napilapja, az Osservatore Romano nem tett említést az ügyről. A Vatikáni Rádió röviden beszámolt a botrányról.

Kiürülnének a templomok?

A Panorama cikke idéz egy papot, aki azt állítja, hogy az olasz fővárosban „a meleg papok aránya 98 százalék." A római homoszexuális közösség szóvivője elismerte, hogy ha a meleg papok követnék vezetőjük javaslatát a kilépésre, „az súlyosan megbénítaná az egyházkerület működést". Egy volt olasz parlamenti képviselő, aki nyíltan vállalta szexuális identitását, azt nyilatkozta, hogy „ha valamennyi meleg egyszerre kilépne a katolikus egyházból - amivel ő maga személy szerint mélyen egyetértene - súlyos zavarokat idézne elő a szervezet életében."

Egy Amerikában nyolc éves kutatómunkával készült felmérés szerint a papok és szemináriumi hallgatók mintegy negyede-fele tekinthető homoszexuálisnak.

Rosszkor jött

A Vatikán számára az eset különösen kínos, mivel márciusban egy hasonló botrány már közvetlenül a pápa környezetét is érintette. Akkor a pápai udvar egyik protokoll főnökéről derült ki, hogy a vatikáni kórus egyik tagja közreműködésével rendszeresen homoszexuális prostituáltakat rendelt magának, előfordult, hogy napjában többször is. XVI. Benedek pápa még 2005-ben megtiltotta az aktív homoszexuálisoknak, hogy papi tanulmányokat folytassanak.

Forrás: Panorama

Mit kér Abbász azért, hogy szóba álljon Netanjahuval?

Göndör Ádám — Thu, 22 Jul 2010 10:36:58 +0200

Egyszerre járt Izraelben és a Palesztin Autonómia területén a térségben Cathrine Ashton, az EU kül- és biztonságpolitikai főmegbízottja, Ban Ki Mun, az ENSZ főtitkára és George Mitchell szenátor, Obama elnök személyes kiküldöttje. Mindhármuk célja volt, hogy előmozdítsák a közvetlen izraeli-palesztin tárgyalások újrakezdését. A diplomáciai keringő egyelőre nem hozott látható eredményt. Hacsak az Arab Liga külügyminiszterei a hónap végén másképpen nem döntenek.

Úgy tűnik, hogy lejárt a közvetett tárgyalások ideje. A döntő fordulat a legutóbbi, washingtoni Obama-Netanjahu találkozón következett be, amelyen az amerikai elnök magáévá tette Netanjahu indítványát a közvetlen tárgyalásokról. Tavaly ősszel az izraeli kormányfő a telepítési tevékenység részleges és ideiglenes befagyasztását a közvetlen tárgyalások újraindításához kötötte. A tízhónapos moratórium szeptember végén lejár, és a közvetett tárgyalások idáig semmilyen eredménnyel sem jártak. Az Egyesült Államokban közelegnek a szenátusi és képviselőházi választások, és miközben Izrael amerikai támogatottsága egyre erősebb (igaz, köztük nőtt azok száma, akik a fenntartásaikat is kifejezik a gázai helyzet vagy a jeruzsálemi építkezések miatt), az amerikai közvélemény - úgy tűnik - nem nézte jó szemmel, hogy Obama túlságosan is kritikusan bánt Washington legszilárdabb közel-keleti szövetségesével.

A múlt hétvégén Cathrine Ashton és George Mitchell is a térségben jártak, hogy valamiféle egyezséget kovácsoljanak ki a szembenálló felek között. Az egyeztetésekbe bevonták a nagybeteg Hoszni Mubarakot, aki külön-külön tárgyalt az amerikai közvetítővel, Netanjahuval és Mahmúd Abbásszal is. Az alaphangot azonban Abbász ütötte meg. A csúcshétvége előtt egy jordániai napilapnak azt nyilatkozta, hogy csak előfeltételekkel lenne hajlandó a közvetlen tárgyalásokra. Eszerint Izraelnek még a közvetlen tárgyalások újrafelvétele előtt el kellene köteleznie magát az 1967. júniusi „határok" mellett, és abba is bele kellene egyeznie, hogy az eljövendő palesztinai arab állam keleti határait egy nemzetközi békefenntartó katonai egység őrizné.

Abbász ugyanakkor nem említette azt a korábban hangoztatott előfeltételt, hogy Izrael azonnali hatállyal, teljes mértékben és véglegesen szüntesse be az 1967-ben elfoglalt területen a zsidó települések építését. Ezt egyesek a rugalmasság némi jelének tekintik. Az igazság ezzel szemben az, hogy amennyiben Izrael előre elkötelezi magát az 1967 júniusa előtti „zöld vonalra" való visszavonulás mellett, akkor a telepítési tevékenység abszolút befagyasztásának követelése értelmetlenné válik. Netanjahu izraeli kormányfő azonban ragaszkodik az előfeltételek nélküli tárgyalásokhoz.

Korábban Ehud Olmert és Mahmúd Abbász még közvetlenül és előfeltételek nélkül tárgyaltak. Sőt Olmert olyan javaslatot tett, amely Ehud Barak kormányfő 2000-es nagyvonalú ajánlatához képest is kedvezőbb volt a palesztinoknak. Kivonult volna Júda, Szamária és Gáza területének 98 százalékáról, és a maradék területért cserébe izraeli kárpótlást ajánlott, valamint hozzájárult volna Jeruzsálem felosztásához, lemondott volna a Templom-hegyről és az ősi Jeruzsálem területéről, a Dávid Városáról is, miközben elvileg bele-egyezett volna korlátozott számú menekült humanitárius alapon Izraelben való letelepítéséhez, és nem kifogásolta volna, ha nemzetközi haderő őrzi a leendő palesztin állam keleti határait. Ám e megállapodásból sem lett semmi. Abbász addig húzta a válaszadás idejét, míg Ehud Olmertnek korrupciós botrányai miatt le kellett mondania. Később úgy nyilatkozott, hogy „túl nagy volt a különbség" a felek álláspontjai között. Abbász ugyanis nem volt hajlandó a zsidó nép nemzetállamaként elismerni Izraelt, és a megállapodás rögzítésével lemondani minden további követelésről, és ezáltal egyszer s mindenkorra lezárni az izraeli-palesztin konfliktust.

Az Obama-kormányzat azonban még ezen a helyzeten is tovább rontott. Az amerikai elnök ugyanis előfeltételt fűzött a tárgyalások újrafelvételéhez. Azt követelte Izraeltől, hogy azonnal, teljes mértékben és feltétel nélkül fagyassza be az 1967-es „zöld vonalon" túl létesített településeken az építési tevékenységet. Ezt a követelést a Cathrine Ashton vezette EU-diplomácia azzal egészítette ki, hogy csak abban az esetben járul hozzá az 1967-es „határok" (valójában fegyverszüneti vonalak) megváltoztatásához, ha ahhoz a Palesztin Hatóság is hozzájárul. Abbásznak kapóra jött a brüsszeli érvelés.

A tárgyalások újrafelvételét nyomban ő is ehhez a két előfeltételhez kötötte, és ehhez még ma is szilárdan ragaszkodik.

Benjamin Netanjahu kormányfő közölte az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főbiztosával, hogy kész politikai kockázatot vállalni a palesztinokkal való megállapodásban, de csak abban az esetben, ha ez nem jár biztonsági kockázattal.

Netanjahu a Catherine Ashtonnal való találkozóján ismételten hangsúlyozta, hogy amennyiben megkezdődnek a közvetlen egyeztetések, kész gyors ütemben tárgyalni a palesztinokkal. Az izraeli kormányfő úgy véli, hogy akár egy év alatt megállapodásra juthat a palesztinokkal. Igaz, a gyors megállapodás után a fokozatos megvalósítás éveket vehet igénybe.

A többoldalú diplomáciai erőfeszítések a közvetlen tárgyalások megkezdésére egyelőre nem vezettek eredményre. Az amerikai és izraeli tisztségviselők most azt remélik, hogy az Arab Liga július 29-én sorra kerülő ülésén talán a résztvevő külügyminiszterek meggyőzik Mahmúd Abbászt.

Időközben szeptember végén lejár az izraeli ideiglenes és részleges telepítésbefagyasztási moratórium. Még nem született döntés arról a héttagú szűkebb kabinetben, hogy mi történjen ezt követően a továbbiakban. (A Saron- és Olmert-kormányok alatt Washington hallgatólagos támogatásával folyt az építkezés a főbb településblokkokban. Ezzel szemben a kis és elszigetelt településeken nem voltak építkezések.) A miniszterek véleménye megoszlik, és még Netanjahu sem foglalt állást a kérdésben. A kormányfő szerint a telepítések befagyasztása nem hozta meg a kívánt eredményt, a közvetlen tárgyalások megindítását.

Közügy lett a Clinton lány világraszóló esküvõje

Göndör Ádám — Thu, 22 Jul 2010 10:09:57 +0200

Július végén férjhez megy Chelsea Clinton. A volt amerikai elnök és a jelenlegi külügyminiszter egyetlen lánya esküvője iránti érdeklődés nemcsak annak köszönhető, hogy a hírességek magánéletével előszeretettel foglalkozik a média. A frigy „különlegessége”, hogy a vőlegény konzervatív, igaz, nem politikai, hanem világnézeti értelemben. Marc Mezvinsky konzervatív zsidó vallású, és emiatt folynak a találgatások, hogy metodista és dél-baptista szülők gyermekeként a Clinton lány milyen egyházi szertartáson mondja ki a boldogító igent.

Amikor a Clinton házaspár beköltözött a Fehér Házba, lányuk magán-életét igyekeztek a média érdeklődésétől távol tartani. A 30 éves lány esküvőjének híre azonban futótűzként terjed, és annak ellenére, hogy az örömteli esemény részleteit teljes titoktartás veszi körül, a „kiszivárgott" információkból elég sok részletet össze lehet állítani.

A házasságkötésre július 31-én kerül sor, de nem az eredetileg tervezett helyszínen. Martha's Vineyard elegáns szigete helyett a Clinton család egyik kedvenc nyaralóhelyén, a New York állambeli Rhinebeckben tartják majd a szertartást. A New York városától mintegy 150 kilométerre északra fekvő Astor-villára azért eshetett a választás, mert a jelöletlen út végén fekvő, gondosan elkerített birtok a lesifotósok számára szinte megközelíthetetlen.

A történelmi Astor-birtok egyébként eredetileg John Jacob Astor IV milliomos üzletember otthona volt. A neves Astor család tagja a Titanic luxushajó 1912-es katasztrófájában vesztette életét. A birtokon fedett teniszpálya és fehérmárvány medence található, és jelenleg Kathleen Hammer tulajdonában áll, aki Hillary Clinton elnökségi és szenátori kampányának a támogatója volt.

Nem akar sírni az örömapa

A ceremónián „sztárdömping" várható: a hivatalos meghívottak között szerepel Barack Obama elnök, Barbra Streisand énekesnő, Steven Spielberg filmrendező, valamint Oprah Winfrey tévés sztár és Ted Turner médiamogul, a CNN hírtelevízió alapítója. Felkerült a vendéglistára John Major volt brit kormányfő és Doris Kearns Goodwin történész, az örömapa régi barátja. A hírek szerint 500 embert hívtak meg, de a sok neves vendég ellenére Chelsea igyekezett zártkörű rendezvényt szervezni: ragaszkodott ahhoz, hogy csak olyanok vegyenek részt élete nagy napján, akiket személyesen ismer. Ketten azonban biztosan nem lesznek ott az esküvőn, ez pedig Al és Tipper Gore, a válófélben lévő volt alelnök és hitvese.

A szerencsés vőlegény a 32 éves Marc Mezvinsky, a Goldman Sachs bankára, akit a Clinton lány tizenéves kora óta ismer. Még Washingtonban találkoztak, és mindketten a Stanford Egyetemre jártak. Tavaly novemberben jegyezték el egymást. A fiú szülei egyébként korábban kongresszusi képviselők voltak és régi barátai a Clinton családnak. Marc édesapját azonban 2001-ben egy banki csalássorozat miatt 7 éves börtönbüntetésre ítélték. A börtönből 2008-ban szabadult.

Bill Clinton úgy tűnik, elégedett leendő vejével. Egy januári interjúban annyit mondott a kapcsolatról, hogy lánya boldog, ő pedig kedveli és csodálja a fiút, tehát ennél boldogabb nem is lehetne. Az egykori elnök szerepe a házasságkötésben, illetve az esküvőszervezésben eleinte csupán arra korlátozódott, hogy lányát oltárhoz vezeti és fizeti a költségeket. Később viszont Chelsea kikérte véleményét döntéseiben, aminek nagyon örült. Az örömapa hangsúlyozza, igyekszik mindent megtenni azért, hogy az esemény középpontjában lánya legyen. Ezzel kapcsolatban az egyik fórumon azt nyilatkozta, megpróbálja majd nem elsírni magát az esküvőn, mert ha sír, akkor részben róla fog szólni a nagy esemény. Bill Clinton állítólag lánya kedvéért még fogyókúrára is rászánta magát. A készülődéssel kapcsolatban olyan hírek is felröppentek, hogy Chelsea nemrég eltörte a bokáját és mankóval jár, de az esküvőre teljesen felépül.

Az esküvő legnagyobb kérdőjele, amiről az érintettek semmit sem árultak el, az, hogy Chelsea és vőlegénye milyen egyházi szertartáson mondja ki a boldogító igent. A kérdéssel azért is sokat foglalkozik a média, mert a Clinton lány nem éppen mindennapi lelkiismereti döntés elé került. Úgy nőtt fel, hogy édesanyjával metodista istentiszteletekre járt, édesapja pedig dél-baptista volt. Bill Clinton rendszeresen kikérte lelkésze véleményét, felekezete ugyanakkor megfeddte amiatt, hogy politikai pályafutása során támogatta az azonos nemű kapcsolatokat és az abortuszt.

Chelsea leendő férje viszont zsidó vallású, méghozzá konzervatív, és ez az irányzat nem támogatja azt, hogy zsidó vallású személy más hitű emberrel házasodjon össze, sőt tiltják, hogy rabbik ilyen szertartásokon egyáltalán részt vegyenek, nemhogy áldásukat adják az ilyen kapcsolatokra. Ezért nem is csoda, hogy leginkább a zsidó közösségben téma, ki és hogyan adja majd össze a párt: zsidó szertartás lesz-e, ami egyben azt jelentheti, hogy a lány áttért a zsidó vallásra, vagy pedig keresztény és zsidó hagyományok együtteséből fog állni a ceremónia.

Egyesek az áttérésre azért következtetnek, mert Chelsea tavaly Mezvinskyvel jom kippuri összejöveteleken vett részt a New York-i Zsidó Teológiai Szemináriumon, amit egyébként a konzervatív judaizmus fellegváraként tartanak nyilván. De persze vannak olyan rabbik is, akik vállalják olyan párok összeadását, ahol az egyik fél nem zsidó vallású. Ilyen például Harold White rabbi, aki 2002-ben George W. Bush szóvivőhelyettesét, Ari Fleischert és katolikus feleségét, Rebbecát összeadta. A ceremónia a rabbi mellett egy pap részvételével zajlott le. És felmerül még a gyerekek kérdése: vannak olyan vélemények is, amelyek szerint részt vehet rabbi a szertartáson, ha a pár megígéri, hogy gyerekeiket a zsidó hit szerint neveli. Clintonék metodista háttere egyébként nem jelent nagy akadályt: az egyház a helyi gyülekezetek és pásztorok döntésére bízza, hogy engedélyezik-e azt a házasságot, ahol az egyik fél nem keresztény.

Divat a vegyesházasság

Egyesek szerint Chelsea és Marc házasságkötése ráirányítja a figyelmet a zsidó közösség, valamint a judaizmus, mint vallás fennmaradásának kérdésére, mivel úgy látják, hogy a vegyes házasságok jelentik a legnagyobb veszélyt a zsidóság folytonosságára. Ezek az aggodalmak a statisztikák tükrében nem alaptalanok, ugyanis az elmúlt években csökkent azoknak az amerikaiaknak a száma, akik vallásos zsidónak tartják magukat. Míg 1990-ben 3,5 millióan vallották magukat zsidó hitűnek, addig 2008-ban már csak 2,7 millióan mondták azt, hogy a zsidó vallást gyakorolják.

Emellett a fiatalabb zsidóknál tapasztalható távolodás is aggasztja a közösség vezetőit, ők számítottak ugyanis az Izrael államát támogatók egyik bázisának. Egy felmérés kimutatta, hogy 1990-ben a házasulandó zsidók 52 százaléka más vallású társsal kötött frigyet. A zsidó közösség ezért az utóbbi években kampányt indított, amelyben társkereső oldalak indításával, izraeli utaztatással próbálta a zsidókat arra ösztönözni, hogy zsidókkal házasodjanak. A kampányhoz egyébként tavaly újság- és tévés hirdetésekkel az izraeli kormány is csatlakozott. Ennek ellenére sem várható, hogy az arány javuljon: becslések szerint idén a házasságkötések 55 százalékában a zsidó vallásúak más hitűekkel kötnek örök szövetséget. Újabban a zsidó közösségek ezért ahelyett, hogy elleneznék ezeket a frigyeket, arra próbálják ösztönözni a „vegyes hitű" párokat, hogy zsidó otthonokat hozzanak létre. Egyesek szerint az elfogadás mellett szól az a tény is, hogy gyakran a nem zsidó házastárs - főleg feleség - az, aki végül többet tud a judaizmusról és a zsidó hagyományokról, és ezt tovább is adja.

30 éve tart az afgán háború

Göndör Ádám — Fri, 16 Jul 2010 13:21:37 +0200

Nagy Sándor óta senki sem győzött Afganisztánban – tartják a történészek. A Stratfor kutatóintézet az elmúlt három évtized eseményeit vizsgálva úgy véli, hogy az afganisztáni konfliktus a Közel-Kelet egyik legbonyolultabb kihívása.

Az afganisztáni háború az Egyesült Államok történetének eddigi leghosszabb háborúja. 1980-ban kezdődött, és azóta is tart. A demokrata Jimmy Carter indította, és azóta minden amerikai kormányzat folytatta.

Orosz csalétek dél felé

Az afgán háború első szakasza az 1979-es szovjet invázióval kezdődött, amikor az Egyesült Államok Szaúd-Arábiával és Pakisztánnal közösen igyekezett fenntartani az afgán ellenállást a szovjetekkel szemben. A hidegháborús stratégiának megfelelően 1979-ben az amerikai kormány (Jimmy Carter elnök és Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadó idején) titokban megkezdte a kormányellenes mudzsahedek felszerelését és kiképzését a pakisztáni titkosszolgálatot használva eszközként.

Ez az ellenállás az afgán mudzsahedek köré épült, olyan, a dzsihádban részt vevő gerillaharcosok köré, akiket az iszlám motivált. Ettől kezdve vált a mudzsahed kifejezés a nyugati világban is ismertté. Washingtont nem annyira Afganisztán érdekelte, sokkal inkább az amerikai-szovjet fegyverkezési verseny volt fontos a számára. Az Egyesült Államok mindenáron meg kívánta akadályozni, hogy a szovjetek bázisként használhassák Afganisztánt a későbbi terjeszkedéshez.

A helyi kommunista erők megsegítésére több mint százezer szovjet katona vett részt az invázióban, akiket legalább még egyszer ennyi fegyveres támogatott az afgán kommunista rendszer részéről. A szovjet megszállás legalább hatszázezer, de más becslések szerint akár kétmillió afgán civil halálához vezetett. Több mint ötmillió afgán menekült Pakisztánba, Iránba és a világ többi részére. A nemzetközi nyomás és a mindkét oldal által elszenvedett nagy veszteségek hatására (közel tizenötezer szovjet-orosz katona is meghalt) a Szovjetunió 1989-ben kivonult. A szovjet kivonulás az Egyesült Államok ideológiai győzelme volt, amely három elnöki perióduson át támogatta a mudzsahedeket, hogy megóvja a szovjet befolyástól az olajban gazdag Perzsa-öblöt. (A déli tengerekhez való kijutásról azóta sem tett le a nacionalista orosz politika. Legutóbb Vlagyimir Zsirinovszkij, a moszkvai Duma szélsőséges nézeteiről ismert alelnöke javasolta, hogy Oroszország kössön szövetséget Törökországgal. Zsirinovszkij 2010 júniusában a török kormánynak küldött levelében a kis-ázsiai orosz ortodox templomok visszaszolgáltatásáért cserébe kereskedelmi és katonai együttműködést kínált Ankarának. A politikus korábban A végső csapás délre címmel írt könyvet, amelyben kifejti, hogy Moszkva számára létkérdés a déli tengerekhez való kijutás.)

Terror és ópium

Az afganisztáni háború második szakasza 1989-től 2001-ig tartott. Ekkor az Egyesült Államok és szövetségesei támogatásával megerősödtek a muzulmán gerillacsoportok, amelyek most már együtt harcoltak azért, hogy az egész országot ellenőrzésük alá vonják. A harcok eredményeként az afgán elit és az értelmiség nagy többsége elmenekült az országból.

A következő évek megszegett egyezményekről, folyamatos pártütésekről és fokozódó anarchiáról szóltak. A mudzsahedek győzelme után is folytatódtak a harcok, átmenetileg a hadurak szerezték meg az államhatalmat. Eközben az emberek újra menekülni voltak kénytelenek a harcok sújtotta területekről. 1992 és 1995 között csak a fővárosban, Kabulban több mint negyvenezren haltak meg, nem beszélve az ország többi részéről. Az ország amúgy is elmaradott infrastruktúrája tovább pusztult.

1994-re egyértelművé vált, hogy az Afganisztánban szembenálló felek nem képesek sem együttműködni, sem egymást végleg legyőzni. Az erőszak egyik csúcspontjaként 1994-ben Kabulban rövid idő alatt tízezer embert öltek meg. A káosszal és korrupcióval szemben a radikális iszlámot hirdető tálib mozgalom ígért megoldást. A tálibok, azaz diákok (mozgalmukat a szó többes száma alapján Talibánnak nevezik) eredetileg a pastuk által lakott területek vallásos iskoláiban (medreszékben) tanult fiatalok voltak, szellemi vezetőik a tanulatlan falusi muzulmán papság, a mollák.

A tálibok fanatikus, a pastu szokásjogon és az iszlám törvényeken (sarián) alapuló gondolkodásmódjukat a medreszékben, katonai ismereteiket pedig a pakisztáni titkosszolgálat kiképzőitől sajátították el. Feladatul tűzték ki Afganisztán egyesítését, megtisztítását az ország romlását okozó, nyugati támogatásban részesülő mudzsahedektől és minden, iszlámellenes jelenségtől. A fél szemére vak fanatikus gerillaparancsnok, Omár molla vezetésével a tálibok 1996-ban elfoglalták Kabult és 2000 végére az ország területének 95 százalékát ellenőrizték. Az ellenzék (az Északi Szövetség) csak az északkeleti tartományt tudta megtartani. A tálibok az iszlám jog legszigorúbb értelmezése alapján hétéves uralmuk idején súlyosan korlátozták a lakosság szabadságát és az emberi jogokat. A nőket eltiltották a pénzkeresettől, a lányokat kitiltották az iskolákból és az egyetemekről. Betiltották a zenét, a gyerekjátékokat, megszüntették az állatkerteket és a mozikat. Az ellenszegülőket azonnal megbüntették. A kommunistákat, valamint a „hitehagyottakat" kézfejük vagy karjuk levágásával büntették. A rendszer legfőbb, szinte egyetlen bevételi forrása az ópiumtermesztés volt. A tálibok menedéket biztosítottak olyan nemzetközi dzsihádistáknak, mint az al-Kaida. Annak ellenére, hogy külföldön egyre több amerikai célpontot támadtak meg, az Egyesült Államok nyíltan nem lépett fel a tálibok ellen.

A befejezetlen háború

A gyökeres fordulat 2001. szeptember 11-ével kezdődött. Az al-Kaida támadása után a világpolitika átrendeződött. Nem telt el egy hónap, és az Egyesült Államok hadjáratot indított az al-Kaida kiképzőtáborainak elpusztítására Afganisztánban. Az amerikai katonák azt is feladatul kapták, hogy kényszerítsék ki a tálib kormánytól Oszama bin Laden és más vezető terroristák kiadását. Az Egyesült Államok emiatt felvette a kapcsolatot a korábbi afgán mudzsahedekkel, és támogatták az emigráns afgán kormány megalakítását Hamid Karzai vezetésével. A pastu nemzetiségű Karzai az Afganisztán déli részén fekvő Kandahárból származik. Nyugaton tanult, ugyanakkor a mudzsahedek oldalán harcolt a szovjetek ellen is, így mindkét oldalon voltak támogatói. Karzait 2001. december 22-én ideiglenes elnöknek választották.

Afganisztánban a tálib rendszer összeomlása után, 2004 októberében választásokat tartottak, amelyen 8,1 millió ember vett részt, közülük 42 százalék nő volt. Hamid Karzai a szavazatok 55 százalékát szerezte meg, majd 2009-ben - vitatott körülmények között - újraválasztották. A szövetséges haderők a több-éves küzdelem ellenére nem tudták felszámolni a tálib ellenállást, amely Pakisztánból és Iránból is kap folyamatos támogatást. Karzai apját a tálib lázadók megölték, de ellene is több merényletkísérletet hajtottak végre.

Barack Obama már választási kampányában, majd elnökként is azt hirdette, hogy a terrorizmus elleni háború kulcsa Afganisztán. Obama 2009 végén bejelentette, hogy átmenetileg - 18 hónapos időtartamra - újabb harmincezer amerikai katonát vezényel az országba. A csapaterősítés célja az elnök szerint, hogy megfosszák az al-Kaidát a búvóhelyeitől és megtörjék a tálibok ellenállását, amely már a kabuli kormány megbuktatásával fenyegetett. A biztonsági helyzet javult, de a szövetséges erőknek szembe kell nézni azzal, hogy a kiképzett afgán hadsereg soraiban is jelen vannak a radikális iszlám terroristák. A héten három brit katonát ölt meg álmában egy afgán katona, korábban pedig az amerikai hírszerzés afgán részlege szenvedett súlyos veszteséget, amikor egy afganisztáni titkos bázisukon felrobbantotta magát a kihallgatásra érkező törzsi vezető. Az illető azt állította, hogy információi vannak Oszama bin Laden rejtekhelyéről, ám amikor megérkezett a táborba, a fogadására érkező amerikai tisztekkel együtt felrobbantotta magát.

Törzsek bástyája

Afganisztán földrajzilag, történetileg, néprajzilag, nyelvileg egyaránt roppant sokszínû ország, ami területének sajátos elhelyezkedésébõl is következik: a 652 ezer négyzetkilométeres országot délrõl és keletrõl Pakisztán határolja 1810 km hosszan, észak felõl Kína Ujgur Autonóm Területével szomszédos, majd Tádzsikisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán keretezi, nyugatról pedig a 800 km-es iráni határszakasz következik. A kép teljességéhez hozzátartozik az India és Pakisztán által egyaránt vitatott Kasmír határának 320 kilométernyi szakasza is. Afganisztán politikai és vallási viszonyaira mindig rányomta bélyegét, hogy területe földrajzilag rendkívül kedvezõtlen adottságú. Másrészt viszont ez azzal a tagadhatatlan elõnnyel járt, hogy a kies, nehezen megközelíthetõ belsõ részek a birodalmak, dinasztiák gyakori változásai közepette is megõrizhették viszonylagos függetlenségüket, és a helyi uralkodók, törzsek, etnikumok és vallási csoportok megtarthatták önállóságukat. A központi hatalom részint a természeti adottságok, az ország belsõ területeinek nehéz megközelíthetõsége, részint a törzsi viszonyok szinte változatlan formában történõ továbbélése következtében sohasem tudott olyan szerepet betölteni, mint akár az iszlám világ más országaiban.
Az afgánokat nyugaton már jóval a tálibok hatalomra kerülése elõtt is szélsõséges vallási fanatikusoknak tartották. Mindez elsõsorban arra vezethetõ vissza, hogy az afganisztáni törzsek és népcsoportok az évszázadok folyamán mindig sikerrel álltak ellen a különbözõ hódítási kísérleteknek, mégpedig részben a természetföldrajzi adottságok, részben a törzsi viszonyokban gyökerezõ erõs harci szellem következtében.
Afganisztán az iszlám világ azon országaihoz tartozik, amelyekben a törzsi viszonyok máig meghatározóak, s amelyeket az etnikai sokszínûség jellemez. A törzsiség és az iszlám ezen a vidéken szinte elválaszthatatlan, de ezen belül is a törzsi viszonyok szerepe máig meghatározóbb maradt, mint az iszlám. Ma is élnek a sok évszázados hagyományok, a törzsi szokásjog, s a sajátos szövetségek és fegyveres konfliktusok szövevényes összefonódása határozza meg az itt élõk életét. Az etnikai, illetve törzsi megosztottságon, szétszabdaltságon az évszázadok folyamán igazán sohasem tudott úrrá lenni sem a központi hatalom, sem az iszlám összefogás ereje.

38 ország szövetsége

Az Afganisztánban szolgáló, a NATO parancsnoksága alatt működő Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő (ISAF) kötelékében 2010-ben 119 478 katona szolgál, köztük egy magyar katonai század. őket támogatja továbbá a 119 ezer fős afgán katonaság és a 104 ezer fős afgán rendőri erők.
A szövetségesek oldalán így közel
350 ezer fegyveres áll szembe a 93 ezer fősre becsült felkelő erőkkel. A tálibok oldalán legalább ezer külföldi al-Kaida fegyveres harcol.
A szövetségesek oldalán összesen
26 NATO-tagország állomásoztat katonákat Afganisztánban (zárójelben a fegyveresek létszáma): Belgium (590), Bulgária (525), Csehország (525), Dánia (750), Egyesült Királyság (9500), Észtország (160), Franciaország (3750), Görögország (75), Hollandia (1705), Izland (3), Lengyelország (2500), Lettország (170), Litvánia (245), Luxemburg (9), Kanada (2830), Magyarország (340), Németország (4350), Norvégia (500), Olaszország (3300), Portugália (265), Románia (1140), Spanyolország (1415), Szlovákia (290), Szlovénia (75), Törökország (1710), Egyesült Államok
(78 430).
További NATO-partner országok:
Albánia (250), Ausztrália (1550), Ausztria (3), Azerbajdzsán (90), Finnország (115), Horvátország (280), Írország (7), Macedónia (210), Örményország (925), Svédország (500), Szingapúr (40), Új-Zéland (155).
Svájc és Dél-Korea már visszahívta katonáit, és ugyanezt ígérte Hollandia 2010-re, Kanada 2011-re, valamint Nagy-Britannia 2015-től.
A koalíciós erők veszteségei több ezer főre tehetők. A háború kilenc éve alatt mintegy 1100 amerikai és további 750 szövetséges katona halt meg, köztük 2 magyar tűzszerész. A sebesültek száma meghaladja a 12 ezret. A felkelők veszteségeit legalább 30 ezer főre becsülik. (Arató Júlia)

Tűzkereszt London szívében

Göndör Ádám — Fri, 16 Jul 2010 13:16:09 +0200

Öt évvel ezelőtt, aki azon a forró júliusi napon bekapcsolta a televíziót, minden híradás élén az utcán ünneplő angolokat láthatta, akik kitörő örömmel fogadták a NOB azon döntését, hogy 64 év után, 2012-ben újból London rendezheti a nyári olimpiát. Ekkor még senki sem sejthette, hogy a szigetország fővárosa másnap újból a címlapokra kerül, ám ezúttal a döbbenet és tragédia képei következtek…

Azon a szomorú csütörtöki reggelen csak lassan indult be a nyüzsgés az angol fővárosban. Sokan már a nyári szabadságukat töltötték, mások álmos szemekkel szálltak fel az egész Londont behálózó metrószerelvényekre, hogy minél hamarabb eljussanak a munkahelyükre. A forgalom már éppen lecsendesedőben volt, amikor 8 óra 50 perckor alig néhány másodperces időkülönbséggel három különböző helyen egyszerre robbantak pokolgépek a kiterjedt metróvonalon.
Az első bomba a Liverpool Street és Aldgate állomások között járó
szerelvény harmadik kocsijában lépett működésbe, a második a Russell Square és a King’s Cross állomások között, a harmadik alig néhány másodperccel azután, hogy a járat elhagyta az Edgware Road peronját.
Ahogy a füst oszladozni kezdett, a helyszínre érkező mentőalakulatokat szörnyű látvány fogadta: a roncsokat vér és emberi testrészek borították, a túlélők hangosan nyöszörögtek. Percekkel a robbanások után vérző és kormos arcú emberek özönlöttek ki a helyszínekhez legközelebbi metróállomásokból. Még mindenkiben élénken élt a nem sokkal korábbi New York-i és madridi dráma, így senkiben sem hagyott kétséget, vajon mi okozhatta a sorozatos detonációkat.
Miközben a híradásokban eleinte műszaki hibaként, illetve balesetként említették a metróhálózat leállását, a rendőrség meglepően gyorsan reagált az eseményekre. Alig fél órán belül evakuálták az összes túlélőt. Ám a tragédiák sorozata még nem ért véget. London utcáin már szirénázó mentőautók cikáztak, amikor 9 óra 47 perckor egy újabb robbanás történt. Ezúttal azonban egy helyi járatú emeletes buszon, amely éppen a Tavistock téren közlekedett. A robbanás ereje a jármű emeletén feltépte a födémet, és szinte letarolta a busz hátsó részét. Az itt tartózkodók közül szinte senki nem élte túl a detonációt, de az elöl utazók is súlyosan megsebesültek. Szerencsére a közeli kórházból hamarosan odaért a segítség.
Az iszonyú pusztítás eredménye: 52 halott és 700 sebesült. Angliában 1988 óta ez volt a legvéresebb hasonló jellegű cselekmény. Akkor a líbiai titkosszolgálat tagjai a Pan Am légitársaság repülőgépét robbantották fel a skóciai Lockerbie felett, ami 270 halálos áldozatot követelt.
A rendőrség és a brit titkosszolgálat azonnal megkezdte a nyomozást, ami rövidesen meglepő eredményekhez vezetett. Az áldozatok azonosítása és a King’s Cross pályaudvar biztonsági kameráinak felvételei alapján rövidesen kiderítették, hogy beigazolódott a gyanú, mely szerint öngyilkos iszlám merénylők robbantottak. Ám a New York-ival
ellentétben ezúttal már a szigetországban született, mindaddig példás életet élő, családos fiatalokról volt szó.
Az értelmi szerző a harmincéves, pakisztáni apától született általános iskolai tanár, Mohammad Sidique Khan lehetett, aki azóta sem tisztázott kapcsolatban állt az al-Kaidával. Mindenesetre a támadást alapos felderítésnek kellett megelőznie, és a gyanúsítottak minden bizonnyal jártasak voltak a bombakészítésben, valamint az is valószínű, hogy hozzáfértek az alapanyagokhoz.
Az arab al-Dzsazíra televízió két hónappal később bemutatta a férfi videoüzenetét, amelyben elmagyarázta, hogy miért határozták el magukat a szörnyű tettre: „Vallásunk az iszlám, amely nem más, mint feltétlen hűség az egy, igaz istennek, és az utolsó hírvivő próféta nyomának a követése.” Azt ígérte, hogy a terrorcselekmények egészen addig folytatódni fognak, amíg a Nyugat ki nem vonja csapatait Irakból és Afganisztánból, és be nem szünteti Izrael pénzügyi támogatását. „Most rajtatok a sor, hogy megízleljétek a helyzet súlyosságát” – fenyegetőzött.
Az események rekonstruálása során a rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy a négy merénylő egyszerre akarta felrobbantani magát egy „tűzkeresztet” formázva, melynek metszéspontja a King’s Cross (’király keresztje’), hogy így üzenjenek a keresztény világnak.
Aznap reggel fél 9-kor együtt érkeztek vonattal Londonba, hátukon a házi készítésű, szerves peroxid alapú pokolgépeket rejtő hátizsákokkal. Miután egyeztették az óráikat, mindegyikük elindult a nekik kijelölt helyszín felé. Mohammad Khan, Shehzad Tanweer, illetve a fekete bőrű Germaine Lindsay sikeresen el is jutott oda, és a megbeszélt időben működésbe hozták a szerelvény padlójára helyezett pokolgépeket, amelyek azonnal megölték a közelben állókat. A robbantásokat – hogy még nagyobb legyen a pusztítás – ráadásul olyan helyszíneken végezték, ahol adott pillanatban az ellentétes irányba közlekedő vonatok is épp elhaladtak egymás mellett.
A tizennyolc éves Hasib Hussain azonban valami miatt elkésett, és a robbantások miatt az egyik bejáratnál visszafordították. Ekkor még dönthetett volna úgy, hogy eláll a tervétől, de miután sikertelenül próbálta felhívni mobiltelefonján a társait, elszánta magát a halálra. Felszállt a Marble Arch és Hackney Wick között közlekedő buszra, amely ezúttal – a terrorcselekmények miatt – más úton haladt, majd egy rövid ima után bevégezte gyilkos küldetését. Holttestét később a jogosítványa és hitelkártyája maradékai nyomán azonosították.
Az elkövetőket ugyan már nem lehetett felelősségre vonni, de a rendőrség joggal gyanította, hogy segítőik is vannak. Egy héttel az események után a közép-angliai Leeds városában egyszerre hat házban tartottak razziát, ahol jelentős mennyiségű robbanóanyagot találtak, és egy embert le is tartóztattak. Később újabb őrizetbe vételek történtek – többek között elfogták Mohammed Sidique Khan özvegyét is –, és a vallomások nyomán világossá vált, hogy a merénylőket a negyvenkét éves, radikális elveket valló Abdullah el-Faisal vallási vezető bujtotta fel. A jamaicai származású férfit 2006 tavaszán biztonsági okokból kiutasították az országból. Két héttel a londoni merénylet után szélsőségesek újabb támadást készítettek elő, ám ezúttal a pokolgépek detonátorai szerencsére nem aktiválódtak, így senki sem sérült meg. A gyanúsítottakat később sikerült elfogni.

Gerillaháború a hatalomért

Göndör Ádám — Fri, 09 Jul 2010 14:22:21 +0200

Nyolc voks a parlamentben a kormány oldalán, eggyel több ellene az Alkotmánybíróságon, ezernyi tüntetõ az utcán, a parlament és az elnöki palota elõtt: Románia erõsen küszködik politikai és gazdasági kríziseivel. Hozzánk képest több mint egyéves késéssel most lépnek életbe a magyarországiakhoz képest jóval súlyosabb megszorítások. Sokaknak meglepõ ez, akik a korábbi években csak a magas GDP-adatok szerint ítélték meg a romániai helyzetet. A nagy baj az, hogy maga a romániai közvélemény is felkészületlen volt a fejleményekre.

Miután alig nyolc szavazattal, de Románia kormánya megúszta az ellene szóló bizalmatlansági szavazást, úgy tűnt, viszonylag sima lesz a gazdasági szükségintézkedések és egyben a kormány sorsa, annak ellenére, hogy a tervezett intézkedéseket igen viharos, olykor az utcán is heves jelenetekbe torkolló tiltakozás kísérte. Sőt, miután az államfőnek sikerült az Alkotmánybíróságba az esedékes kiegészítés alkalmából benyomni a maga jelöltjét, és ezzel kormányoldali többség alakult ki a taláros testületben, abban is bízni lehetett, hogy az ellenzék utolsó próbálkozása is megfeneklik. De aztán, ahogy ez ebben az országban szokott történni, jött a bombameglepetés. Az a törvény, amely a közalkalmazottak fizetését csökkenti, átment a szűrőn, de a másik törvénynek a nyugdíjak csökkentésére vonatkozó kitételét visszautasította az Alkotmánybíróság.

Európa újabb betege

A két ellenzéki párt, a liberálisok és szociáldemokraták vezető politikusai ezt a helyzetet azonnal a kormány bukásaként értékelték, a kormánynak azonban ez a verzió nem jutott eszébe, és gyorsan meghozta a szükséges döntéseket. Ami pénz nem marad meg az államkasszában a csökkentett nyugdíjak révén, az talán befolyik a másnapi rendkívüli kormányülésen eldöntött áfaemelésből. A gyors döntés pedig azért kellett, mert az alkotmánybírósági döntés nem csak Romániában vert hatalmas hullámokat. Az ugyancsak hirtelen leminősítések és a lej, majd vele a zloty és a forint árfolyamesése is jelezte: a külvilág attól tart, hogy ha a román kormány nem viszi át a megszorításokat; ha nem kapja meg emiatt az IMF-hitel következő részletét, akkor következik az államcsőd, mondhatni Európa megtalálta volna második Görögországát. De a gyors korrekció megtörtént, és a gyorsaság szelében persze másodlagos volt, hogy valóban sikerülhet-e kipótolni a költségvetésből hiányzó összegeket.
Az egész történettel kapcsolatban ugyanis szinte rejtély, hogy Románia miért nem ezzel kezdte – vagyis áfaemeléssel vagy az irigyelt 16 százalékos egységes adókulcs (SZJA és társasági adó) felemelésével a szociálisan olyannyira kellemetlen, súlyos ütközésekkel járó bér- és nyugdíjcsökkentések helyett. Nos, mindenféle kitérő válaszokon túl a valószínű kellemetlen igazság az, hogy a bevételek sokkal bizonytalanabbak, mint a visszatartott kiadások. Romániában az adóelkerülés a lakosság természetes magatartása. Mint a Pro Europa Liga társelnöke, Smaranda Enache elmondta, az állampolgárok, ha bevallják a jövedelmüket, olyan bürokráciába ütköznek, hogy többszörösen is megéri nekik eltitkolni: egyrészt megmarad a pénz, másrészt elkerülhető az iszonyatosan bonyolult adózási procedúra. Továbbá a polgárok lojalitása igen alacsony egy olyan állammal szemben, amely nem képes felmutatni, mire költötte az adójukat. „Hol vannak az utak, az autópályák, hol a vasutak modernizálása, miért olyan szörnyű még mindig a kórházak állapota, miért nincs pénze az iskoláknak” – sorolja Enache asszony, hogy mi minden nem serkenti az amúgy is más légkörhöz szokott romániaiak adózó kedvét. Ráadásul a közalkalmazottak bércsökkentése erősen növeli a korrupciót, hiszen ha egy közalkalmazottnak kevesebb a fizetése, inkább hajlamos a markát is tartani ügyintézéskor.
Borbély László környezetvédelmi miniszter szerint az egységes adókulcshoz azért nem nyúlt a kormány, mert nem akarták újabb terhekkel sújtani az amúgy is meggyötört vállalkozói réteget. A kisebbik kormánypárt, az RMDSZ erősen hangsúlyozza, hogy a megszorítások mellett szükség van gazdaságélénkítésre is, és ennek jegyében a kabinet eltörölni készül a tavaly hozott és sok vállalkozás eltűnését okozó, úgynevezett minimál-adót. Ugyanakkor az is feltételezhető, hogy az egységes adókulcshoz kifejezetten politikai okok miatt nem szabad hozzányúlni: ennek felemelése kivédhetetlen érv lenne a jelenlegi hatalom ellen a következő választásokon, és az egész romániai gazdaságpolitikát kérdőjelezné meg sok évre visszamenőleg. Miközben maga Borbély is azt mondja: Románia tragédiája az, hogy az elmúlt két évben nem történt semmi, a kormányok nem tettek a fenyegető válság ellen.
Tegyük hozzá: a válság Romániában – Magyarországhoz hasonlóan – nem egyszerűen a külső helyzet megnehezedésével sújtott le, hanem egyben felerősítette az eleve meglévő szerkezeti bajokat. Ezek orvoslása egyedül az egészségügyben indult el a magyar szakminiszter irányításával, a többi fontos területen, mint a közigazgatás, egyelőre csak viták folynak, nem reformok. Különböző számok röpködnek az elbocsátandó állami alkalmazottakról, de a decentralizáció, a túlburjánzott rendszer valódi leépítése egyelőre még a tervek szintjén is vitatott. Többek közt épp azért, mert az RMDSZ a decentralizáció je-gyében szeretné egységes fejlesztési régióban látni a magyarok által sűrűn lakott területeket, amit a koalíciós partner és a kormányfő is elutasít.

Magyar kártya a krízisben

Apropó RMDSZ. Az Alkotmánybíróságon a törvények négy „igen” és öt „nem” szavazatot kaptak. Az a bizonyos ötödik voks, ami eldöntötte a nyugdíjak sorsát, éppenséggel egy magyar alkotmánybírótól, az RMDSZ egykori politikusától, Puskás Bálinttól származott, ami több román televíziós csatornát arra késztetett, hogy a szavazás utáni percekben azzal a futócímmel sugározza adását, miszerint „az RMDSZ megmentette a román nyugdíjasokat”.
De vajon megmenti-e az RMDSZ azzal magát, hogy végre valami pozitív mozzanat is a választói tudomására jut?
A szövetség népszerűsége ugyanis hihetetlenül leromlott az elmúlt hónapokban: a kormányhatalom részeseként hozott népszerűtlen intézkedések, sőt sokak szemében maga az intézkedéseket kiváltó válság is rengeteg szavazót fordított a szövetség ellen. Az RMDSZ ugyan erősen próbálja kommunikálni, hogy mennyire szerette volna eleve megóvni a kisnyugdíjasokat, hogy nemcsak kegyetlen elvonásokban, hanem gazdaságélénkítésben is gondolkodik, de egy olyan választói közegben, mint például a székelyföldi, ahol tavaly – épp az RMDSZ intenciója ellenére – a magyarok többsége Basescura szavazott, akinek most mindenki a távozását követeli. Nos egy ilyen politikai-kommunikációs közegben az ilyen finom részletek erősen elvesznek a hangzavarban. Ráadásul Puskás Bálint szavazata és a nyugdíjcsökkentés bukása csak az első pillanatban mutatkozott RMDSZ-sikerként. Az érintettek inkább a maguk felháborodását látták ebből igazolva, mintsem hogy hálásak lennének a magyar szervezetnek és az általa delegált alkotmánybírónak.
Kerekes Károly képviselő, aki marosvásárhelyi beszélgetésünkkor nem árulta el, hogyan szavazott a bizalmatlansági indítvány dolgában, elmondta, ő egyike volt azoknak a politikusoknak, akik már 2009 végén, 2010 elején is azt mondták: a magyaroknak ezúttal nem lett volna szabad belépniük a kormánykoalícióba. Borbély László miniszter szerint más útja nincs az érdekérvényesítésnek, mint kormányon lenni, ennek ellenére az RMDSZ fél év múlva döntést kell hogy hozzon: ha a politika továbbra sem tud felülemelkedni a zűrzavaron, és a nagyobbik kormányerő, az elnökhöz kötődő Demokrata Liberális Párt nem tesz rendet a maga portáján, akkor az RMDSZ-nek felül kell vizsgálnia a kormányrészvételt. Smaranda Enache szerint most gerillaháború zajlik a hatalomért: az ellenzéki pártok úgy viselnek hadat a kormányoldallal szemben, hogy közben valójában nem akarják még megbuktatni, most, a válság mélypontján még nem akarnak hatalomra jutni.
Ősszel viszont az ellenzék ismét bizalmatlansági indítványokkal ostromol, és Enache asszony szerint a kormány ebbe bele is bukik: nem lesz meg az a bizonyos nyolc pluszszavazat. Most el kellett kerülni, de később elkerülhetetlen lesz az előrehozott választások megtartása, az RMDSZ pedig egy új felállásban is kormányoldalon találja magát, még ha azokkal is kell szövetkeznie, akik kormánypártként megbuktatták… De ez a kisebbségi pártok európai modellje, útja, egyetlen esélye az érdekérvényesítésnek. Ugyanakkor ez lesz az a fordulat, a szakítás a gazdasági bajok és megszorítások kormányával, mondja Enache, amit az RMDSZ szavazói is megbocsátanak.

Netanjahu Washingtonban

Göndör Ádám — Fri, 09 Jul 2010 14:20:59 +0200

Az izraeli–palesztin közvetlen béketárgyalások mielőbbi újrakezdése volt a fő téma az amerikai elnök és az izraeli kormányfő washingtoni tárgyalásain. Benjamin Netanjahut demonstratív udvariassággal fogadták. Barack Obamát ugyanis sok bírálat érte amiatt, hogy márciusban rendkívül hűvösen kezelte Washingtonban az izraeli kormányfőt.

A legnagyobb körültekintéssel és udvariassággal fogadták az izraeli miniszterelnököt ötödik washingtoni látogatásán. Benjamin Netanjahu stábját állítólag jó előre kikérdezték arról, hogy mik a kedvenc ételei (még a koleszterin mennyiségét is megbeszélték), és az izraeli vezetőt a Blair House-ban, a legnagyobb becsben tartott látogatók számára fenntartott vendégházban szállásolták el. Feleségét, Sára asszonyt pedig délutáni teára látta vendégül Michelle Obama amerikai first lady.

Nagy változás ez márciushoz képest, amikor rendkívül hűvös volt Netanjahu washingtoni fogadtatása. Akkor a kelet-jeruzsálemi építkezések okoztak súrlódásokat a két szövetséges között, emiatt Obama meg sem jelent az izraeli kormányfővel a sajtó előtt. A tárgyalások alatt pedig Barack Obama egy időre magára hagyta az izraeli delegációt.

Éppen ezért most a kapcsolatok javítása volt a legfontosabb cél (az amerikai sajtó rosszmájú megjegyzése szerint egy mosolygós kézfogásról készült fotó kedvéért érkezett Netanjahu Washingtonba). A két vezető valóban igyekezett kifejezni, hogy túlléptek a múltbéli súrlódásokon. Obama megerősítette, hogy a két ország közötti kötelék „megbonthatatlan", és méltatta Izraelt, amiért az a napokban könnyített a Gázai övezet blokádján. Az elnök ugyanakkor utalt arra, hogy elvárja: Netanjahu „kockáztasson a békéért". Az izraeli miniszterelnök kijelentette: a következő napokban lépéseket tesz majd a békefolyamat előmozdítására, de nem részletezte, hogy pontosan miket. Mindkét vezető egyetértett abban, hogy közvetlen béketárgyalásokra van szükség, a tavasszal erőltetett közvetett megbeszélések helyett.

(A palesztinok az izraeliek 2008 végén indított gázai offenzívája idején vonultak ki a tárgyalásokról. Most pedig jelezték: csak azzal a feltétellel ülnek le Netanjahuval, ha befagyasztja a zsidó építkezéseket azokon a területeken, amelyeken a palesztinok jövendő államukat meg akarják alapítani.) Washingtonban kedvező előjelként értékelték, hogy Izrael bejelentette: könnyít a Gázai övezet három éve bevezetett blokádján. Jeruzsálem szerint a zárlatra azért van szükség, hogy a Hamasz palesztin terrorszervezet ne csempészhessen fegyvereket a területre.

Obama és Netanjahu megbeszélésein szó volt még az iráni atomprogramról is. Az izraeli miniszterelnök megismételte, hogy a zsidó állam jelenleg ezt tartja a legnagyobb egzisztenciális fenyegetésnek. Netanjahu dicsérte Obamát a múlt héten aláírt, Iránnal szembeni kemény büntetőintézkedésekért, de hozzátette: más országok részéről is hasonló lépésekre lenne szükség. Izraeli sajtóértesülések szerint Barack Obama egy izraeli kormánynak írt titkos levélben kötelezte el magát a két ország nukleáris együttműködése mellett. (Izrael nem írta alá az atomsorompó-egyezményt, ezért a legtöbb ország nem hajlandó kooperálni vele nukleáris kérdésekben.) „Erősen hiszünk abban, hogy Izraelnek - tekintve méretét, történelmét, a térséget, ahol elhelyezkedik és a fenyegetéseket, amelyekkel szembenéz - különleges biztonsági igényei vannak. Az Egyesült Államok soha nem fogja Izraelt arra kérni, hogy olyan lépéseket tegyen, amelyekkel aláásná biztonsági érdekeit" - mondta Barack Obama riporterek előtt.

Netanjahu izraeli látogatásra hívta meg az elnököt, aki erre ugyancsak a sajtó nyilvánossága előtt azt mondta: „készen állok rá".

Hiányzó pisztolyok

Az American Airlines légitársaság biztonsági szolgálata elveszítette Benjamin Netanjahu testõreinek csomagjait, amikor az izraeli kormányfõ delegációja a New York-i John F. Kennedy reptérrõl Washingtonba tartott – értesült az NBC amerikai televízió. A csomagokat végül Los Angelesben találták meg, de négy Glock gyártmányú pisztoly hiányzott belõlük. A rendõrség szerint ellopták õket. Az ügyben mind amerikai, mind izraeli biztonságiak nyomoznak.

Reverenda susog a belga pedofilbotrányban

Göndör Ádám — Fri, 09 Jul 2010 14:18:28 +0200

Házkutatás a mechelen-brüsszeli fõegyházmegye központjában, kihallgatják Godfried Danneelst, a nemrégiben nyugdíjazott bíborost, háborog a pápa, a megrökönyödéstõl tágulnak Michelangelo freskóin az angyalok pupillái, a belga sajtó címlapon tárgyalja a pedofil botrányokat, és ismét napirenden Marc Dutroux ügye. De mi köze a bíborosnak a sorozatgyilkoshoz?

Első rész. Helyszín: Mechelen, a mechelen-brüsszeli főegyházmegye központja. Szereplők: húsz egyenruhás rendőr. Egymás után masíroznak ki a szürke, dermesztő időjárástól (és közhangulattól) fakó téglaépület ajtaján, kezükben apró darabokra bontott számítógépagyak, dossziék, elszánt arcukon az elmúlt hónapok botránysora. Közeli, feliratot rögzít a kamera az egyik aktán: Godfried Danneels.

Megtört bíborban

Godfried Danneelst, a nemrégiben nyugdíjazott bíborost ugyanis majd kihallgatják (néhány snittel odébb) a helyi papokkal szemben fölmerült szexuális bűntények vádjával kapcsolatosan. Egy nyugalmazott paptársa korábban ugyanis azzal vádolta meg, hogy elmulasztotta jelenteni azokat az egyházon belül előfordult pedofil eseteket, melyekről tudomása volt. A bíborost nagyon megtörték az események, romhalmazként távozott a maratoni kihallgatásról – írja a szerdai De Standaard. A bíboros szóvivője – villanó vakukkal küzdve – nyilatkozik: Danneels egyelőre nem gyanúsított, bár egy későbbi szakaszban még az lehet. Egyelőre szinte semmi nem szivárog ki az egyórás kihallgatásról. Csak egy név: Dutroux.
Második rész. Helyszín: a belga érsekség, ahol nincs helye másnak, csak a méltóságteli gyásznak. Tarcisio Bertone szól a sajtóban, szerinte az ügyészség alaposan túllőtt a célon, mikor a múlt héten kutatást tartott az egyháznál, és elkobozták a magas rangú egyházi vezetők személyes adathordozóit. A vatikáni bíboros államtitkár nehezményezte az esetet, és „régi kommunista egyházüldözést” kiáltott, hátában XVI. Benedek szavaival, aki dühödten sürgönyzött a belga püspöki konferencia elnökének a tárgyban. Bár kifejezte együttérzését és szolidaritását a szomorúságnak e percében, mégis egyértelműen vitatta a „sajnálatos” rendőri eljárás mikéntjét – amint az André-Joseph Léonardnak írt leveléből kiolvasható.

Támad a múlt: Marc Dutroux

Harmadik rész, archív felvételek. Felpöndörödött szélű képek és dokumentumok nagy sárga borítékba bújtatva mélyen, a gyóntatófülke padlójába rejtve, csak a sarkuk látszik ki. A belga rendőrség Marc Dutroux-ról faggatja a volt bíborost, úgy tudni, hogy a nyomozás során a sorozatgyilkos két áldozatának aktáit is megtalálta a hatóság az egyházmegyében.
A 2004-ben, nyolcévnyi perfolyam után lezárt Dutroux-ügy sokkolta a belga társadalmat és a nemzetközi közvéleményt (hatása az amstetti esethez volt hasonlítható). Dutroux hat fiatal lányt rabolt el, akiket egy pincében tartott elzárva a külvilágtól – közülük végül csak kettő került elő élve.

A kékfények és a folyt. köv.

Negyedik rész. Helyszín: brüsszeli rendőrfőkapitányság steril és hatékony lépcsősora. A vizsgálóbizottság előző elnöke nyilatkozik, szerinte Danneels a templom kriptájában egy titkos helyre rejtette a pedofil esetekhez kapcsolódó dokumentumokat. A katedrális átkutatása után azonban az állítást alátámasztó bizonyítékok – Julie Lejeune-nek és Mélissa Russónak, Dutroux két áldozatának a képei, valamint az ügyészség bizalmas jelentései – nem kerültek elő, viszont a belga sajtó szerint igen.
A széria tehát folytatódik. A forgatókönyvet a legvérfagyasztóbb izlandi krimi is elirigyelné az unió soros elnökségének terhét és belpolitikai botrányainak súlyát is cipelő észak-európai államtól. S így, hogy civil szálak is megcsillantak az eddig csak a katolikus egyházra vetődő reflektorfényben, még kevésbé jósolható a vége.
Történik mindez úgy, hogy 2001 óta létezik a belga katolikus egyházon belül egy, kifejezetten az egyházi körön belül történt szexuális visszaélésekkel foglalkozó bizottság – amelynek vezetőjét tavaly leváltották, mert nem bizonyult elég eredményesnek. 1990 és 2009 között háromszáz panasz érkezett hozzájuk, ebből csak minden tizediket tárgyalták, s pusztán egy esetben került az ügy a bíróság elé. A belga püspöki karban ugyanis nem volt hajlandóság az együttműködésre. Idén viszont változott a széljárás, s az új bizottsági elnökhöz, Peter Adriaenssenshez már négyszáz panasz érkezett – néhány hónap leforgása alatt. De a Vatikán múlt pénteki levele után Adriaenssens bizottsága is benyújtotta lemondását, átadva az eddigi aktákat a rendőrségnek. Bármi is történik, példaértékű, hogy a belga társadalom nem hajlandó a katolikus egyház pedofilbotrányait távol tartani az államtól, vigasztalják magukat az ország vezető politikusai tehetetlenségükben – miközben leszegett fejjel várják a folytatást.